Nem sci-fi, hanem valóság: 1943-as náci utikönyv Lengyelországról

Az útikönyv 1943-ban jelent meg az ismert  Baedeker sorozat darabjaként. A németek számára kínált segédletet a „keleti élettér” vagyis Lengyelország bejárásához, amit akkor Lengyel főkormányzóságnak neveztek. A könyv születésénél Hans Frank főkormányzó bábáskodott.

Az útikönyvet, amely manapság interneten is megrendelhető, a francia-angol nyelvű zsidó internetes portál, a K La Revue munkatársa ismerteti.

A vörös borítású, arany betűkkel címezett zsebkönyvhöz 100 euróért lehet hozzájutni. Timothy Snyder neves történész Bloodlands  c. könyvében ez olvasható: „A varsói gettó nevezetesség volt az ide látogató németek számára. Emmanuel Ringelblum, a gettó történetírója szerint közülük ’sokan keresték föl a hullaházat, amiben a következő éjszaka során elföldelendő tetemeket halmozták föl’.”

 

Baedeker

A Baedeker  talán a világ legnépszerűbb útikönyv-sorozata, amely az 1830-as években, a gőzhajó és gőzmozdony megjelenésével kezdte karrierjét; szerkesztője Karl Baedeker (1801-1859) volt. Francia megfelelőjével (Guides bleus) nagy versenyfutásban volt a kezdetektől, és 1900-ig hetven kötete jelent meg. A szerkesztők az országok nevezetességeinek (a műemlékektől a szállodákig és éttermekig) pontos és gyakorlatias bemutatására és az információ napra készen tartására törekedtek. A polgárok megbízható útitársnak tartották, a tudósok pedig forrásként használták. A visszaesést a két világháború, és közben a nagy világválság és a nácik hatalomra jutása okozta.

Ám a Baedekerek még ezekben a zord időkben is sorra jelentek meg. A Varsói Főkormányzóságnak nevezett terület 1867-tól az Orosz Birodalom része volt, majd az 1. világháborúban a németek szállták meg. A Lengyel Köztársaság 1918-ban jött létre, majd amikor a nácik 1939 októberében elfoglalták az országot, életre hívták a Lengyel Főkormányzóságot, ami 97,000 km²-re, majd galíciai terület csatolásával 142,000 km²-re terjedt ki. Hitler Dr.Hans Frankot nevezte ki főkormányzónak, aki az ősi krakkói királyi várat szemelte ki főhadiszállásának.

A Főkormányzóság nem volt a Reich része, de náci igazgatás alatt állt. A németek a rabszolga munkaerő és nyersanyag forrásának tekintették, valamint a zsidók és más nemkívánatos elemek lerakóhelyének, olyan területnek, amely a Kelet-Európában szétszórtan élő etnikai németek (Volksdeutsche) letelepítésére szolgált volna. Utóbbi lépést 15-20 év alatt szándékoztak megtenni, de fölszámolásuk már 1942-ben, tehát a  Baedeker  írásakor megkezdődött.

Olyan területet útikönyv formájában bemutatni, ahol a legsúlyosabb atrocitásokra került sor, nem volt könnyű. A vonatközlekedés ezekben az években olyan célpontok felé irányult, mint négy megsemmisítő tábor (Treblinka, Majdanek, Sobibór, Bełźec) és a területen mintegy 400 túlzsúfolt és egészségtelen gettó, munkatáborok, krematóriumok, tömegsírok voltak találhatók. Mindezek tükrében meglepő, hogy a németek fontosnak találták, hogy egy olyan térségről, ami jobban emlékeztetett a pokolra, mint a beígért turista-paradicsomra, 264 oldalas útikönyv készüljön, szabadidős utazgatások támogatására.

A megszállás szolgálatában

A főkormányzó kezdeményezésére, a Baedeker — céljának megfelelően — arra szolgált, hogy az utazót megismertesse „a régióval és népességével, lakosaival, a történeti összefüggésekkel”, de elsősorban igyekezett „elképzelést nyújtani arról a szervező és építő munkáról, ami ott folyt, (vagy változatlanul zajlik)”. A kiadvány szerkesztésében Hans Baedeker — Karl unokája — legnagyobb segítségére Oskar Steinheil volt, aki 1942 őszi terepbejárásán gyűjtött információt, főleg a propaganda főosztály számára.

