Moritz Gottlieb Saphir, a modern zsidó humor úttörője

…és pesti utódai

A zsidó humor hagyománya messzire megy vissza.^[1] Már a Tórában is vannak mosolyogtató részek, és a Talmudban néhány bonyolult jogi vita annyira abszurd, hogy ettől már humorosnak tűnik. De a modern zsidó humor kezdetei sokkal későbbre tehetők: legfontosabb előfutárai ‒ Heinrich Heine, Ludwig Börne és Moritz Gottlieb Saphir ‒ a 19. század elején, német nyelvterületen alkotó írók és újságírók voltak. Az, amit ma zsidó humorként ismerünk azonban nem ezen a környéken, hanem Kelet-Európa askenázi zsidó közösségeiben alakult ki. Az ilyen, nagyrészt viccek és anekdoták formájában megjelenő humor hamarosan más európai régiók, köztük Magyarország, valamint Amerika zsidó lakói között is rendkívül népszerű lett.

Az irónia, önirónia és szatíra eszközeit használó zsidó humor nagyon sokféle lehet, mégis leginkább az abszurd helyzetek kedvelése és az autoritásellenesség jellemzi. Nemcsak a világi élet tartozik célpontjai közé, hanem a vallásos is. Sigmund Freud A vicc és viszonya a tudattalanhoz című 1905-ben megjelent művében a zsidó humor egyedülálló vonásának tartja, hogy leginkább magukat a létrehozóit, vagyis a zsidókat gúnyolja ki.

Már a modern zsidó humor kezdeteinek is voltak magyar vonatkozásai. Az előbb említett Saphir (1795, Lovasberény–1858, Baden bei Wien), az ilyen humor egyik legfontosabb 19. századi útörője ugyanis Magyarországon született, és első irodalmi munkái Pesten jelentek meg az 1820-as évek elején. Pesti műveit egy kivételével németül írta. A kivétel egy nyomtatásban meg nem jelent jiddis vígjáték volt, amely kéziratos másolatokban terjedt. Ez a A hamis Kaschtan (Der falsche Kaschtan) című, 1821 körül íródott kétfelvonásos komédia volt az első magyarországi jiddis színdarab.

Saphir élete későbbi, bécsi korszakában is gyakran járt Pesten, követte az itteni kulturális eseményeket és tartotta a kapcsolatot pesti barátaival. Mégis jogos, hogy osztrák íróként tartják számon, hiszen németül írta munkáit és Bécsben szerkesztette az általa 1837-ben alapított Der Humorist (A humorista) című napilapot, amelyet eleinte nagyrészt egyedül írt és amelynek haláláig, 1858-ig ő volt a főszerkesztője. Ez volt az első igazán modern szellemű és stílusú bécsi újság, a Vormärz, az 1848 előtti kor egyik legolvasottabb lapja Ausztriában.

Az 1830-as évekre Saphir több zsidó barátja áttért az evangélikus hitre, köztük az újságíró Ludwig Börne 1818-ban, a költő Heinrich Heine 1825-ben és a jogász Eduard Gans szintén ebben az évben. 1832-ben Saphir is követte példájukat, de zsidó eredetét élete végéig hangsúlyozta írásaiban. Áttérése után is mindig szeretettel írt a zsidó hagyományokról, melyek gyerek- és kamaszkorának szerves részét képezték. Míg szinte bármin kész volt gúnyolódni, írásainak gyerekkori emlékeivel, zsidó hagyományokkal, zsidó ételekkel és az antiszemitizmussal foglalkozó részeiből nyilvánvaló, hogy ezek komoly témák voltak számára, melyekhez szenvedélyes érzelmi kapcsolat fűzte.

Bár a hihetetlenül termékeny Saphir műveinek 1874-es kiadásában 26 (!) kötetet megtöltő munkáinak egy része mára kissé elavultnak tűnik, bőven akad közöttük olyan, amely továbbra is élvezetes és szórakoztató olvasmány. Ezen a kiadáson kívül sok más többkötetes gyűjteményes kiadás tanuskodik 19. századi népszerűségéről. Hírneve akkoriban Európa több országában – például Ausztriában, Német- és Franciaországban, valamint Angliában – vetekedett barátai, Heinrich Heine és Ludwig Börne népszerűségével, és szerintem túlszárnyalta az akkori magyar  írókét, még Jókaiét is.

