Nagymama története

Nagymama története 1934-ben kezdődött, amikor egy polgári család sokadik, anyagilag már elkopott ágába beleszületett. Talán negyedik leszármazottja volt Sipos Jánosnak, akinek az apja, Tóbiás még Schwarczként élte le halandó földi életét. A család Óbecséről indult útnak, majd generációnként továbbállt. Egy rövid, csurogi kitérő után Pacsér, majd Zombor következett. 

Nagymama a szebb napokat látott egykori megyeszékhelyen született meg azon ominózus 1934-es év szeptemberében. Nem a város, de annak lakói is még élénken emlékeztek azokra a szebb napokra, amelyek az 1920-as impériumváltás után tovatűntek. Zombor egy határ közeli város lett, ahol megindult a város szisztematikus leépítése, elsorvasztása. Hogy az akkori hatalom nem nézte volna jó szemmel, vagy csak az anyakönyvezető ügybuzgósága volt-e, hogy Nagymama nem lehetett anyakönyvezve az Erzsébet névvel, ezt nem tudjuk már meg. Mindenesetre Nagymama a hivatalos okirataiban Jelisaveta volt, míg a való életben mindenkinek Erzsébet. De abban a korban minden magyar keresztnevű csecsemő erre a sorsra jutott.

Én Nagymamával 1984-ben találkoztam először, amikor beleszülettem ebbe a családba. Akkor ő már nagymama volt, túl a lányságán és aktív korán. Megkímélte őt az élet, vagy az élettel kölcsönösen kímélték meg egymást. Egy állami cég főkönyvelőjeként ment nyugdíjba. Eredetileg magyar és német szakos tanár volt. Elég gyorsan rájött, hogy anyagilag nem perspektíva ez a közeg. Hát így nem lettek tanítványai és elmaradt az a pátosz, amit egy vidéki városban egy tanár kaphat, hogy évtizedek múlva is előre köszönnek neki és illedelmesen tanárnőzik. Nagymamának egy férje volt, haláláig. A nagypapával 46 közös éve volt. Nagypapa később, majdnem 70 évesen, immár özvegyen újra csajozásra adta a fejét. De az egy másik történet. A házasságukat szépnek, igaznak és kiegyensúlyozottnak akarták látni. Az évtizedek folyamán annyiszor mondták és annyiszor ügyeltek a látszatra, hogy végül mindketten elhitték. Nagypapa is jól pozícionálta magát az életben, ő sem lett kisnyugdíjas.

Nagymama amolyan megélhetési kommunista volt. Talán a pártnak sohasem volt tagja, de nem politizált, ha mégis, akkor nem volt kritikus. Tito nem volt az isten, de a fizikai biztonság és az anyagi jólét letéteményese volt. Akiről gyakran elfelejtették, hogy ‘44-ben ártatlan magyarok ezreit mészároltatta le. Nagymama és a korosztálya talán még elhitték, hogy nem véletlenül lettek azok áldozatok, mit kellett politizálni és mit kellett magyarkodni.

Az első unokának kijáró minden figyelem és rajongás jellemezte gyerekkoromat. Nagypapa mondta mindig, hogy mindenben az első számít: az első szerelem, az első házasság, az első gyerek és az első unoka. A többi az már ismétlés. Mondta a nagypapa, annak ellenére, hogy Edit, a nővére elvitte előle az elsőszülöttséget. A családban nem volt gyakori mártírnak vagy hősi halottnak lenni. 1. világháborús családtagról soha nem beszéltek, sem a Tito-féle megtorlásról. Egész gyerekkoromban talán kétszer került említésre nagymama nagyanyja, aki 1944-ben halt meg és a nagyapa egyik nagynénjének udvarlója, aki munkaszolgálatosként  vesztette életét. Nagymama családi identitása valahogy úgy volt mindannyiunknak evidens, hogy soha nem beszéltünk róla.

Egy az Isten, kettő a kőtáblák száma,… – sorolta nagymama a széderesti mondókát, miközben 5-6 éves koromban hintáztatott a játszótéren. És a jó ég tudja, hogy vajon miért tanította meg nekem az Internacionálét és énekelte oly harsányan. És az anyám, az én szigorú anyám hogy bírta ki, hogy mindkettőt tűrte és egyikhez sem társult egy szúrós tekintet, vagy mondat. Mondat, vagy tiltás. Inkább tiltás.

A gyerekkoromból még annyi maradt meg, hogy mint a Himnuszban a balsors (ezt a frázist is Nagymamától tanultam) rendre megjelent Zsuzsa néni vagy Zoltán úr. Zsuzsa néni, polgári nevén Wolf Zsuzsa eredetileg nyelvi lektor volt. De mindig szerelembe tudott esni egy-egy jól vasalt pártkáderrel és kapcsolataiból úgy lépett ki, hogy a munkahelyi ranglétrán szerkesztőként vonult nyugdíjba. De Zsuzsa néniben égett a tenni akarás, ugyebár egy partizán soha sem vonulhat nyugdíjba. Úgy döntött, hogy családtörténeteket fog írni. Nagymama nem szerette őt, mert Zsuzsa néni felszínes volt és gazdag képzelőereje és betanult empátiája: szegény drágáim – ahogy fogalmazott mindig – visszatetszést keltett. De azért Nagymama még szóba állt vele, csak nem szerette.

Zoltán úr is csatlakozott néha ezekhez a teapartikhoz. Ő nem volt kommunista. Önmagát, mint a polgári Zombor egyik utolsó élő példányát definiálta. Zoltán bácsi morgott, amikor Zsuzsa néni a legújabb könyve kapcsán vívott anyagi spekulációt. Zsuzsa néni meg nem tudta Zoltán politikai látásmódját szó nélkül hagyni: szerinte nem szólt minden politikáról, hanem csak az emberi történetek. Nagyritkán megjelent Dragan úr. Na ő volt az, aki Nagypapát irritálta. Amikor megjelent, akkor az egész társaságnak a szalonban szlávul kellett beszélni, mert Dragan úr 6 évtized alatt is csak hallgatólagosan tanult meg magyarul. Hallgatni tudott, de magyarul beszélni nem. Gyerekkoromban éppen könyvkupecként próbált tengődni – nem nagy sikerrel.

Nagymama életében soha nem beszélt az apjáról. Henrik dédnagypapa kereskedését még a jugoszláv fináncok kobozták el (nem kellett neki várnia Tito államosítására). Igaz, végül pert nyert a várossal szemben, de addigra már tovatűnt a jólét. Az ő apjáról, Hugóról sem beszélt, aki még a békebeli KUK időkben ült 10 napot a fogházban, mert párbajban vett részt. Ezeket már akkor tudtam meg, amikor jó sokára Nagymama halálát követően próbáltam megrajzolni a családfát.

Nagymama egyszerre volt megélhetési kommunista, és a nagy házzal, és abban a gobelines szalonbéli társasággal egy letűnt kor polgára.