Mokány zsidók és társaik

Írta: Kalcsics Ildikó - Rovat: Történelem

Kutatói konferenciát tartottak a zsidóság és a polgárosodás magyarországi történetéről Kőszegen.

Új kezdeményezésként az ország több régiójából érkeztek kutatók a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének szervezésében A zsidóság szerepe és részvétele a polgárosodásban Magyarországon címmel megrendezett konferenciára. Az egész napos rendezvény első blokkjában Heves és Békés megye, valamint Szeged, Tapolca, Szombathely és Kőszeg zsidóságának és polgárosodásának összefonódó története volt a téma. A második blokkban az intézet fiatal ösztöndíjasainak egyedi kutatási eredményeivel ismerkedhettek meg a jelenlevők. A szervezők – Szántóné dr. Balázs Edit koordinálásával és Szita Szabolcs professzor szakmai védnökségével – folytatást ígérnek, az intézet pedig a tanulmányokat kötetbe rendezi.

Köszöntőjében a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének (FTI) kutatója, Pók Attila elmondta: az eredetileg Európából Amerikába menekült kiváló tudósok számára létrehozott, majd Európában, így Magyarországon is meghonosodott intézet célja az egyes tudományterületek, valamint a globális-lokális szféra között hidakat találni. Helyi szinten is részévé kívánnak válni a fejlődésnek, így vizsgálják, hogyan lehetnek a kisvárosok a mai világ élhető helyszínei, milyen a környék társadalmi struktúrája, van-e valami titka, kreativitásának mélyebb gyökere – s e kérdéseknek egyik aspektusa a helyi zsidóság történetének feltárása. Így vette kezdetét háromnegyed évvel ezelőtt a témával foglalkozó kutatói műhely működése.

 

Az oberlandi zsidók

Dr. Zima András, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Történelemtudományi Tanszékének vezetője átfogó betekintést adott a zsidóság magyarországi betelepülésének és társadalmi integrációjának történetébe. Kiemelte a kor gazdasági struktúraváltásának szükségességét – amelyben a nemesség által behívott zsidó kereskedő- és iparosréteg tudott segíteni. A polgári átalakulás előmozdításában szintén a három akkori középréteg – a magyar nemesek, a zsidók és a svábok – közreműködésére lehetett számítani.

Nem „csoporttulajdonságok”, hanem egyszerű objektív tények álltak a zsidóság sikerei mögött – fejtette ki –, hiszen az osztrák-morva területekről érkezett „oberlandi” zsidók a svábokhoz hasonlóan családi-társadalmi kapcsolataikat megőrizve folytatták itt tevékenységüket (főként mezőgazdasági exportkereskedelmet), fejlesztették ehhez az infrastruktúrát, és kapcsolataiknak köszönhetően olyan tőkehozzáféréssel is rendelkeztek, amely rendkívüli gazdasági virágzást tett lehetővé. Ezeken a csatornákon keresztül a nyugaton születő innovációk is könnyen eljutottak Magyarországra.

 

A neoabszolutizmus korában (1849–67) „a dinasztia mögött álló körök már polgári elkötelezettségűek, s ez […] megmutatkozott a dinasztia politizálásában is”, mondta. Bevezették az alsó-ausztriai polgári törvénykönyvet, a polgári tulajdonviszonyokat, végigvitték a jobbágyfelszabadítást, vállalkozóbarát környezetet hoztak létre, s lehetővé tették, hogy az osztrák–német nagytőke beáramoljon Magyarországra. Zima András szerint maga a kiegyezés is úgy zajlott le, hogy a dinasztia külön tárgyalt mindkét ország elitjével, nagypolgárságának képviselőivel, s az így létrejövő új, egységes gazdasági térség megint csak óriási lehetőségeket teremtett a vállalkozói réteg számára.

Osztrák és magyar területen ugyanakkor eltérően zajlott le az integráció, hangsúlyozta. Ausztriában – Magyarországgal ellentétben – nem volt uralkodó a nacionalizmus, így az egyének és közösségek úgy tudtak beilleszkedni, hogy nem kellett „németté” válniuk. Az antiszemitizmusról szólva megemlítette annak kezdetben gazdasági, majd „törzsi” alapú magyarázatát, amely a második világháború után szinte változatlan formában immár a svábok ellen irányult.