Ez a  Baedeker  tehát kétségkívül náci propaganda kiadványnak készült, de az 1936-os berlini olimpiai kiadványtól eltérően nem a külföldiek, hanem a Reich területén élő németek számára.

Hans Frank törekvése az volt, hogy „a Reich szomszédját” a hódítás és megszállás náci politikájának kirakatává varázsolja. Aki annyira szerette a kultúrát és pompát, mint ő, nem lehetett elégedett csupán azzal a szereppel, hogy kényúrként rabszolgák és zsidók sorsát igazgassa.

Ezért jelentős áldozatokat hozott a kulturális élet fellendítésére. Lapot és irodalmi díjat alapított, filhamonikus zenekart, és kutatóintézetet (Institut für Deutsche Ostarbeit) hozott létre. Utóbbi vezetőjévé magát nevezte ki, tagjai közt ott voltak a  Baedeker  szerzői.

Hans Frank eredeti elképzelése a példányszámról 20.000 volt, nehéz lenne megmondani, végül mennyit is nyomtattak belőle. „Gyakorlati információt” tartalmazott a birodalmi hivatalnokok és üzletemberek számára, valamint olyanoknak, akik rokonlátogatásra indultak, vagy hozzátartozóik sírját, katonai temetőket látogatták. Segíteni igyekezett az ott állomásozó katonákat és civileket.

Minden igényt kielégít

A  Baedeker  olyannak írja le a Főkormányzóságot, mint ami változatosságával mindenben megfelel a sportolásra, kulturálódásra, szórakozásra és kikapcsolódásra vágyó közönség igényeinek.

Még a közepes nagyságú városokban is vannak színházak, ahol német nyelven játszanak darabokat (olyanok is, amiket a Wehrmacht és az SS katonáinak tartanak fönn). Filmszínházak, kabarék, koncerttermek német könyvtárak és könyvesboltok várják a látogatókat. Nem hiányoznak a jótanácsok, a csalás bármilyen formáját (étterem, taxi) megelőzendő. Elsősorban a német vendéglátó-ipari helyeket ajánlják.

A művészetet, építészetet kedvelők különböző korokból származó gyöngyszemeket fedezhetnek föl, a román kortól a modern alkotásokig, ide értve az itáliai reneszánsz stílű vagy neoklasszikus alkotásokat. Ezek a munkák — a könyv szerint német szerzők művei — emelik az amúgy is német városok báját: nem szabad elfelejteni, hogy középkori alapításukhoz a német jog teremtett számukra létföltételeket. Jó példa erre Krakkó főtere, úgymond.

Esztétikai érdekességükön kívül ezek az elemek arról a „hatalmas civilizatórikus munkáról tanúskodnak”, amit a keletre települt németek közel ezer éven keresztül végeztek. A németek – állítja a könyv – azzal, hogy 1939-ben megszállták Lengyelországot, csupán visszavették azt, ami jogos tulajdonuk: német tér volt ez századokon, évezredeken keresztül; a germán jelenlét a Visztula mentén a történelem előtti időkre visszamenőleg igazolható. A nácik mesterei voltak annak, hogy a tudomány eredményeit ideológiájuk kialakításához használják föl.

Mindenfajta sport űzésére nyílik itt lehetőség (természetesen német egyesületekben), a sízést is beleértve. Zakopane, a Magas-Tátra népszerű üdülőhelye Krakkóból expressz vonattal közelíthető meg. Az útikönyv hangsúlyozza, hogy a Főkormányzóság minőségi vasúthálózattal rendelkezik – ez az Ostbahn, amelyet a háborús károkat szenvedett infrastruktúra helyreállításával rövid idő alatt hoztak létre 1939-1941-ben. A gépkocsiforgalom ugyancsak modernizált és nemzetközi jelzésekkel ellátott műutakon bonyolódik, ugyanúgy, mint a Reich területén.

