„Mit mondott volna a többi haszid…”

„Akkoriban a moziban egyfolytában zenés filmeket adtak, amelyekben a főszerepeket csodálatos énekesek játszották: Caruso, Mario Lanza, Saljapin. Amikor apám megtudta, hogy egy ilyen film megy, elment a mozihoz, és az utcán álldogált a sötét vészkijárat mellett, hogy senki se lássa meg. Persze a zárt ajtók mögött nem láthatta, hogy mi történik a filmvásznon, de hát erre nem is volt szüksége. Hallani viszont mindent kitűnően lehetett. Édesapám elrejtőzött, hogy ne lássák. Mit mondott volna a többi haszid, ha meglátják, hogy világi zenét hallgat!”

 Részlet Czingel Szilvia: Ünnepek és hétköznapok – Zsidó vallásnéprajz a Kárpát-medencében c. könyvéből

 

A szabadidő

 

A szabadidő a napi időbeosztásnak az a része, amelyet az emberek önkéntes tartalommal töltenek ki: kipihenik magukat, szórakoznak, vagy épp társadalmi kapcsolataikat ápolják. Ennek elérése azonban nem ment könnyen. A munkaidő az 1920-as, 1930-as években csökkent le napi 8 órára. A pár napos nyári fizetett szabadság is ekkor jelent meg.

Miközben a századelőn és a két világháború között a polgári zsidó körökben általános gyakorlat volt, hogy a család tagjai (különösen a nők és a gyerekek) nyáron 2-3 hónapra vidékre költöztek, illetve üdülni mentek, addig egy haszid fejében a nyaralásnak vagy a mozi-, színház- és koncertlátogatásnak még csak a gondolata sem fogalmazódott meg. A vallási előírások nem adtak teret a szabadidő fogalmának. Ezt láthatjuk a beregszászi haszid családból származó Csernovits Sámuel visszaemlékezésében is: „Apám még vallásosabb volt, mint Mór. Roppant bigott volt, a szélsőséges fundamentalista zsidó eszmét hordozta, amelyről az életében soha le nem tért. Soha nem olvasott el egy regényt, soha nem ment moziba vagy színházba, soha nem mozdult ki, mindig otthon ült, és a Talmudot tanulmányozta. Anyám se.”[2]

A Munkácson élt Galpert család olykor szembe fordult a hagyományokkal: „Édesapámnak jó hangja volt és fantasztikus zenei hallása. Amikor a jesivában tanult, kórusban énekelt. Nagyon szeretett énekelni, szerette a zenét. Akkoriban nem volt lehetőség otthon zenét hallgatni, nem volt magnó, sem CD. Jidl bácsinak volt egy gramofonja, amit egy fogantyúnál fogva kellett felhúzni, és egy felhúzás egy lemezre volt elég. Néha Jidl bácsi vendégségbe jött hozzánk, és magával hozta a gramofont. Akkor hallgatott édesapám zenét. De ez kevés volt neki. A haszidoknak tilos volt moziba és színházba járniuk. Akkoriban a moziban egyfolytában zenés filmeket adtak, amelyekben a főszerepeket csodálatos énekesek játszották: Caruso, Mario Lanza, Saljapin.[3] Amikor apám megtudta, hogy egy ilyen film megy, elment a mozihoz, és az utcán álldogált a sötét vészkijárat mellett, hogy senki se lássa meg. Persze a zárt ajtók mögött nem láthatta, hogy mi történik a filmvásznon, de hát erre nem is volt szüksége. Hallani viszont mindent kitűnően lehetett. Édesapám elrejtőzött, hogy ne lássák. Mit mondott volna a többi haszid, ha meglátják, hogy világi zenét hallgat!”[4]  Galpert Ernő édesanyja ekkora merészségre nem vetemedhetett. A szabadidő, a szórakozás fogalma semmiképpen se fért bele, a haszid családok életfelfogásába, a nőkébe végképp nem.