 

A mokány alföldi zsidók

Dr. Szegő Ágnes, az OR-ZSE oktatója a hevesi zsidóság modernizációban betöltött szerepéről beszélt, akiket a megyében szintén a nagybirtokosok telepítettek le a 18. századtól. Egerbe a katolikus rendeletnek megfelelően egészen 1840-ig csak kereskedni járhattak be, míg Gyöngyösön már kezdettől fogva lakhattak is. Tevékenységükben a kereskedelem mellett a legváltozatosabb kis- és nagyipari foglalkozások jelentek meg: cukorgyártás (Hatvany-Deutsch család), a Mátra kínálta fafeldolgozás, a vendéglátás, de voltak köztük szabók, cipészek, téglagyárosok, fényképészek, nyomdászok és gazdák is, az értelmiségi foglalkozásokban pedig létszámarányuk felett képviseltették magukat. Jelentős szerepet játszottak a filoxéravész utáni tő-újratelepítésben, valamint, például, önkéntes tűzoltó egyesület, óvodák, színházak létrehozásában és a jótékonykodásban.

Hasonló mintázat mutatkozik Békés megyében is, ahová szintén „oberlandi” zsidók telepedtek be, részben Makóról, részben Pest környékéről a 18. században – ezt már dr. Balogh István, az OR-ZSE Judaisztikai Tanszékének adjunktusa mondta el. Az itteni, jórészt mezőgazdaságból élő népesség helyzetén sokat javítottak az általuk végzett fejlesztések, például a békéscsabai Rosenthal-malom megépítése, amelyben évi 185 ezer mázsa búzát őröltek, s ebből 25 ezer mázsa exportra is jutott – Angliába, Svájcba, Hollandiába, később Olaszországba, Algériába és Egyiptomba.

„Ez a tájterület – idézte Vihar Béla Zsidók a magyar tájban című 1941-es szociográfiáját – a magyarsággal való együttélés következtében kiformálta azt a méltán mokány zsidónak nevezhető érdekes típust, amely mind külső megjelenésében, mind temperamentumában az alföldi magyarnak tükörképe. A földhöz és a paraszti élethez való asszimiláltság e típusairól a magyar Alföld kánikulai napsütése lebarnította a gettómúlt minden sápadtságát, és olybá tűnik, mintha őseik nem is a kánaáni pusztákban meditáló pásztorok, hanem lovas törzsek pogány fiai lennének.”

A szerző felvételei

Foglalkozásukban megjelent még a kézműiparosság, a kereskedés, de például a művészi igényű könyvnyomtatás is: mind a Kner Izidor-, mind a Tevan Adolf-féle nyomda nemzetközi könyvkiállításokon nyert díjakat, utóbbinak A könyv évezredes útja című könyvészeti munkája ma is alapmű a szakmában.

Mindez azonban nem mentette meg leszármazottaikat a későbbi deportálástól, ahogy a későbbi híres beszédművelőt adó Montágh családot sem. Békésben három gyűjtőtáborból hatezer embert hurcoltak el a vészkorszak idején, holott beköltözésükkor a nagyarányú egyéb népesség – szlovákok, szerbek stb. – jelenléte miatt kifejezetten előnyös volt a megye számára a már magyar nyelvű zsidóság beilleszkedettsége.

Szeged, valamint a Balaton-felvidéki Tapolca zsidóságáról és polgárosodásáról Ábrahám Vera, a Szegedi Zsidó Archívum létrehozója, illetve Hangodi László történész, a tapolcai Wass Albert (!) Könyvtár és Múzeum muzeológusa számolt be. Mindkét városban már az 1700-as évek elejétől élnek zsidó családok – a zömében római katolikus Tapolcára Széchényi  Pál veszprémi püspök, a város földesura hívja meg elsőként Leszner Mózes Júda kereskedőt, aki borgazdaságot alapított a vidéken. Kései utódja, Leszner Emánuel a kiegyezést követően európai hírűvé tette a Balaton-felvidéki borokat: először Svájcban vitte piacra, hozzá Bécsben és Budapesten lerakatot létesítve, bekapcsolódva a vasútépítésbe, később Londonba és Triesztbe is eljutott velük. A filoxéravészt követően a család szintén szerepet vállalt az újratelepítésben és a szőlészeti bank létrehozásával a gazdák újrakezdésének támogatásában.

Szegeden az 1879. évi árvíz csak a magasabban fekvő épületeket kímélte meg, és 60 ezer ember vált otthontalanná, mondta el Ábrahám Vera, de a csapás fejlődést is hozott: az építkezések keresletet teremtettek a szakmunkások iránt, jelenlétük pedig az ellátásukat is szükségessé tette. A „palotás” Szeged kialakítói nagyrészt zsidó polgárok voltak, meghatározva a mai városképet. Ugyanígy Tapolcán is nagyrészt a zsidó családok nevéhez fűződik a főtéri emeletes házak, a posta- és takarékpénztár megépítése, de igazgatósági tagként, alapítóként vagy részvényesként a modernizáció számos folyamatában, így például a közvilágítás, a csatornázás, az elektromos hálózat létrehozásában is részt vettek.

