Németh Ványi Klári: Sisi zsidó férfit szeretett

“Csak én, tán átok-verten,
Tündér-úrnő, magam,
Az igazit sose leltem,
Kinek rokon szelleme van.”

/ Titánia panasza/

 

Test és szépségkultusz, rajongás a lósportért, Andrássy gróf titokzatos szereleme, a Magyarok királynéja, divatikon. Általában ezek jutnak eszünkbe elsőként Ferenc József feleségéről, Wittelsbach Erzsébetről, aki a mai napig turisták ezreit vonzza a bécsi Hofburg császári lakosztályában kialakított Sisi Múzeumba.

Heinrich Heinét nem szokás említeni.

Ha figyelmesen végig sétálunk a császárné termein, feltűnhet, hogy kevés festmény díszíti a falakat. Férjéről és gyermekeikről egyáltalán nincsenek képek. Az a kevés festmény, mellyel Erzsébet körülvette magát, testvéreit és szüleit ábrázolja. A hátrahagyott bajorországi gyermekkorra, és a szülői házra emlékeztették őt.

Egy festmény kivételével. Ez az egy központi helyet foglal el Sisi lakosztályában. Heinrich Heine látható rajta.

A császár katonás, puritán szerénységgel berendezett hajlékában a hálófülke falán egy hatalmas kép található a császárnéról. Egy akt, amely nem enged láttatni semmit, hiszen Erzsébet földig érő hajzuhataga palástként takarja be testét. Ferenc József számtalan festményt készíttetett feleségéről. Mániákusan gyűjtötte az életnagyságú képeket hitveséről, mintha ezzel is bizonyítani akarná iránta soha nem lankadó szerelmét. Az utókor értelmezheti mindezt egyfajta gőgös megnyilvánulásként is, melynek üzenete csupán ennyi: Én birtoklom ezt a szép nőt is.

 

Egy zsidó a császárné lakosztályában

Ellentétben a császárnéval. Ő az udvar legnagyobb felháborodására egy „Synagogenstolz” (zsinagógabüszkeség) „Schmutzfinken”(piszok, szenny) poéta arcképével díszítette lakosztályát. Gyermekeiről, és férjéről pedig úgy látszik szándékosan megfeledkezett.

„Milyen anya, feleség az ilyen?!” – Zsófia főhercegné szabályosan sokkot kapott.

Nem beszélve a korabeli bécsi elitről, akik Karl Lueger főpolgármesterrel az élen hangos nemtetszésüket fejezték ki a császárné „irodalmi hóbortja” ellen.

Ferenc József maga filoszemita volt, Karl Luegert egyszer sem fogadta személyesen. A polgármester antiszemitizmusát a császár elítélte, mégis nehezen emésztette meg, hogy „rajongva szeretett felesége” a zsidót választotta helyette, de Sisi, makacs volt. Nem törődött az udvarban keringő pletykákkal, nem akart megfelelni sem politikai sem társadalmi elvárásoknak.

„ A legendában él tovább, nem pedig a történelemben” – jósolta meg Erzsébet királyné halhatatlanságát udvarhölgye, Fürstenberg grófnő.

 

Erzsébet Heine kultusza azonban nem legenda.

A festmény-botrányon túl számtalan más bizonyíték is tanúskodik arról, hogy Sisi Heine iránt táplált érzései túlmutattak a rajongáson. Az utókor számára teljesen nyilvánvaló, hogy a császárné irtózott a testi szerelemtől. Igyekezett távol tartani magától Ferenc Józsefet. Ennek érdekében régi, müncheni orvosától kért egészségügyi szakvéleményt, mely egyértelműen kimondta, hogy „Jó reményekre gondolni sem lehet.”

Erzsébet később maga választott szeretőt Ferenc Józsefnek Schratt Katalin színésznő személyében, csak, hogy szabadulhasson házastársi kötelezettségeitől. A diszkréció jegyében még arra is képes volt, hogy barátkozni kezdett a színésznővel, sőt többször ellátogatott hozzá. Hadd higgyék az udvarban, hogy ők ketten remek viszonyt ápolnak.