A kevésbé módosak ritkán engedhették meg maguknak a mai értelemben vett nyaralást. Az utazás náluk inkább családlátogatást jelentett. A nőknél a nyári családlátogatás sokszor a nagy befőzésekkel párosult, ami korántsem volt igazi pihenés. Eiländer Rozália is így szólt a nyarakról: „Mi nem tudtuk, hogy mi az a nyaralás, olyasmi nem létezett. Anyu minden nyáron, két-három hónapra is elment Dombóra meglátogatni az édesanyját. A legkisebb testvéreimet szokta magával vinni, ugyanis a kicsiknek még szükségük volt rá. A dombói erdőkben aztán mindenféle gyümölcsöt és gombát szedtek. Azokat megszárította és hazaküldte. Mi, akik nagyobbacskák voltunk, otthon maradtunk, mert az iskola szeptemberben kezdődött, anyu pedig csak később érkezett haza, az őszi ünnepekre. 1940-ben vagy 1941 nyarán járt utoljára Dombón, akkor látta utoljára az anyukáját is.”[5]

Ezzel szemben a polgárosodó zsidóknál a nyaralás, a szabadidős tevékenység fokozatosan, és egyre nagyobb hangsúllyal kerül be az elfoglaltságok sorába. Míg a gazdagabbak tengerparton (Abbázia) és a különböző gyógyfürdőkben (Karlsbad, Marienbad, Franzensbad, Pöstyén, Herkulesfürdő), addig a szegényebb középréteg a Balatonon nyaralt. A legtöbb magánvilla és nyaraló ebben a korban, az északi parton Balatonfüreden, a déli parton Siófokon épült. Sokaknak volt nyaralója továbbá a Mátrában, a Bükkben, a Kékesen, különös kedvelt hely volt Parád, Mátraháza, Lillafüred, valamint Budapest közelsége miatt a Velencei-tó és Horány, Nagymaros, Visegrád vagy Zebegény is.

Általában az volt a jellemző, hogy a férfiak nem kísérték el a családot nyaralni, és otthon maradtak, illetve rövidebb időre mentek a családdal, vagy hétvégenként látogatták őket. Goldgruber Mária szavait idézzük: „Apám imádott kirándulni, amikor csak tehettük, mindig kirándultunk. Ez persze főként nyáron, a nyaralás alatt volt jellemző. Nagymarosra jártunk nyaralni rendszeresen. Úgy jártunk, hogy egész nyarakat töltöttünk lent. Sváboktól vettük ki a házat, nagy barátságban voltunk velük. Általában egy-két hónapra vettük ki. Lementünk teljes háztartással, és akkor volt háztartási alkalmazottunk, ő is jött velünk. A papa vitte addig itt Pesten egyedül a kocsmát. De apám mindig lelkesen le is jött, és akkor mindig mentünk valahova kirándulni. Nagy turista volt. Egész társaságok mentek vele ilyenkor Zebegénybe, Nagymarosra, Visegrádra. Ezek általában zsidó családok voltak, akkoriban nem nagyon barátkoztunk nem zsidókkal. A nagymarosi svábokkal nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azokat később kitelepítették. Nekik is volt egy lányuk, Marika, és nagyon sokszor jött hozzánk. Tőlük béreltük a házat. Ez a Trip család, egy nagyon nagy család volt.  Ott lakott a nagymama és az egész generáció. Nagy gyümölcsösük is volt, emlékszem. Parasztok voltak, gazdálkodtak, de iparos is volt köztük. Az egyik családtag asztalos volt.  Minden évben tőlük vettük ki a házat, egészen 1939-ig. Sok zsidó család nyaralt velünk Nagymaroson, akik nagyrészt kereskedők, iparosok voltak. A Fuksékra és a Weiszékre emlékszem, a későbbi férjem szüleire. Volt ott egy isteni strand, és gyönyörű nyaralóhelyek.  Bandi, a bátyám, mindennap átúszta a Dunát. Én ott tanultam meg úszni. Volt egy csodálatos strand, és esténként bálok voltak. Bandi, a bátyám szavalt ott gyakran Adyt, Petőfit. Vegyes társaság volt, nem csak zsidók. Anyámék már nem voltak kóserek. Holzer bácsira emlékszem, ő egy sváb kereskedő volt, mi tőle vásároltunk. De volt Nagymaroson kóser bolt is, lehetett ott mindent kapni, mert volt, aki kóserül főzött ott is. Ezek a nyarak nagyon jót tettek anyáméknak. Vonattal mentünk mindig le, borzalmas nagy utazókosarakkal. Anyám ott nagy befőzéseket rendezett. Tettünk el baracklekvárt, szilvalekvárt, mert a ház végében nagyon nagy gyümölcsösök voltak. Rendszeresen ott főztünk be, és hoztuk föl a befőttet Budapestre.”[6]