Heine, Börne és Saphir főként egy hatalommal nem rendelkező kisebbség védelmi eszközének tekintette a zsidó humort, amit Saphir is hangsúlyoz a Börne, Heine, Menzel című, 1834-ben Münchenben megjelent írásában:

„A zsidók hajlanak a humorra, mert ez a katonaság egyetlen olyan ága, amelyben idővel tisztekké léphetnek elő, még mielőtt egy hivatalos utasítás elrendelné, hogy a születési anyakönyvi kivonat fontosabb a szolgálati teljesítménynél.“

Börnénél, Heinénél és Saphirnál azonban a humor ennél konkrétabb célokat is szolgált: a zsidó önvizsgálat egyik eszköze volt az asszimiláció folyamatában, valamint fontos fegyvert jelentett az egyenjogúságért folytatott küzdelemben és az antiszemita agitáció elleni harcban. Ambivalens érzelmeket tápláltak az asszimilációval kapcsolatban, különösen Heine és Saphir, akik gyakran gúnyolódtak annak túlhajtott megnyilvánulásain. Konzervatív kortársaik Judenwitz-nek      nevezték szatirikus írásaik stílusát. Akkoriban ez alatt a kifejezés alatt nem a zsidókról szóló vicceket értették, hanem a romboló hatásúnak vélt zsidó észjárást, szellemet és humort. Kortársaik gyakran vádolták a három írót frivolsággal és felszínességgel, szembeállítva élesen polemizáló írásaikat az “igazi” német humor és kultúra példáival. Saphir egyáltalán nem tiltakozott a Judenwitz cimke ellen, sőt a már említett, 1834-es írásában ezt a kommentárt fűzte a dologhoz:

„A berlini kritikusok mindig Judenwitz-et emlegettek a dörgedelmeikben, amelyeket Börne és Heine fejéhez vágtak, és ezeket az összes északi újság is átvette. Valóban igaz és feltűnő, hogy a zsidók, akárcsak a kereskedést, a viccet is szinte kizárólagos birodalmukká tették. A “miért?” és a “hogyan?” talán nem esik olyan távol egymástól, mint gondolnánk. Már azért is, mert a cenzúra szinte mindenhol megmetéli a viccet, az zsidónak tartja magát és ragaszkodik hitsorsosaihoz. De e nemzet rendkívül tragikus sorsa is táptalaja vicceinek.“

Akárcsak Heine és Börne, Saphir is a szatírikus, polemikus újságírás úttörője volt, bár tőlük eltérően humoros írásai csak viszonylag ritkán foglalkoznak politikával, inkább a társadalmi problémákat és a mindennapi élet furcsaságait tűzik tollhegyre. Ő honosította meg Bécsben a feuilleton (tárca; szó szerint: könyvoldalacska) francia eredetű, a 19. század legelején kialakult, főleg kulturális kérdésekkel foglalkozó, könnyed, csevegő stílusú írás zsurnalisztikai műfaját, és ezzel a hasonló írások sok olyan későbbi zsidó vagy zsidó származású osztrák művelőjének vált előfutárává, mint Herzl Tivadar, Hugo von Hofmannsthal, Felix Salten (aki, akárcsak Herzl, Budapesten született), Arthur Schnitzler és Stefan Zweig. De mindezen túl ő volt a zsidó konyha első szakírója is. Bár kiadott versesköteteket és írt novellákat, zsurnalisztikai, önéletrajzi és a zsidó konyhával foglalkozó írásai képezik munkássága legjobb és legidőállóbb részét. Az általa szerkesztett és írt Der Humorist a neve dacára nem vicclap volt, bár Saphir legtöbb cikkére, még a komoly témakkal foglalkozókra is a könnyed, humorizáló hangnem volt jellenző. Például az úttörő jelentőségű, az askenázi zsidók sabbati ételeivel etnográfiai igénnyel először foglalkozó írásában a ganef (tolvaj, gazember) nevű sóletgombócot szellemesen a sólet és a kugli törvénytelen gyermekének nevezi, és önirónikusan a saját áttérésére utalva azt írja, hogy a „zsidó nemzeti ételeket“ csak egy mesümed, egy aposztata képes méltányolni.