Erzsébet  jól leplezte viszolygását, melyet Ferenc József és szeretője iránt érzett. Verseiben azonban nem titkolta el érzéseit. Izgalmas információt ad a császárnéról kedvenc lányának, Mária Valériának azon naplóbejegyzése, melyben arról ír, hogy „Mama képtelen felfogni miért akar az ember férjhez menni, és hogyan várhat jót a házasságtól?!”

A fentiek tükrében láthatóvá válik, hogy mennyire taszította mindez a császárnét. Hely hiányában nem térhetek ki Sisi rövid, kis gúnyverseire, melyekben férje és szeretője ellenszenves, buja románcáról ír. Erzsébetet a kéjvágy, és a testiség gondolata is undorral töltötte el. A császárnét leginkább a termetes Schratt borzasztotta el, aki a császár vágyát csillapító tárggyá aljasította le magát.

Amilyen intenzitással borzadt Sisi a hús vér Ferenc Józseftől és szerelmétől, olyan szenvedéllyel és rajongással szerette a halott költőt, Heinrich Heinét.

*

Sisi rajongása Heine iránt „Amor Sanctus” Szent Szerelem volt, amely az idő előrehaladásával fokozatosan vált vallási őrületté. Ennek a kultusznak a részét képezte a császárné lakosztályának falát díszítő Heine kép, ami szakrális jelentőséggel bírt, hiszen Erzsébet, aki maga is költő volt, Heinét tekintette mesterének, és órákig időzött képe előtt. A császárné saját elmondása szerint nemcsak tanítványa, hanem a szerelme is volt a lírikusnak. Különleges kapcsolatról számolt be bizalmasainak, mely közte és a számkivetett, német költő között szövődött, és amely összeköti őt, az élőt a halottal – így Heine rajta keresztül ismét megelevenedhet és alkothat.

Többször beszélt lányának, Mária Valériának arról, hogy Heine, a Mester álmában meglátogatja, máskor arról számolt be, hogy a költő tollba mondja neki verseit.

Sisi írómédiumként tekintett magára, és nem volt ezzel egyedül az irodalomban, hiszen Rainer Maria Rilkétől sem állt távol az ilyenfajta miszticizmus. Rilke meg volt győződve arról, hogy egy angyal diktálja elégiáit.

Erzsébet angyala Heine volt. A költő összes versét kívülről tudta.

Wittelsbach Erzsébet mindössze tizenhat éves volt, amikor Heine meghalt.

A császárné tizenöt éves kora óta írt verseket. Külön érdekesség, hogy 2018-ban egy müncheni aukció során került kalapács alá a tinédzser költőnő egyik korai verse 1852-ből,  udvarhölgye hagyatékából, melyben Bajorországról ír, és arról, hogy mit jelent neki szülőföldje. Már ezen a korai zsengén is kimutatható Heine hatása. Sisi egész életén át naplót vezetett. Brigitta Hamann osztrák történész Sisi naplóját lírai szöveggyűjteménynek nevezi, melynek jelentős részét versek alkották.

A napló azonban nem maradt fent. Erzsébet megeskette udvarhölgyét, és bizalmas barátnőjét, Ferenczy Idát, hogy a halála után égesse el a személyes hagyatékát.

Hamann a császárné verses hagyatékából, és görög tanárának specifikus pedagógiai naplójából rekonstruálta Sisi gondolatait, szövegtöredékeit. A tanár ugyanis nemcsak az órák menetéről készített feljegyzéseket, hanem saját maga számára Erzsébetről is gondosan rögzítette megfigyeléséit és beszélgetéseiket is.

Erzsébet verseit Titánia néven jegyezte. Titánia a tündérek királynéja, Oberon felesége Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában. Mária Valéria visszaemlékezéseiben gyakran beszélt arról, hogy anyjával ez a Shakespeare darab volt a kedvencük. Sokszor olvasták közösen. Mindketten kívülről tudták, sőt néha játékos monológokat is rögtönöztek, és egy-egy szereplő bőrébe bújtak. A császárné lainzi villájának freskóit a Szentivánéji álom inspirálta. A villát Titánia elvarázsolt kastélyának nevezte.