Sok üdülőhelyen problematikus volt a kóserság betartása. Ez gátja lehettet egy-egy üdülőhely felkeresésének. Voltak, akik kizárólag olyan helyen nyaraltak, ahol a kóser étkezés biztosított volt, és voltak, akik ilyenkor kivételt tettek. A több hetet balatoni nyaralóban töltő családokban hallgatólagos megegyezés volt arról, hogy a nyaralás alatt eltekintettek a szigorú tisztasági szabályoktól. Bár nagyon ügyeltek a kóserságra még ekkor is, de mivel teljesen nem tudták megoldani, kénytelenek voltak felemás megoldásokat találni. Erre utal Wechsler Vera gyerekkori emléke is: Volt nekünk egy nyaralónk Balatonfenyvesen, ott volt egy parcellázás, ahol apám vett egy telket a nagybátyámmal, a Bözsi férjével, és oda jártunk nyaralni minden nyáron. A nyaraló földszintes ház volt, óriási terasszal, kinyitható napellenzővel, és volt a Bözsiéknek egy hálófülkéjük, az apáméknak egy hálófülkéjük, a nagypapának és a nagymamának volt egy külön hálószobája, és nekem volt egy kis szobám. És volt egy konyha. Nagyon jól megépített ház volt, a papám meg a Lajos építették. Egész nyáron lenn voltunk. Érdekes, hogy lent nem volt kóser konyha. A nagymamáék ott voltak, de nem lehetett betartani, mert semmi olyan beszerzési lehetőség nem volt. A nagymama tudomásul vette, és igyekezett azért körültekintően főzni. Amikor nyáron lenn voltunk Balatonfenyvesen, akkor apám hétvégén jött le a Lajossal együtt, az úgynevezett bikavonaton – amin a férjek mentek le hétvégére nyaralni. Aztán 1943-ban kényszereladás volt, mikor már zsidótörvény volt, akkor fillérekért eladták, csak hogy ne vegyék el.”[7]

A háziasszony egy-egy nyaralás alkalmával rendszerint a cselédjét is magával vitte. Aki tehette, az otthoni házban a nyaralás idejére is biztosított felügyelőt, ilyenkor vagy egy másik cselédlány, vagy a házmesterné nézett a lakásra. Különösen akkor volt ez fontos, amikor a család férfi tagja otthon maradt. Ilyenkor azonban mosni nem szoktak. Gyakran megtörtént, hogy a hétvégére a családhoz utazó férj magával vitte vidékre az egész heti szennyest kimosatni, vasárnap pedig visszahozta.