A Főkormányzóság területén számos klimatikus gyógyhely áll a pihenést és relaxálást keresők rendelkezésére. Ezek többnyire a Kárpátokban találhatók; a különböző bántalmak termálvizes kezelését iszap- és tőzegfürdős kezelés támogathatja. Egy bátor katona vagy SS tiszt számára egy kemény hét után jólesik a kikapcsolódás. Az erőfeszítést lazításnak kell követnie. És a hab a tortán: egészséges alvás egy elsőosztályú szállodában, aminek a tulajdonosa német…

Bármilyen problémájuk akad, számíthatnak a német gyógyszertárakra, orvosokra és kórházakra. Információért forduljanak a Főkormányzóság által üzemeltetett vagy helyi idegenforgalmi hivatalokhoz, a propaganda osztályhoz vagy az NSDAP (náci párt) helyi szervezetéhez.

Az „Új Rend” előretolt helyőrsége”

Természeti- és népességföldrajzi szempontból kelet felé haladva egyre egzotikusabb vonásokkal találkozunk. Helyenként „enyhe”, sőt „meleg” és „mediterrán” éghajlat alatt „bőséges a növényzet”, olyan gyümölcsök teremnek, mint a barackfélék, mandula, vagy a sárgadinnye. A Kárpátok tarka etnikumai a lemkek, bojkok, és a „festői öltözékükről” nevezetes huculok. Az útikönyv részletesen elidőzik a vásári sokadalmak leírásánál.

A Főkormányzóság efféle ábrázolása tökéletesen megfelelt Hitler elképzelésének a „Germán édenkertről”, amely mindenben a germánokról szólt a germánokért, mintegy a Heimat folytatásaként. Teljesen kézben tartott tökéletes tér, német nevekkel, közlekedési és idegenforgalmi információval és közigazgatással – a mintaszerű birtokbavétel példájaként.

A történelem fintora

A Baedeker  a germán „vívmányok” taglalásával a németek keleti győzedelmeit hirdeti – bár még sok a tennivaló. Minden sorából a német faj felsőbbrendűsége árad. Ott pedig, ahol nem utalnak a germánok történelmére vagy kultúrájára, a náci intézmények, a közigazgatási apparátus dicsőségét zengi.

Egyesek felsőbbrendűsége persze mások alsóbbrendűségét vonja magával. Esetünkben a lengyelek azok, akiket lebecsülő sztereotípiákon keresztül mutatnak be: „személyiségük és fajuk kulturális elmaradottságát” bizonyítja, hogy „elcsúfították” tájaikat, „mert teljesen máshogyan érzékelik azokat, mint a németek”. „A helyiek teljesen idegen, faragatlan népség, jobb velük nem is keveredni. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az útikönyv nem ajánlja az étkezést „nem német” étteremben, és németek számára fönntartott vonatok és más közlekedési eszközök igénybe vételét javasolja.

A lengyelek, mint az előítéletek áldozatai egyben az elhallgatás áldozatai is. Nem maradnak ki a lengyel történelmi emlékek, de német nevükön szerepelnek, így az az érzésünk támad, hogy a lengyeleknek kevés közük volt azokhoz. Nicolaus Copernicust (Mikolaj Kopernik) „nagy német csillagászként” említik. Nem lehet itt nem észrevenni a törlés és bitorlás retorikáját, hogy a „lengyelséget” elnyomják annak bármely formájában. Megnyilvánult ez az értelmiségi elit legyilkolásában és deportálásában, egyetemek bezárásában, műkincsek elrablásában, amihez a „Miért zárt be a múzeumok és gyűjtemények túlnyomó része a háború idejére” c. fejezet szolgált magyarázatul. Adolf Hitler, Göring vagy Heydrich nevét terek és utcák viselték Sobieski, Sienkiewicz, vagy Piłsudski helyett.

Apropó, zsidók? A „Jude” szó 34 esetben fordul elő, kizárólag húsz nagyobb város leírásánál. Úgy ábrázolják őket, mint akik hatalom- és pénzéhes elemekként a 16. és 17. század során bekövetkezett lengyel hatalomátvétel során özönlöttek a területre, hogy kiszorítsák a németeket, ami a városok hanyatlásához vezetett. Olvassuk, hogy a városok „visszatérésükkel a német igazgatásba” megtisztultak és szép jövő előtt állnak.

