Nem cserélek elveket – Életút-beszélgetések Ferge Zsuzsával

Elhivatott tudós-tanár, kiváló szociológus és bölcs szociálpolitikus, a szegények, különösen a gyerekek iránt szenvedélyes felelősségérzettel megáldott mosolygós asszony: Ferge Zsuzsa. Barátai, kollégái régóta biztatták, hogy önéletrajzban, személyes hangú könyvben mondja el élete, kutatásai és szakmai küzdelmei tapasztalatát – ez idáig elhárította ezt. Tanítványának, Weiler Katalinnak most sikerült rábeszélnie, hogy az általa több mint 10 éven át felvett beszélgetéseket frissítve, kiegészítve, egybeszerkesztve adja ki nyomtatásban.

Nem hagyományos memoár, nincs benne önigazolás, annál több a tárgyszerű krónika, a bensőséges líra, a szemérmes vallomás, a tépelődő önismeret és a humor. Sokat megtudhatunk a ’30-as évek hazai demokratikus gondolkozású értelmiségéről, a családjáról, a barátairól, a II. világháborúról, az 1945 utáni lendületről, a Rákosi-rezsimről, 1956-ról és a Kádár-korszakról, az antiszemitizmusról, a szociálpolitika nehéz útjáról hazánkban. Heves szociális elkötelezettség, fiatalokat megszégyenítő aktivitás és szellemi nyitottság jellemzi az emlékezést. Szolid derű árad a könyvből: „Minden bajjal együtt szép, jó, szerencsés életem volt. […] Harmóniát kerestem, és ezt a személyes életemben gyakran megtaláltam.”

Agárdi Péter

Részlet a kötetből

A zsidó ünnepekhez nem alkalmazkodtatok?

Karácsonyt nem tartottunk, megtartottuk viszont a hanukát, meggyújtottuk a naponta eggyel több gyertyát, énekeltünk, sokat trendelliztünk (dióban), és a nyolcadik napon kaptunk ajándékot. Megtartottuk a pészahot, de azt többnyire Makón. Szerettük a szabályait, a vacsorát, az énekeit. A kérdező szerepét természetesen az öcsém kapta, mint legkisebb gyerek. A szüleim csak újévkor és jom kippurkor mentek (biztosan) templomba, akkor egész napra. A jom kippuri nagyböjtöt szigorúan tartották. Anyám élete végéig ezt tette, és noha soha nem vált szabálytartóan vallásossá, a háború után a péntek esti gyertyagyújtásra is rászokott. Máskor nem nagyon mentünk templomba. Az Öntőház utcába jártunk, mint legközelebbi templomba. De évente két-három alkalomnál többször nem.

Az Öntőház utcai templom a Vár aljában állt, az ostrom alatt nagyon megrongálódott, lebontották az egész utcával együtt. Minthogy zsidó iskolába jártunk, elvileg kötelező lett volna, de elblicceltük a templomba járást. Mindenféle felmentések léteznek, például, ha messze van a templom, nem kell menni. Az Öntőház utca igazán közel esett, csak „más dolgunk volt”. Szóval nem, vagy csak nagyon ritkán jártunk templomba. A zsidó szokások zömét, a kóser konyhát nem tartottuk, ugyanakkor teljesen zsidónak éreztük magunkat. Az fel nem merült soha a szűkebb családban, hogy bárki kikeresztelkedjen, vagy kitérjen akármilyen oknál fogva. Azt hiszem, ez máig így van. A barátok más történet, de mindenki tisztelte a többiek álláspontját, választását.