Voltak zsidó asszonyok, akik a nyaralást munkával kötötték össze, és nyaranta gyerekeket táboroztattak, rendszeresen leginkább a Balaton partján. Az egyik leghíresebb nyaraltató Vajda Gézáné volt, akinek az 1930-as évektől Zamárdiban volt kedvelt panziója. Weisz Hedvig a következőképp emlékezett a nagynénje által vezetett üdülőre: „A nagybátyám ugyan elég korán meghalt, de volt Balatonzamárdiban egy telkük, és ott nyaraltatott a nagynéném gyerekeket, nemcsak saját gyerekeket, hanem idegeneket is. A rokongyerekek is fizettek neki. Mi is ott nyaraltunk minden nyáron. Mi, a család gyerekei velük együtt egy nyaralóházban laktunk, ami a nagynénémé volt, de csak a szűk család lakott ott. Volt ott egy szoba, konyha, és a spejz szobának volt megcsinálva. Angol vécé is volt beépítve. Ez a nyaralás sokáig, egészen a háború kezdetéig tartott. A gyereknyaraltatással indult az egész, akkor még a „kisházban”, aztán jött az az ötlet, hogy egy szaletliben ebédeltet, majd 1935 körül a nagynéném úgy döntött, hogy épít egy panziót, és felnőtteket is fog nyaraltatni. Ezért a meglévő épületet bővítette, tehát hozzáépített még egy épületet – Vajda Gézáné Panziója, később így nevezték. Ez fából volt, és kiadta nyaralóknak, meg ott nyaraltatta később pénzért a gyerekeket is. Akkor nagy divat volt, hogy a pólyás kisgyerekekkel az asszonyok elmentek nyaralni két-három hétre, és a férjek az úgynevezett bikavonattal jöttek le szombat délután. A vasárnapot ott töltötték, és a nagynéném főzött. Ez egy szaletli volt, aminek csak oldala volt, teteje nem, és ha esett az eső, akkor ponyvát húztak rá, hogy ne ázzanak meg. Itt ebédeltek a kismamák a gyerekekkel hét közben, szombat-vasárnap pedig az egész család. A nagynéném fél adagot is adott, a kisgyerekeknek. Ebéd után, emlékszem, a hóna alá fogta a tálat, amiben gyümölcs vagy sütemény volt, és kivitte az udvarra, és ingyen szétosztotta. Néha kaptak a falubeliek is. Helybéli gyerekek ritkán voltak ott, de azért akadt az is. Vegyes társaság volt, nemcsak zsidó családok nyaraltak és étkeztek így. Ezek az emberek mind olyan módban voltak, hogy bírták fizetni a lakást és a kosztot. Az 1930-as évek második felétől egészen a háború kezdetéig működött a panzió.”[8]

A pozsonyi Vidor család neológ volt, tisztes középpolgári életet élt. Az interjúalany, Vidor Katalin lány korában sportolt, nyaralt a Balatonon, síelt a Magas-Tátrában, számára a szabadidő eltöltése már természetes volt. Ezzel szemben, ahogy azt a visszaemlékezésében is megfogalmazza, édesanyja még kivételnek számított azzal, hogy nyaranként lejárt a pozsonyi Duna-uszodába. „A szüleim sportoltak. Sokat jártunk együtt úszni. Itt is azonban valamit megjegyzek. Édesanyám abszolút kivétel volt. Ez a generáció még nem járt úszni rendszeresen. Öt éves voltam, amikor az édesanyám azt mondta, hogy egy ötéves gyereknek muszáj tudnia úszni. Elvitt a Grösslingbe, akkor olcsón tanítottak úszni, megtanultam, jött a tavasz, a nyár, eljártunk a Duna uszodába. A Duna uszodában lényegesen kevesebb zsidó volt. Az Odescalchi hercegnő is ott volt minden istenáldotta nap. Itt, Pozsonyban éltek az Odescalchiék. Már ez Csehszlovákia alatt volt, de ők itt maradtak. Itt maradtak az Esterházyék, és a Pálffyék közül is néhányan itt maradtak. Abonyiék közül is néhányan itt maradtak. Ez az Odescalchi hercegnő mindennap tíztől tizenkettőig megjelent. A Duna vize hideg volt, de mi mint dunamentiek valahogy hozzászoktunk ehhez. A víz szélén, ahol a lépcsőkön kellett a medencéhez lemenni, ott ücsörögtünk. A lábunkat áztattuk. Ez az Odescalchi hercegnő megjelent tíz perccel tíz óra után minden istenáldotta nap. Természetesen nem rövid ujjú, ujja nélküli fürdőruha volt rajta, hanem könyökig érő blúz, a nadrág pedig térden alul ért. Felöltözött ebbe a montérba, bement a vízbe, úszott kétszer föl és alá, kijött, és utána azt mondta nekünk németül: „So jetzt könnt ihr gehen” (Úgy, most mehettek ti). Feltételezem, hogy itt tényleg több volt a nem zsidó, mint a zsidó asszony. De az édesanyám is majdnem mindennap járt, természetes dolog volt, hogy itt mindenkivel összejöttek.”[9]