A kelet-európai eredetű zsidó humor fő formája a vicc és az anekdota volt, s ennek hatása az ilyen humor által ihletett irodalmi alkotásokon is érezhető. A sok szóviccen kívül azonban Saphir humoros irásait nem annyira a vicc és az anekdota, hanem a mondanivalóhoz szervesen kötődő komikum tette hatásossá. Például az Életképek (Lebende Bilder) sorozat A zsidógyűlölő (Der Judenfeind) cimű darabjában ezt írja:

A zsidógyűlölet a buta, jelentéktelen emberek legolcsóbb eszköze a sikerhez. Az ilyen ember minden vicce, ötlete, joviális nevetgélése a zsidók témájához kapcsolódik. Ha olyan helyen van ahol nincs zsidó, megjegyzi, hogy hála Isten nincsenek ott. De akkor a legboldogabb ha olyan helyen van, ahol zsidók is vannak, mert akkor megállás nélkül róluk beszélhet.

Kedvesen megjegyzi egy hölgynek, hogy „Mindenütt zsidók vannak!” Majd saját zsenialitásától eltelve másokhoz fordulva mondja: „Kell az nekünk, hogy mindenütt zsidók legyenek?”

Az 1850 körül írott Badeni emancipációs novellácska (Badner Emancipations Novelette) című műve még az előzőnél is jobb példa a humor és a komoly mondanivaló szerves kapcsolatára. A történet hőse egy zsidó fiatalember, aki egy badeni parkban megpillant egy fiatal lányt, és rögtön beleszeret. Miközben a távolból csodálja, aggódik, hogy ha a lány keresztény, akkor ő csak úgy tudná elvenni, ha megkeresztelkedik (akkoriban Ausztriában a zsidó-keresztény házasságok hivatalosan törvénytelenek voltak), ekkor viszont gazdag nagybátyja kizárná az örökségből. A fiatalember elhívja bizalmasát, Saphirt a Herzl nevű zsidó vendéglőbe, hogy tanácsát kérje. Miközben ott ülnek, az egyik közeli asztalnál észreveszik a fiatalember csodálatának tárgyát. Nagyon megkönnyebbülnek, mert ebből biztosra veszik, hogy a lány is zsidó. Amikor Saphir megszólítja, és beszélgetni kezd vele, a novellában hihetetlen mulatságosan idézett bécsi dialektusban beszélő leány elmondja, mennyire örül, hogy a „zsidóknál” ehet. Saphir kedélyesen ironikus válaszára a lány, aki „von Xavér”-nek, azaz jellegzetesen keresztény arisztokrata névnek értette a bemutatkozó író nevét, sértődötten ezt válaszolja: „Nem óhajtok tovább társalogni magával, von Xavér úr! Maga csak kicsúfolja az embert!” (Na, Herr von Xavér, mit Ihnen lass i mi nit ein! Sie papierlen die Leut’ schön!) Hazafele menet a fiatalember így reagál a történtekre Saphirnak: Hát ezt ki nem néztem volna belőle! Saphir nyilvánvalóan az „emancipációs” vendéglőre jellemző társadalmi nyitottságot kívánja jelezni novellájában azzal, hogy míg ő és fiatal barátja zsidónak vélik az étteremben megpillantott ifjú hölgyet, az kereszténynek véli Saphirt.

Saphir jól ismerte az 1850-es években Bécsben tanuló, magyar lapokba bécsi leveleket író és több német és osztrák lapnak, köztük a Der Humorist-nak is dolgozó Ágai Adolfot (1836–1916), akinek szóviccein, paródiáin, valamint önéletrajzi írásainak néha kedvesen humoros stílusán véleményem szerint érződik Saphir munkáinak hatása, bár ő ezt sok önálló, Saphirra vissza nem vezethető vonással gazdagította, elsősorban a társadalmi típusok komikus panoptikumával. Ugyancsak az osztrák író hatásáról tanuskodik Ágainak a magyar zsidó konyhával foglalkozó 1895-ös cikke, amelyet szinte biztosan Saphir 1847-ben megjelent Die Gastronomie der Juden (A zsidók gasztronómiája) című írása ihletett. Ágai viszont hatott az összes későbbi humoros írónkra, köztük Karinthyra is, valamint a pesti kabarénak, a pesti zsidó humor talán legfontosabb műfajának túlnyomórészt zsidó származású szerzőire. Így ‒ ha közvetetten is ‒ Saphir mégis része a pesti zsidó humor családfájának.

A következőkben a zsidó humor Saphir által képviselt kezdeteinek egyik késői leszármazottjával, a pesti kabaréval szeretnék röviden foglalkozni, de annak is csak egyik műfajával, a kabarédalokkal, melyek jelentős részét a kor legjobb magyar költői írták.