És hogy mi történik a zsidókkal? „Krakkó és Lublin “(most judenfrei)” – áll csak úgy zárójelben, – Kazimierzből (Krakkó zsidó városrésze) még azelőtt kitelepítették a zsidókat, hogy „bevezették a német közigazgatást”, és 1940-ben „megkezdődött kellemes pihenőközpont kialakítása németek számára”. A szövegben szereplő zsidókat törölték a térképről és a történelemből. A népesség 1942. évi megoszlásának a Főkormányzóság által közzétett adatai: 72% lengyel, 17% ukrán (ruszin), 0,7% német.”

Vagyis a lakosság 10,3%-a, azaz 1,8 millió fő hiányzik.

Ez a tény legalább olyan megrázó, mint amennyire a szövegen végigvonuló cinizmus is jellemző. Az útikönyvben egyetlen zsidósággal kapcsolatos műemlék vagy építmény nem szerepel, sem a szöveges részben, sem pedig a térképeken. A krakkói zsidó temető helyén fehér folt látható. A zsidó élet egyetlen nyoma a „Talmud iskola” Lublin városában. (A lengyel zsidók 57%-a Lublinban élt 1852-ben, írja a könyv. (Vajon 1942-ben mennyien éltek még itt?). Szó sem esik a varsói gettóról, ahol akkor 350 ezren éltek, és a közelben olyan paloták álltak, mint a Brühl és Krasinski, vagy a Szászkert „egy szép közpark” terült el, amelynek „ősi fái sok látogatót vonzanak”, „víztornya pedig ősi templomra emlékeztet.”

Snyder mondata a cikk elején mindezek tükrében furcsa megvilágításba kerül, és súlyosan hibás. Azt sugallja, hogy „a varsói gettó idegenforgalmi látványosság lett a városba látogatók számára”. Érthetetlen, hogyan jutott a történész ilyen következtetésre. Források arra utalnak, hogy náci hitatalnokok és német katonák beléphettek a gettó területére, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy „turistáknak” való helyként ajánlották volna.

A német eredetű esztétikai elemek túltengése közepette a zsidók jelenlétéről szinte nem esik szó, miközben kiirtásuk nagyban folyt. A népirtás gépezetéről persze nem tesznek említést.

Auschwitz egyszerűen „12 ezer lakosú iparváros”, és Auschwitz és Zator hercegségek székhelye, amelyet Krakkóval „másodrendű vasútvonal köt össze.” Bełżec városánál említik a vasútállomást, ahonnan busz jár Tomaszów Lubelskibe, „a bájos kisvárosba”, amelyet „tavak és erdős dombok vesznek körül”, nevezetessége még a 18. századi barokk templom.

A Baedeker  1942-ben íródott és 1943-ban jelent meg. Az információ mintegy háromnegyede haszontalan volt, mert a szállodák és szálláshelyek a hadsereg vagy háborús sebesülteknek vagy munkaszolgálatosoknak voltak lefoglalva. Az útikönyv egy fiktív utazónak szólt, akit tájékoztatott a folyamatban lévő náci megszállás és kolonizáció eseményeiről, miközben elfödte azok bűnös jellegét, azaz a nem kívánatos népességtől és való megszabadulást — a germán civilizálós küldetés és a fényes jövő javára.

A fényes jövő elmaradt. A Vörös Hadsereg 1944-ben elfoglalta a Főkormányzóság területét, s a náci közigazgatást felszámolták. Hans Frankot, „Lengyelország mészárosát” Nürnbergben halálra ítélték és 1946. októberben fölakasztották. A Baedeker szerkesztősége azonban tovább folytatta tevékenységét; tagjai új kiadóvállalatokat alapítottak, egyetemeken oktattak, és a háború után, – az 1950-es évek elhallgatási korszakában – Nyugat-Németország köztiszteletben álló polgárainak számítottak.

k-larevue.com – Bassa László