 

Czingel Szilvia: Ünnepek és hétköznapok – Zsidó vallásnéprajz a Kárpát-medencében

Corvina kiadó: 2018

304 oldal

Ára: 4990 Ft

 

[1] Mario Lanza (Philadelphia, 1921 – Róma, 1959) – operadalokat énekelt zenés filmekben; Enrico Caruso (1873–1921) – olasz operaénekes (tenorista), 1903–1920 között a Metropolitan tagja; Fjodor Ivanovics Saljapin (1873–1938) – orosz operaénekes (basszus), a moszkvai opera tagja volt (1899–1918), majd New Yorkban ás Párizsban élt.

[2] Interjú Csernovits Sámuellel. Az interjúalany 925-ben született Marosvásárhelyen (ma Târgu Mureș, Románia). Zsidó neve: Smuel Jeszuher Ber. Az interjút Novák Csaba Zoltán készítette 2005-ben. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[3] Mario Lanza (Philadelphia, 1921 – Róma, 1959) – operadalokat énekelt zenés filmekben; Enrico Caruso (1873–1921) – olasz operaénekes (tenorista), 1903–1920 között a Metropolitan tagja; Fjodor Ivanovics Saljapin (1873–1938) – orosz operaénekes (basszus), a moszkvai opera tagja volt (1899–1918), majd New Yorkban ás Párizsban élt.

[4] Interjú Galpert Ernővel. Az interjúalany 1925-ben született Munkácson (ma Mukacsevo, Ukrajna). Zsidó neve: Áron. Az interjút Ella Levickaja készítette 2003-ban. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[5] Interjú Deutchová Ruzenával (Eiländer Rozália). Az interjúalany 1927-ben született Dombón (ma Dubove, Ukrajna). Zsidó neve: Rivka. Az interjút Martin Korcok készítette 2004-ben. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[6] Interjú Vereckei Lászlónéval (Goldgruber Mária). Az interjúalany 1930-ban született Budapesten. Zsidó neve: Mirjam bas Blumele. Az interjút Czingel Szilvia készítette 2007-ben. Az interjú a Centropa alapítvány tulajdona.

[7] Interjú Bence Miklósnéval (Wechsler Vera.) Az interjúalany 1918-ban született Budapesten. Zsidó neve: Eszter Rochl. Az interjút Sárdi Dóra készítette 2001-ben. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdon.

[8] Interjú Endrei Istvánnéval (Weisz Hedvig). Az interjúalany 1915-ben született Budapesten. Zsidó neve: Háni. Az interjút Czingel Szilvia készítette 2006-ban. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona. Vajda Gézáné emlékét, és a panzió történetét, a mai napig őrzik az tősgyökeres Zamárdiak.

[9] Interjú Katarína  Lőfflerovával (Vidor Katalin). Az interjúalany 1910-ben született Pozsonyban (ma Bratislava, Szlovákia). Zsidó neve: Naomi. Az interjút Martin Korcok készítette 2004-ben. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.