A 20. század elején az európai nagyvárosok között Varsó után Budapestnek volt a legnagyobb zsidó lakossága. De míg Varsóban az ortodoxok voltak többségben, nálunk a fővárosi zsidók nagy részét az asszimiláltak tették ki. A jelentős hányadában zsidó pesti középosztály ténye azonban csak részben magyarázhatja a zsidó írók, költők és zeneszerzők túlsúlyát a kabaré alkotói között. Nagymértékű részvételük okai között a középosztálybeli számukon kívül az asszimilált zsidók számottevő részére jellemző nyitottság az új gazdasági lehetőségek, az új művészeti műfajok, irányzatok, valamint általában minden új iránt táplált érdeklődésük is fontos szerepet játszott.

A zsidó témájú kuplék és jelenetek nagyon gyakoriak voltak a századforduló körüli Erzsébet- és Terézváros mulatóinak és zenés kávéházainak nemegyszer német vagy jiddis nyelvű műsoraiban, ezek ugyanis igyekeztek a közönség zömét kitevő zsidó kispolgárok ízléséhez alkalmazkodni, akik többsége nagyjából hű maradt vallási és etnikus gyökereihez.

A kissé később létrejött kabarék nagyon különböztek ettől. Bár ezeknél is nagyrészt zsidó származásúak írták és adták elő a műsorokat, maguk az előadott művek ritkán foglalkoztak a zsidók mindennapi életével, sőt az ábrázolt alakok vallási/társadalmi hátterét is csak kivételes esetekben említették. Ennek dacára az előadott darabok – például a Hacsek és Sajó-jelenetek – gyakran kimondatlanul is sejteni engedték, hogy zsidó származású emberekről van szó. Ennek nyilván az volt az oka, hogy bár feltehetően a kabaré közönségének közel a fele az asszimilált zsidó középosztály soraiból került ki, a kabaré-igazgatók igyekeztek a pesti nem-zsidó középosztály tagjait is becsábítani. Még leginkább a kuplék között lehetett találni egyértelműen, bevallottan a zsidókról szóló műveket, például Szép Ernő Abbáziába és Karácsonyi ének című dalait, Zerkovitz Béla Berger Zsigáját, valamint Gábor Andor és Weiner István több művét.

A pesti kabarék műsorai tükrözték a jelentős mértékben zsidó közönség sajátos humorát, életfelfogását, sőt szókincsét. A pesti lakosságban oly nagy számban jelenlevő kisebbségek –  elsősorban a németek és a zsidók – játszották a legfontosabb szerepet a pesti nyelv kialakításában, amelyet aztán a kabaré is átvett. Ez a 19. század utolsó évtizedeiben kialakult jellegzetesen pesti nyelv nemcsak néhány újonnan kitalált vagy más nyelvekből átvett szót tartalmazott, hanem szólásaiban, sőt nemegyszer mondatszerkezetében is különbözött az ország más részeiben használttól.

Szép Ernő Abbáziába című, 1908-ban írt kupléja, a pesti zsidókról szóló, azokat kifigurázó viszonylag kevés kabarédal egyike, a fürdőhelyet nyáron elözönlő pesti zsidókról szól.

 

Ha Pesten már a nyár nagyon galád,

Bepakkol tíz kofferbe a család,

S elvánszorog, mint a divat kívánja,

Abbáziába.

Ott a Lipótváros, meg a Teréz,

Odamegy Pest, mikor nyáron kivész,

Ott van minden hordár meg minden bába,

Abbáziába.

– – – – – –

S szól mindenütt a panasz, a vita,

Hogy itt mindenki izraelita,

Zsidó a pápa és zsidó a cápa,

Abbáziába,

Abbáziába!

Gábor Andornak annyira megtetszett a vicces  pápa-cápa rím a kuplé utolsó, minden addigi részt túllicitálóan abszurd strófájában, hogy „ellopta” és felhasználta két kupléjában: a Dal, mely megénekli Halmos Izort és az ő alapításait címűben és a Börzedalok ciklus egyikében, a pesti zsidó tőzsdésről szóló, 1914-ben írt Ajaj, kezdődikben:

 

Gondok eszik le az ember máját,

Mér nem választottam másik pályát?

Mér nem lettem, mondjuk, német császár?

Mér nem lettem Budán kutyavásár?

Mér nem lettem fiumei cápa?

Mér nem lettem rohómai pápa?

S ha zsidónak már muszáj lett lennem,

Mér kellett grád [éppen] a börzére mennem?

Minek ez? Minek ez?

Jó úristen mondd meg nékem

Kérlek szépen,

Minek ez?!

