Nem volt olyan békés az élet…

…az olasz zsidók számára.

Lázár György “Olivetti-a szocialista nagyiparos” című írásában meglepő mondat szerepel: “Pedig Olaszországban az antiszemitizmus szinte ismeretlen volt, békében élt a kicsiny zsidó közösség.”

Ez az állítás meglepő, mert a gettó (ghetto) maga olasz szó. Az első gettót a Velencei Köztársaság létesítette 1516-ban. A városrész még ma is áll. Itt nem a pápai törvények uralkodtak, nem volt olyan megalázó az élet a zsidók számára, mint Rómában. Veszélyek ugyan fenyegették a közösséget, ezért különböző időben tömeges elvándorlás is történt. Törökországba mentek innen és Litvániába is, valamint az itáliai városállamok némelyikébe, ahol a felvilágosult fejedelem uralma alatt jobb körülmények vártak rájuk.

Padovában a velencei fennhatóság következményeként 1541-ben határoztak a gettó felállításáról, azonban ez csak 40 év múlva 1581-ben történt meg.

A római zsidókat

I. Pál pápa idején, 1555-ben kényszerítették be a városnak egy viszonylag kis területére, amit azután fallal vettek körül, és az ott lakók csak egy kapun közlekedhettek a városba, amelyet kora este rájuk zártak és csak reggel nyitottak ki. Ahogy nőtt a lélekszám, valamivel bővítették a gettót, és a kapuk száma is megnövekedett. De a nagy szegénység és a mérhetetlen túlzsúfoltság mindig is jellemezte ezt az elzárt városrészt.

A területet a Tiberis partján jelölték ki, ahol a folyó évről évre elöntötte a házakat, a szegényes lakások így még nedvesek is voltak. Az emberek csak olyan munkát végezhettek, ami vagy tiltva volt a katolikus lakosoknak, így zálogosok, rongyszedők, ószeresek voltak – néhány gazdag család kivételével, akik valami módon a hatalmasok szolgálatban álltak.

Ha a zsidók a számukra engedélyezett időben elhagyták a gettó területét, sárga jelet kellett viselniük. És már nem a középkorban vagyunk!

A gettó lakóit nem csak a bezártság és a viselet különítette el, évről évre megalázó procedúrák elszenvedői voltak.

Ez az állapot egészen a Pápai Állam összeomlásáig, a modern Olaszország megalakulásáig fennállt. A korlátozásokat 1870-ben szüntették meg, de csak 1888-ban került sor a falak lebontására. Ekkor a Gettó egész területét lerombolták. Több mint 300 év szenvedés és megaláztatás jelképének számított a városrész. A római zsidók ezért döntöttek úgy, hogy

tűnjön el a föld színéről.

Ferrara, Bologna, Mantova, Livorno, Torinó, Milánó (a 19.század közepétől) még azok a városok ahol nagyobb számban éltek zsidók.

A ferrarai zsidókról az ottani Zsidó Múzeumon kívül irodalmi tudósítás is mesél. Giorgio Bassani: Finzi Continiék kertje című híres regénye, és ennek nem kevésbé híres filmváltozata, melyet Vittorio de Sica rendezett. Igaz ez a történet már Mussolini idejére esik.

Szándékosan csak az újkori történetet említem, ugyanis ez van összefüggésben az idézett kijelentéssel. Igaz, hogy a 1870-ben megszűnt a hivatalos diszkrimináció, de tudjuk, hogy egy-két évtized nem elég hosszú évszázadok beidegződésének megváltoztatásához. A mondatnak az a fele sem egészen állja meg a helyét, miszerint kis közösségről van szó. Olaszországban közel 50 ezer zsidó élt a második világháború kitörésének idején.