Télen is jöttek a rokonok, talán inkább hétköznap délután, és egyszerre nem sokan. Általában hozzánk jöttek, és nem mi mentünk. Nyáron, Széphalmon (a téli szombati kávéház helyett) vasárnap nagy családi ebédeket tartottak. Ott három-négy házra lakott tőlünk a szüleim egy barátja, Máté Olga. Csak később tudtam meg, hogy milyen különleges ember volt, Zalai Béla felesége, a Vasárnapi Kör tagja, a modern fényképészet jelentős alakja. Hogy néha fényképezett, azt láttam. De nekem saját viszonyom alakult ki vele, majdnem naponta átjártam hozzá. Tüneményesen kertészkedett kicsi, de szépre varázsolt kertjében. Szerettem volna ezt tőle megtanulni, sajnos nem igazán sikerült. Szúrt az arca, de valamilyen okból nagyon szerettük egymást. Másik barátomnak a szomszéd Csák bácsit tartottam. A lánya, Csák Ibolya olimpiai bajnok magasugró lett, de az nem számított Csák bácsi és a Csák kutya mellett, akikkel lehetett játszani.

Ki volt ebben a családban az irányító? Hogy dőltek el a dolgok, ha meg kellett beszélni, meg kellett oldani valamit?

Azt hiszem, hogy a mindennapokban mindent az anyám és kicsit a nagyanyám intéztek. Rengeteget veszekedtek, hogy mondjuk szilvás gombóc legyen, vagy túrógombóc, de ezek a kiabálások semmit nem jelentettek, haragot legkevésbé. Öt perc múlva elfelejtették. Az apám soha fel nem emelte a hangját. Az a gyanúm, de ezt nagyon nehezen tudnám rekonstruálni, hogy mindennapi ügyekben az anyám és a nagyanyám döntöttek. Az olyan jelentős dolgokról, mint, mondjuk, hogy hova járjunk iskolába, biztos, hogy a szüleim közösen döntöttek, vagy arról is, hogy kivándoroljunk-e. Apám tekintélyét nagyanyám is tisztelte, mindenkivel veszekedett, apámmal soha.

Hogy a szüleim házassága mennyire volt jó és harmonikus, abból mi nagyon keveset láttunk. Előttünk feszültség nem jelent meg. A magánéletüket nem előttünk élték. Mi korán feküdtünk le, korán aludtunk el, vagy olvastunk. Amit láttunk, az mindig megnyugtatott. Például esténként sikanőzt játszottak, ami egy kétszemélyes „veszekedős” kártyajáték. Máig családi játékunk, már a dédunokám is tudja. Apám a játék menetét a helyzetre alkalmazott szövegű dalokkal kísérte. Ezt a fajta humort is nagyon szerette. (Így lett mondjuk a Für Elise szövege „ki-a-mi-a-ki-a-Mohamed”.) A házaséletük más regiszterhez tartozott, abba nem volt bejárásunk. Mindig egy szobában aludtak, de nagyon keveset tudtunk a kapcsolatukról.

Milyen volt a lakások beosztása?

A szobák beosztása Széphalmon állandósulhatott. A földszinten volt a nagyszüleim szobája, a vendégszoba és a közös terek, vagyis a konyha és mindenféle mellékhelyiség. Az emeleti három szobából a picit Károly kapta, mi Mártával közös szobában laktunk, a szüleimnek ott lehetett külön hálószobájuk, az általunk nagyon csodált cirbolya hálószobabútorral berendezve.

De a Szilágyi Dezső téri összesen három szoba gyakran átrendeződött az idők folyamán, ahogy mi nőttünk, meg amikor a nagyanyám 1937 táján átjött hozzánk lakni. Csak homályosan tudom felidézni, hogy ki mikor melyik szobában lakott. Eredetileg hárman, testvérek aludtunk együtt. A „szalonban” nem lakott senki. A szülők a legkisebb szobában aludtak, ami egyszerre volt apám dolgozószobája, könyvtár és hálószoba, kinytható dívánnyal. Mikor átrendezték a lakást, a nővéremmel mi kaptuk a szép sarokszobát, az öcsém a nagyanyámmal került a „gyerekszobába”, a szülők pedig továbbra is a dolgozóban maradtak.