 

Szombathely, Kőszeg

Dr. Katona Attila, az ELTE Savaria Egyetemi Központ Történelem Tanszékének docense a szombathelyi zsidóság dualizmus kori integrációjának kérdéseiről szólva kiemelte: a homogén római katolikus közegben a zsidó volt az első betelepülő vallásfelekezet 1840-ben – ekkor csaknem háromszáz zsidó család költözött a városba, az 1939 után kötelező származásnyilatkozatok alapján többségében „oberlandiak” –, az evangélikusok és a reformátusok is csak később követték őket. Jellemző volt a befogadó felfogásra, hogy egyetlen antiszemita beszólás miatt menesztettek polgármestert, ugyanakkor az emancipáció gyakorlati kivitelezése – például akár egy piaci jog megpályázása vagy hasonló esetek kapcsán – már érzékenyebben érintette a vezető réteget. Az első atrocitásra 1848-ban került sor (anyagi okokra hivatkozva), míg 1868-ban az ortodox felekezet csak egy befolyásos tagjuk, Stadler Károly beavatkozása nyomán maradhatott meg a városban.

Integrációjuk feltételeiről 1882 decemberében Füredi Béla újságíró így fogalmazott A zsidó című könyvében: „A gazdag zsidó tetszése szerint választhatja magának azon kört, melyben akár üzleti, akár társalgási téren mozog; – úgy intézi tehát dolgait, hogy csak oly egyénekkel és társaságokkal érintkezzék, kik vagyona miatt szemtől-szembe legalább is kímélik, de sok esetben tisztelik is.” Tehát a siker és a felemelkedés kvázi „kényszer” volt a zsidóság számára a beilleszkedéshez. A megye elkötelezett volt a magyar politika iránt, a sajtó pedig éles szemmel figyelte az asszimilációs elvárások teljesülését, többek között a nyelvhasználat kérdésében. (Az utolsó német nyelvű templomi beszéd az evangélikusoknál 1896-ban, a zsidó hitközségben 1906-ban hangzott el.)

Kőszeg legkiemelkedőbb zsidó családjáról Söptei Imre helyi levéltáros beszélt: a Scheyek a közeli Lakompakról (ma osztrák területen: Lackenbach) érkeztek a 18. században, s a nyugat-magyarországi régióra jellemző módon nem marha-, hanem gyapjúkereskedelemmel foglalkoztak, de gubacsot is vásároltak a veszprémi Esterházyaktól, és bármely más tevékenységet is szívesen elvégeztek. Néhány év alatt jelentős vagyonra tettek szert, de nagykereskedők lévén a helyi érdekeket nem zavarták.

Egyre inkább bevonták őket az egyesületi életbe, később takarékpénztárak, részvénytársaságok alapításába, kapcsolataik révén grófokat, bárókat nyertek meg ügyfelekként. Schey Fülöp az 1845-ben létrehozott posztógyárnak is választmányi tagja volt, később a gyárat eladták, s gőzmalom lett belőle, majd laktanya. Ingatlanhoz csak 1840 után juthattak a városban, és ’48-ban itt is pogromkísérlet történt ellenük, amelynek során még a védelmükre kelő evangélikus prédikátort is megfenyegették. Ez az incidens törést okozott a család életében – egyre inkább Bécsbe helyezték át tevékenységüket, ahol idővel osztrák nemesi címet szereztek. Kőszegen számos jótékonysági fejlesztés fűződik a nevükhöz, például a szegényház (Albrechtinum) és az első óvoda (Elisabethinum) létrehozása.

 

A cionizmust és a zsidó nők haladó mozgalmait is sérelmezték

A kutatóműhely munkáját az FTI tíz hónapos ösztöndíjával Olosz Levente, az Esterházy Károly Egyetem doktorandusza és Kelbert Krisztina történész-muzeológus is segítette. Előbbi a nyugat-dunántúli cionizmus történetét vizsgálta kutatásában a helyi sajtó tükrében, utóbbi a szombathelyi zsidó nők egyesületi tevékenységéről számolt be „Együttélés és megkülönböztetettség Szombathely civil társadalmában. Zsidó nők közéleti magatartásformái és a város egyesületi élete az 1870-től 1944-ig tartó időszakban” című előadásában.

Olosz Levente kiemelte: a cionista mozgalomnak központi elve volt, hogy célkitűzéseit – többek közt az orosz, lengyel és más menekült zsidók megsegítését – a magyar nemzetszeretettel és államhűséggel párosítva valósítsa meg. Ugyanakkor 1904-es magyarországi megjelenése után azt mind az ortodox, mind a neológ irányzat erősen ellenezte. Az első hullámban létrehozott vidéki szervezetek az első világháború után már csak Győrben és Szombathelyen álltak helyre.