Sisi versei nem voltak publikusak. Ferenc József sosem látta őket. Nagyon kevesen részesültek abban a kiváltságban, hogy olvashatták a költeményeket. Az egyik legérdekesebb verse A jövő lelkeihez című, melyben szintén utal Heinére, mint mesterére, ugyanekkor a későbbi korok gyermekeit szólítja meg, bízva azok értő befogadásában. A költőnő ebben a szövegében is elsősorban a spiritualitásra fókuszál.

„Ti drága lelkek e messze időkön/ Kikhez ma lelkem, így bízón beszél/ Titeket kísérlek majd így örökkön

„Rég tűnt szívem, így e versekkel él.”

Sisi testvérét, Károly Tivadart bízta meg azzal a feladattal, hogy halála után vegye magához a kéziratokat, rejtse őket egy széfbe, és csak hatvan év elteltével hozza nyilvánosságra a verseket. Károly Tivadarnak szemet szúrt nővére Heine kultusza. Az értetlenkedő fivér családi körben diszkrét megjegyzéseket tett nénje „labilis” elmeállapotára, hiszen csak bolondok rajonganak „hazaáruló zsidókért”.

Erzsébet életét különböző korszakok jellemzik. Ezek az időszakok erőt adtak neki magánéleti válságai közepette.

Elhatározta, hogy Európa legszebb nője lesz. Aztán Európa legjobb lovasa akart lenni. Hajmeresztő bravúrokat hajtott végre női nyergében. Ahogy idősebb lett, és fizikuma gyengült, egyre inkább a költészetben talált vigaszt. Európa legjobb költője akart lenni. Heine szerelme arra vágyott, hogy a költő lelke belé költözzön.

A császárné élete, minden udvari pompa és külsőség látszata ellenére is borzalmas volt. Állandó megfelelési kényszer hajtotta, szinte gyermek volt még, tizenhat éves, amikor elkerült otthonából, erős akaratú, despota anyósa pedig megvetette, gyötörte őt. Elválasztotta tőle gyermekeit. Sisi udvari intrikák céltáblájává vált. Nem szabad elfeledkeznünk arról a szomorú tényről sem, hogy ez a fiatal lány egy nemi betegségekkel fertőzött, különböző, prostituáltak praktikáin edződött férfi felesége lett, akinek szexuális étvágya idővel ijesztővé nőtt. Valószínűleg Erzsébet nem repesett a boldogságtól, amikor modellt kellett állnia a Ferenc József számára készülő festményekhez.

Orvostörténészek kutatásai igazolják, hogy a császárné fiatal testét nagyban károsították gyors, egymást követő terhességei. Szenvedéseit súlyosbította a nemi betegség, mellyel férje fertőzte meg, és melynek következtében fogai romlani kezdte. Sisi nagyon szégyellte ezt, így állandóan összeszorította a száját, kerülte a beszédet. Még inkább hallgatásba burkolózott, pszichéje a rá nehezedő terhek alatt lassan felemésztődött.

Az a bárgyú, Romy Schneider főszereplésével mozifilmre varázsolt naiva hamis képet festett erről a búskomor, zárkózott nőről, aki súlyos depresszióban szenvedett és, akinek élete végére az írás lett a menedék.

Elizabeth Pauline Ottilie Luise zu Wied Rajna menti hercegnő, Erzsébet egyik legközelebbi barátnője szintén költő volt. Verseit Carmen Sylva álnéven publikálta. A két költőnő barátsága később is tartott, mikor Elizabeth Pauline I. Károly román király felesége lett és Bukarestbe költözött.

Sisi a román királynéval osztotta meg líráját, vele beszélgetett irodalmi kérdésekről. Fontosnak tartotta barátnője véleményét, aki egyáltalán nem botránkozott meg a császárné Heine kultuszán.