A mi szobánk lett a „szalon”, ahová a vendégek jöttek. De előfordultak más elrendezések is. Olykor mind a hárman a nagyanyámmal aludtunk, például ha feljöttek Makóról a nagyszülők. Ez ritka eseménynek számított. Nem is lehetett könnyű, mert ők betartották a kóser szabályokat. Vagyis az ételt a Császár [Császár–Komjádi Sportuszoda] melletti kóser vendéglőből kellett hozni, de elfogadták nálunk a nem kóser edényt.

A problémáidat kivel beszélted meg a családban, kihez fordultál, hogy emlékszel erre vissza?

A korosztályi titkokat mindig az éppen legjobb barátnőmmel beszéltem meg. Az egyik „legjobb barátnőm” ötven éve elment Új-Fundlandba, de időnként ma is váltunk e-mailt. Elemibe, vagy talán a zsidó gimnázium első két osztályába jártunk együtt. Ha azt kérdezed, milyen problémákkal küszködtem, szégyenkezve azt mondom, hogy semilyennel. Az a fajta verbalizálás, vagy reflexivitás, amely lehet, hogy más családokban létezik, és számos országban tényleg a habitushoz tartozik, nem jellemzett minket. Mindig el voltunk foglalva, és ez nem tartozott a szokásrendszerünkhöz. Mély lelki beszélgetésekre gyerek és felnőtt között nem nagyon került sor. Az étkezéseknél, más együttléteknél beszélgettünk, obligát módon mindig elmeséltük, hogy mi történt az iskolában. Az iskola annyira nem okozott nehézséget, hogy anyám, azt hiszem, soha életében nem járt szülői értekezletre. Emberekről, gyerekekről, társadalmi dolgokról, politikáról, a zsidókérdésről, Hitlerről, meg könyvekről folyt szó. Amikor felmerültek a gyerekek életében szokásos fontos kérdések, hogy talált gyerekek vagyunk-e, vagy melyikünket szereti jobban a nagyanyám, mi kit szeretünk a felnőttek közül és kit miért nem, ezt egymás között mi, gyerekek beszéltük meg.

Pedig, ennek a kultúrának elvileg a „lelki beszélgetés” abszolút része, hiszen óriási pszichológiai műveltséget szerzett mindenki az előző generációból. Freudot anyanyelvi szinten beszélték. Biztosan minden olyasmire nagyon érzékenyen odafigyeltek, hogy hogyan érinti a következő gyerek megjelenése az előzőeket, hogy melyik gyerek mennyire áll biztosan a lábán, de nem beszélték meg velünk ezeket az ügyeket. Intim dolgokról, belső történésekről ők rólunk beszéltek, velünk nem. Azt, hogy ők rólunk beszéltek, tudtuk, mert időnként, mikor aludtunk, vagy ők azt hitték, hogy alszunk, bejöttek, és valamit mondtak, amiről tudtuk, hogy egy beszélgetés töredéke. Egy ilyen alkalommal hallotta a véletlenül ébren lévő Márta, hogy én „milyen aranyos” vagyok. Ezt hosszan rágta, úgy 20-30 évvel később beszéltük meg. A felnőttekkel ilyesmi nem tematizálódott.

Nem is vágytál erre? Nem gondoltál rá, hogy jó lenne?

Nem tartozott a légkörhöz. Elfojtások tömege? Szemérmesség? Ilyen volt akkor a világ? Lettek ebből később bajok? Nem tudom. És tényleg annyi önkifejezési lehetőség adódott, hogy ennek nem éreztük szükségét. Később, amikor felnőttünk, akkor sem, vagy csak ritkán. Ezzel együtt ezek nagyon szignifikáns, fontos, intenzív viszonyok. A testvéreim? Róluk majd máskor. Mert ahhoz a nővéremről is beszélnem kellene, és az egy szomorú és bonyolult történet.

Weiler Katalin: Nem cserélek elveket – Életút-beszélgetések Ferge Zsuzsával, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016. 3600 forint