Mint a többiek

Władysław Bartoszewski 1922–2015

Volt egyszer egy átlagos, középosztálybeli katolikus kisfiú, nem sokkal az után született, hogy Lengyelország közel másfél évszázad után visszanyerte függetlenségét, az apja banktisztviselő, az anyja tanárnő, Varsó Żoliborz negyedében, egy szolgálati lakásban nőtt fel, a környéken akkor úgyszólván csak zsidók éltek, jószerivel nem is játszott mással, csak zsidó gyerekekkel. Egyszer mégis egyik játszópajtására rászólt a mamája: „Mit játszol ezzel a buta gójjal!” „Miért vagyok én buta gój?” – kérdezte otthon az anyukáját. Az anya bölcsen csak ennyit mondott: „Nem vagy te se okos, se buta, olyan vagy, mint a többiek.” Ez volt az útravalója, ezzel vágott neki az életnek. 1940 őszén már az auschwitzi láger foglya volt.

Władysław Bartoszewski író, publicista, történész, partizán, politikus, diplomata, társadalmi és politikai aktivista, a lengyel–zsidó és a lengyel–német megbékélés elkötelezett híve, magas kora ellenére haláláig a lengyel közélet tevékeny alakja, legutóbb a miniszterelnöki hivatal államtitkára. A háború alatt a megszállt Varsóban előbb a Vöröskereszt munkatársa, egy utcai razzia és hajtóvadászat során letartóztatják, egyből Auschwitzba kerül, ahonnan akkor még a Vöröskeresztnek sikerül fél év múlva kiszabadítania. A fővárosba való visszatérése után már a Honi Hadsereg felesküdött katonája, a Lengyel Újjászületés Frontja aktivistája, a földalatti sajtó munkatársa, az illegális havi Prawda szerkesztőségi titkára, a Prawda Młodych főszerkesztője. Megalakulásától részt kér a keresztény és zsidó szervezetek által közösen létrehozott, a maga nemében egyedülálló Żegota tevékenységéből, amely 1942 és 1945 között a zsidók mentésével foglalkozik, a hamis okmányok beszerzésétől a konkrét embermentő akciók megszervezéséig. 1943 áprilisában, a gettófelkelés idején már ő a Żegota titkára, a harcoló gettó segítésének fő koordinátora. 1944 augusztusában részt vesz a varsói felkelésben, a felkelés rádiós információs szolgálatának szárnysegédje, hősies helytállásáért a Honi Hadsereg többször is kitűnteti, hadnaggyá léptetik elő. Varsó eleste után Krakkóban folytatja.

1945 után együttműködik a Nemzeti Emlékezet Intézetével a náci háborús bűnök feltárásában, komoly súllyal esnek a latba a vészkorszakban egybegyűjtött dokumentumai. 1946-tól az akkori ellenzéki néppárti Gazeta Ludowa munkatársa, számos írása jelenik meg az ellenállásról, a Żegotáról, a varsói felkelésről. Amikor újra feléled a lengyel antiszemitizmus, és sor kerül a hírhedt kielcei pogromra, amelyben ma már tudjuk, az új hatalomnak is megvan a maga bűnrészessége, Bartoszewski új mozgalmat szervez a lengyel–zsidó megbékélésért. Nem véletlen, hogy hamarosan perbe fogják, kémkedés vádjával elítélik. Az igazságügyi tárca részéről Zofia Rudnicka siet a segítségére, aki a Żegota egyik vezetője volt, 1948-ban kiengedik, de 1949-ben újra perbe fogják kémkedésért, nyolc évre ítélik, 1954-ben rossz egészségállapotára való tekintettel szabadul. 1955-ben már hivatalos okmánya is van arról, hogy mindkét alkalommal hamis vádak alapján ítélték el. De ezzel még nem ért véget pártállami kálváriája. 1981-ben a Szolidaritás betiltásakor őt is internálják, és csak akkor engedik szabadon, amikor a gettófelkelés 39. évfordulójára Varsóba érkező Stefan Grajek, a Zsidó Partizánok és Szabadságharcosok Világszövetségének elnöke az általa vezetett delegáció elutazásával fenyegetőzik. Összesen csaknem nyolc évet töltött fogságban, mégis életelveként hirdette, hogy „érdemes tisztességesnek lenni”. Igaza volt, újra és újra segítségére sietettek azok, akik nem felejtették el, hogy ő is segített másokon.

Stefan Grajek kiállása sem volt véletlen. A hadiállapot kihirdetésének előestéjén a Szolidaritás által megrendezett lengyel kulturális kongresszuson Bartoszewski nyomatékkal követelte a regnáló kommunista hatalomtól, hogy vizsgálja ki az 1968-as pártállami antiszemita-értelmiségellenes kampány rémtetteit, amikor is szinte az utolsó szálig elüldözték Lengyelországból a maradék zsidóságot, és vonja felelősségre a bűnösöket. Jellemző módon, Bartoszewski fő műve, az Ő is az én honfitársam, amelynek címe Słonimski ismert, 1943-as versét idézi, 1966-ban jelent meg igen korlátozott példányszámban – a háború alatti lengyel-zsidó együttműködés valóságos enciklopédiája ez –, ám a mű második kiadását már nem engedélyezték, ekkor indult meg az az „anticionista” hadjárat, amely a modern Lengyelország egyik legsötétebb fejezete. Bartoszewski nyíltan szembeszegült a hatalommal, rendszeresen tudósította a Szabad Európa Rádiót a hazai eseményekről. Már 1963-ban a Żegota nevében átvette a Jad Vasemtől a Világ Igaza kitűntetést, amit 1966-ban ő maga személyesen is megkapott, hogy aztán 1991-ben Izrael tiszteletbeli állampolgára legyen. A hatóságok azonban nemzetközi ismertsége ellenére is állandóan zaklatták, publikálási tilalommal sújtották, ügyészségi eljárást indítottak ellene. A hetvenes években ő is a föld alá, a szamizdatba szorult, az illegális „repülő egyetem” egyik legnépszerűbb előadója volt. A rendszerváltás új fejezet az életében, ez nyitja meg előtte a politikusi karriert. 1990-től hazája bécsi nagykövete, majd két alkalommal is (1995-ben és 2000-2001-ben) külügyminiszter, 1997-től felsőházi szenátor.

 

Gyakran vetették a szemére, hogy amikor a zsidók mentésén fáradozott, kommunistákat mentett. Néha akár közönséges bűnözőket. Ismeretes például, hogy 1954-ben Jerzy Mering kommunista ügyvéd és a legfelső pártvezetés jogásza hozta ki őt a börtönből. Amikor 1963-ban a Jad Vasem meghívására első alkalommal Izraelbe látogatott, Mering már rég kivándorolt oda, sőt életfogytiglani ítélettel börtönben ült, tudniillik hűtlen feleségét és annak szeretőjét megölte. Bartoszewski élt az alkalommal, és szót emelt az érdekében, levelet írt a köztársasági elnöknek, kérve, ha egy mód van rá, enyhítsen Mering ítéletén. És az ügyvéd négy év múlva szabadult. Hogy miért tette? „Amikor segítettem, sosem kérdeztem senkit, se a nézeteiről, se a múltjáról. Csak a bajba jutott embert láttam” – vallotta. Egyszerűen azt tette, amit meggyőződése szerint bármelyikőnknek, az átlagnak meg kellene tennie. És így nőtt magasan a fejünk fölé: nemzedékeknek szóló, ritka tanúságtétel az övé.