„Nagyon is természetes volt, hogy valamennyi költő közül Heinét szerette a legjobban, mert őt is annyira kétségbe ejtették a világ hazugságai, és ő nem győzte eléggé kárhoztatni a világ üres csillogását. Erzsébet képtelen volt megbocsátani, hogy társadalmi helyzetünknél fogva inkább megmaradtunk a csalfa látszatnál, és nem sikerült behatolnunk a dolgok mélyébe. Nem tudta elviselni, hogy az emberek olümposzi magaslatokon akarnak látni bennünket, és nem szeretik, ha sírunk és sóhajtozunk, mint ők. Azért állítottak bennünket oly magasra, hogy mindig mosolyogjunk, és hogy mindig biztosan érezhessék: az ember vidám is lehet a földön. De épp ez a kegyetlen, rettenetes hazugság… Erzsébet pedig Heinében találta meg a szerinte oly mélyen beidegződött külsőségek megvetését, benne találta meg a keserűséget, ami Erzsébet oly nehéz és magányos életét eltöltötte, s a huncutságot, ami benne magában is megvolt, és eredeti, meglepő megnyilvánulásokra késztette.” – emlékezett vissza az 1900-as évek elején különc barátnőjére a román királyné, aki azt is megjegyezte, hogy sokszor nagyon aggódott Sisiért, mert azt látta, hogy egy képzeletbeli álomvilágot teremtett magának, és ide menekült a valós problémák elől.

 

Szerelemből szobor

Heine halálát követően a költő nővére, Charlotte irodalmi szalont szervezett Hamburgban. A szalonban többek között Julius Campe, Heine verseinek kiadója is állandó vendég volt.

A város egyébként speciális otthont nyújtott a düsseldorfi születésű lírikusnak. Annak ellenére, hogy Németország-szerte sokan gyűlölték, itt szép számmal akadtak tisztelői. Charlotte meghívta Sisit az irodalmi társaságba, ő pedig örömmel tett eleget a kérésnek. Egyáltalán nem érezte rangon alulinak, hogy viziteljen egy zsidó polgárasszonynál.

A jelenlévőket ámulatba ejtette, hogy az osztrák császárné mennyi mindent tud a számkivetett német lírikusról, és mennyire érti őt.

Erzsébet Heine rajongása akkor érte el csúcspontját, amikor a császárné elhatározta, hogy egy ülő Heine szobrot fog ajándékozni a költő szülővárosának, Düsseldorfnak. Úgy tervezte, hogy a szobrot a lírikus háza előtt fogják felállítani.

A császárné Louis Hasselriis neves dán szobrásszal készítette el a későbbi mű gipszmodelljét.(Hasselriis véste kőbe többek között Kierkegaardot és Andersent is.)

Erzsébet azért választotta a dán szobrászt, mert az ő munkája az a mellszobor, amely a költő párizsi sírhelyét díszíti.

Heine szobrát Sisi márványból rendelte meg. Azonban fáradozásai nem jártak sikerrel, sőt Németország és Ausztria-szerte hatalmas politikai botrányt generáltak.

Düsseldorf lakossága tiltakozott a szobor felállítása ellen. Majd Hamburg is csatlakozott a gyűlöletkampányhoz. Szeretett városában hazaárulónak kiáltották ki Heinét.

„Schmutzfinken im deutschen Dichterwald!” ( Piszok a német költők erdejében!) zúgták országszerte a felajzott német hazafiak. A „hazaáruló” költő zsidó származása, politikai nézetei leginkább az evangélikus Poroszországban szítottak gyűlöletet a polgárok szívében, és a közbeszédben egyaránt.

 

Fokhagymaszagú csókok

Sisi a korabeli sajtó címlapjaira került. Az egyre növekvő antiszemita irányzatok zászlóvivői, a bécsi születésű Georg von Schönerer, és a francia Edouard Drumot (akik a fiatal Adolf Hitler példaképei voltak) elsőként tűzték tollhegyükre a „zsidóbérenc” császárnét.