A vasi megyeszékhelyen egy bizonyos – egykori liberális szabadkőműves – Lingauer Albin írt gyújtó hangú zsidóellenes cikkeket a Vasvármegye című lapba, melyekben többek közt a cionizmust nevezte meg az antiszemitizmus kiváltó okaként. (Ugyanakkor Kelbert Krisztina forrásanyagaiból kiderült, hogy mások például a zsidó nők haladó mozgalmait is sérelmezték.) Győrben a szocialista Népakarat már 1917 végén beszámolt az antiszemita közbeszéd felerősödéséről, például a zsidó személyek listázásról és sajtóbeli „becsmérléséről”. A katolikus egyházi körökhöz közel álló Dunántúli Hírlap pedig 1918 őszétől folyamatosan sulykolta a jól ismert szólamokat – a „zsidó térfoglalásról”, a katonaszökevények közötti magas arányukról stb. –, majd a forradalom után egyértelműen a cionisták ellen fordult, és a Vasvármegyéhez hasonlóan őket nevezte meg az antiszemitizmus okozóiként. A kutató szerint ezeket a megnyilvánulásokat részben az fűtötte, hogy a nem zsidó elit a cionizmus nemzeti törekvéseit veszélyként érzékelte, részben pedig kapóra jött ürügyül szolgált az antiszemitizmus nyílt kifejezésére.

Kelbert Krisztina a nőegyletek szombathelyi történetét vizsgálva kimutatta, hogy az emancipációt követően e téren is megjelentek a haladó irányzatok. A Budapesten 1897-ben megalakult

Nőtisztviselők Országos Egyesülete vidéken harmadikként Szombathelyen is megkezdte működését.

Tagjaik főként állásközvetítéssel, képzésekkel, programok szervezésével segítették a nők munkavállalását, boldogulását, de bekapcsolódtak a választójoggal kapcsolatos aktivizmusba is. Voltak külső, illetve férfi támogatóik is, de például a Szombathelyi Újság című keresztény-konzervatív lap bírálta tevékenységüket, démonizálva a feminizmust, s utalva az egyesület tagjainak vélhető zsidó származására.

A Tanácsköztársaság kikiáltásával az egyesületre feloszlatás várt, az azt felváltó rendszer pedig alapvetően kérdőjelezte meg a keresztények és zsidók egyesületi együttműködését – így a zsidó nők kiszorultak a közéletnek erről a területéről. Lingauer Albin velük szemben is fellépett: írásaiban a zsidó nőket erkölcstelennek tüntette fel, illetve ötrészes cikksorozatban fejtegette, miért kell megakadályozni a zsidók és a keresztények összefogását.

„Ha tehát mi magyarok az országházban keresztény kurzust csinálunk és a zsidóság visszaszorítását hirdetjük, Piripócson és Tarcsán pedig zsidóbarát akciókat csinálunk és pillanatnyi társadalmi akciók anyagi sikerei kedvéért gyengíteni engedjük a zsidótlanításra törekvő közszellemet: akkor mi ne álmodozzunk annak a zsidótlanító kurzusnak a sikeréről!” – fogalmazott az újságíró 1920-ban. Miközben az emlegetett tarcsai rendezvényen másik cikke állítása szerint olyan neves személyiségek vettek részt, mint gróf Erdődy Gyuláné (a váradi püspök nővére), gróf Cziráky József (a „keresztény kurzus” vasi főispánja), Tóth József püspöki helynök és sokan mások.

Kontrasztképpen a történész egy 1879-es cikket is idézett a Vasmegyei Lapokból: „»Mozesvallásu« polgártársaink holnap tartják meg az imaházuk alapja javára tervezett tánczvigalmat. Izraelita polgártársaink legnagyobb része már régen megmutatta, hogy mindenkor, amikor valamely üdvös közügy gyámolításáról van szó, velünk érez, s velünk egyenlő buzgalommal teszi áldozatát a jótékonyság oltárára; megmutatta, hogy régen emanczipálta magát a felekezetiség járma alul, nagyon helyesen cselekszik tehát városunk értelmes közönsége, ha felvilágosult gondolkozásának, s a méltányosság érzetének az által is kifejezést ad, hogy ezen tánczvigalom czélját tömeges megjelenésével előmozdítani igyekszik.)”

Zárásként a kutatók a közönség és a szakértők kérdéseire válaszoltak, felvázolva a további feldolgozás lehetséges irányait, módszereit, a munkacsoport pedig az intézet közleménye szerint „további régiók bevonásával folytatja összehasonlító kutatásait, és tervezi, hogy az országos, szintetizáló kutatások eredményeit publikálja”.

Összegzésében Szita Szabolcs a történelmi tapasztalat megosztását, az értékek és egymás megbecsülésének szükségességét hangsúlyozta.

támogatás
Pop up banner

Címkék:antiszemitizmus, emancipáció, polgárosodás, zsidóság

[popup][/popup]