 

Akárcsak az Abbáziába című kuplét, Szép Ernő írta a karácsonyt ünneplő asszimilált pesti zsidókról szóló, 1910 előtt keletkezett Karácsonyi éneket is:

 

Kis Jézuska folyó hóban

Megszületik a jászolban,

Macerál a feleségem, ‒ jaj!

Selyem zsüpont [alsószoknyát] vegyél nékem, ‒

Karácsony, karácsony!

Megüt a guta, kéremaláson!

– – – – – – –

Bőg a fiam, bőg a lányom,

A szakácsném, szobalányom,

Kis Jézuska, Betlehemben, ‒ jaj!

Egy vas sem maradt zsebemben, ‒

Karácsony, karácsony!

Megüt a guta, kéremaláson.

 

Uramisten, szent megváltóm,

Hogy fizessem ki a váltóm?

Karácsonyfát venni holnap, ‒ jaj!

Mért is születtem zsidónak?

Karácsony, karácsony!

Megüt a guta, kéremaláson!

 

Weiner István, aki maga írta kabarédalainak szövegét és zenéjét, nem költő volt, mint Szép Ernő és Gábor Andor, hanem csak dalszöveg-író, de nem tudok ellenállni a csábításnak, hogy ne idézzem az 1910 táján írt Néger smokk című, az amerikai néger táncok és dalok pesti divatját kigúnyoló kupléjának refrénjét. Smokknak a választékos, műveltségét fitogtató, valójában azonban csak nagyképű sznobot nevezték akkor. Weiner dalszövege nemcsak szórakoztató, de néhol nyelvileg is invenciózus, például az első és a harmadik sor második felének zakatoló, feszes, mondhatnók táncos ritmusában. Heller Ágnesnek úgy megtetszett ez a refrén, hogy idézte két sorát egy 2013-ban megjelent könyve címében: A „zsidókérdés” megoldhatatlansága, avagy: Mért születtem hébernek, mért nem inkább négernek?

 

Hogyha látok fekete szerecsen,

Néger tánczost én,

Lábam rögtön kopogós, ropogós

Tánczlépésbe mén.

Mért születtem hébernek?

Mért nem inkább négernek?

Micsoda csillag lettem volna

Én a táncz egén!

Befejezésül pedig hadd idézzem a Weinerhez hasonlóan dalainak szövegét és zenéjét egymaga író Zerkovitz Béla Berger Zsiga című, 1910 előtt írt kupléját. A dal a keresztény úrifiúkat majmoló zsidó fiatalemberről szól, melyet a dalt előadó, közismerten zsidó Gyárfás Dezső még komikusabbá tett azzal, hogy a dalt raccsolva énekelte: „Zsizsa, Zsizsa, Berzserék Zsizsája, / Páratlan az elozsansziája.” Nádasdy Ádám hívta fel a figyelmemet a dal komikumának másik forrására: a Berger Zsiga név két felének vicces ellentétére. Ugyanis míg a kabarék közönségének a vezetéknév jellegzetesen zsidónak tűnt, a Zsiga nagyon is kereszténynek. Csak erősíti ezt a skizofrén hatást az elegánsan öltözött Zsiga boldog-boldogtalant köszöntő dzsentris „Szervusz édes öregem”-je.

 

A papának, a mamának,

Az egész jour-társaságnak

A kedvencze vagyok én:

Berger Zsiga – a bohém!

Aki rám néz, látja menten,

Úri családban születtem,

Mindenem csupa parfőm,

Chevreaux a czipőm…

Zsiga, Zsiga, Bergerék Zsigája,

Páratlan az elegancziája,

Nagy az öröm, ha feltűnik a – a Zsiga,

A Berger Zsiga.

Zsiga, a Berger Zsiga.

– – – – – – –

Színházakba sokat járok,

Gerbeaudnál vacsorázok;

Ha szmokingom fölveszem:

Magamat jól kiveszem:

Akit jobb alaknak látok,

Avval rögtön szóba állok,

Ösmerős vagy idegen:

„Szervusz édes öregem!”

Zsiga, Zsiga, Bergerék Zsigája,

Páratlan az elegancziája,

Nagy az öröm, ha feltűnik a – a Zsiga,

A Berger Zsiga.

Zsiga, a Berger Zsiga.

 

Jegyzet

^[1] Ebben az írásban felhasználtam a Targum című online folyóiratban 2022-ben megjelent Saphir-tanulmányom és az 2019-ben kiadott, Költők a kabaréban című könyvem egyes részeit.