Schönerer ízléstelen cikkében Heine legnagyobb ellenségének, August Grafnak a sorait idézte:„Doch möchte ich nicht sein Liebchen sein. Denn seine Küsse riechen nach Knoblauchsgeruch” „Nem szeretnék a szeretője lenni (Heinének), mert a csókjai fokhagyma szagúak.”Ekképp ironizált az antiszemita Schönerer Sisi Heine kultuszán.

A császárné 1892-ben korfui rezidenciájára, az Achilleonba szállíttatta a hányatott sorsú szobrot. Ott állíttatta fel úgy, hogy a kővé vált Heine a tengerre lásson.

Erzsébet halála után az Achilleon lányára, Gizellára szállt. Gizella, akit apai nagyanyja, Zsófia főhercegné csecsemőként elszakított édesanyjától, és szigorú, konzervatív neveltetésben részesített, egész életében idegenként tekintett Sisire. Viszolygott anyja hóbortjaitól és amint tehette, túladott az Achilleonon. A korfui rezidencia Heine szobrával együtt II. Vilmos német császár tulajdonába került. II. Vilmos mint minden „jóravaló” porosz katona, undorodott Heinétől, így első dolga volt, hogy megszabadult a szobortól. Heine visszakerült Louis Hasselriis szobrászhoz. A szobrász felkereste a költő kiadójának, Julius Campénak fiát, ifjabb Julius Campe műgyűjtőt, és neki ajándékozta alkotását. Campe a szobrot Hamburg városának ajánlotta fel, ám a városvezetőség és a polgárok ismét nemet mondtak rá.

1939-ben a műgyűjtő Franciaországban élő lánya, Olívia Bouchard, Heine szobrát Toulonba vitte, és egy botanikus kertbe helyezte el, ahol az évszázados fák alatt végre nyugalomra lelt.

A sors iróniája, hogy a mai napig folynak tárgyalások Németország és Franciaország között arról, hogy Sisi legendás Heine szobra visszakerüljön Düsseldorfba, és a költő szülőháza előtt foglaljon helyet. Ott, ahová a császárné eredetileg is szánta.

Itt érdemes idézni Kosztolányi Dezső sorait, melyeket a lírikus szoborállítása kapcsán írt. „Kérem, igen tisztelt szoborbizottság, ne siessen oly nagyon szobrot emelni az én kedves poétámnak. Ötven évig csendesen pihent párizsi sírjának fehér márványlapja alatt, és nagy Németországban egy szobor sem hirdette dicsőségét; valóban kár lenne, ha most megfosztanák őt a mártírság szentségétől, és nagyképű irodalomtörténészek sületlen beszédeikkel kínoznák ércfüleit. Látják, Heine nekem így tetszik: kóboran, számkivetetten. Életében nem volt hazája, a halála után se legyen. Azt hiszem, hogy ez jobban illik hozzája, s ünneplésnek is méltóbb és szebb, mint a másik. Lelje meg a honát ott, ahol legjobban szeretik, és keresse bolyongva, remélkedve a menedékhelyét, mint népe ezrek óta. Ne nevezze őt magáénak egy nemzet sem, ne legyen senkié, hanem mindnyájunké, az egész emberiségé!”

 

Christian Liedtke a düsseldorfi Heinrich Heine Intézet irodalomtörténésze,

a Heine évkönyv szerkesztője a Szombat megkeresésére a következőket mondta:

„Erzsébet császárné düsseldorfi Heine szoborállítási akcióját semmiféleképpen nem tekinthetjük politikai szerepvállalásnak. Sisi Heine politikai költészetét nem értette. Számára csak a romantikus költő létezett. A melankolikus, kívülálló, kirekesztett lírikussal tudott azonosulni. Mesterének és lelki társának tartotta őt. Erzsébet versei helyenként a plagizálás határát súrolják. Igyekezett egy kicsit a maga képére formálni Heinét. És különösen inspirálták a német költő beteljesületlen szerelemről szóló versei.”

 

„A bolond nő itt megyen”

Sisi egész életén át lázadt az osztrák császári udvar ellen. Lázadt a sorsa ellen, az anyósa, és a férje ellen. Ám senki sem vette komolyan. Kezdetben ostoba szépségnek, később tébolyult asszonynak bélyegezték. „Titánia e világot ne járja/ Emberek közt nem érti senki sem/ Százezer bámészkodó körülállja/ Suttogják: A bolond nő itt megyen/ Irigy rosszindulat leskel utána/ És kiforgatják bármit is tegyen/ Térjen hát vissza ama régiókba/ Hol széplélek megannyi társ lakója/ – írja magáról a magányos császárné Titánia című versében.

Gyermekeinek nem lehetett édesanyja, férjének egyenrangú társa. Hosszú évek alatt építette fel álomvilágát. Görög mitológiai hősökkel, istenekkel, Shakespeare mesék szereplőivel népesítette be fantázia birodalmát, melynek ő volt a királynője. Imádta a tengert. Egyszer egy hajó útja során viharba került. Nem vonult vissza a kabinjába, hanem megparancsolta a kapitánynak, hogy kötözzék az árbochoz, mert látni akarja a tajtékzó hullámokat. A kapitány nem mert ellenszegülni akaratának.

A császárné tenger iránti rajongását azzal pecsételte meg, hogy Ferenc József legnagyobb megdöbbenésére egy horgonyt tetováltatott a vállára, mint a züllött tengerészek. Sisi már a negyvenes évei végén járt, amikor egy alkalommal az osztrák konzul korfui rezidenciáján meglátogatta. A konzul emlékirataiban döbbenetes képet festett a császárnéról. Csúnya öregasszonynak látta, aki márványszobrokkal zsúfolt termeiben bolyong. Azt gondolta, hogy egy őrülttel áll szemben.

Sisi, anyósa, Zsófia főhercegné bosszantására díszmagyarban járt.

Heine-mániája azonban túlnőtt mindezeken. Egy halott „hazaáruló” zsidó költő iránt táplált olthatatlan szerelmet. A kortársai meg voltak róla győződve, hogy elmeháborodott.

Ferenc József pedig csodálta, de soha nem sikerült elnyernie felesége szerelmét.

Amikor Sisit 1898. szeptember 10-én meggyilkolták, és a császár értesült a tragédiáról, sokáig nem szólt semmit, aztán hangjában nagy szomorúsággal csak ennyit mondott: „Nagyon szerettem ezt a nőt.”

 

Heinét olvasni és meghalni

Mária Valéria, a császárné kedvenc gyermeke, így emlékezett anyja utolsó éveiről:

„Mama irigyelte a halált Rudolftól és éjjel-nappal vágyakozott rá. De még tíz évet élt. Ez a tíz év egy őrült időszaka volt.”

Sisi szeretett fiának, Rudolfnak öngyilkossága után (a kutatások nem zárják ki a gyilkosságot sem) még inkább a halál bűvöletében élt. Soha többé nem vetette le a gyászruhát. Feketében járt, fekete gyöngyöt, hajtűt, fátylat viselt. Még inkább elmélyedt a spiritizmusban.

Ha megnézünk 1896-os egész alakos képét, láthatjuk, hogy a császárné tetőtől talpig feketében van, csak az arca márvány fehér és végtelenül szomorú.

„ Sirály vagyok, sehová se való / Hazámul semmi part se jó / Hely soha meg nem kötött / Hullámok közt repülök/” – írta magáról rövid versei egyikében. Ahogyan kedvenc költője, ő sem talált hazára.

Életének utolsó éveiben, amikor a legmagányosabb volt, Heine mellette maradt. A verseiből áradó halálvágy és melankólia magával ragadta, és egyre szorosabban ölelte magához.

 

Wittelsbach Erzsébet/Sisi verseit Tandori Dezső és Mészöly Dezső fordította

 

Cikkemhez a düsseldorfi Heinrich Heine Intézet irodalomtörténésze, Christian Liedtke nyújtott segítséget

Németh Ványi Klári