Mindent apámról – Zsidók kitelepítése Budapestről 1951-1953

Osztályellenségek címmel jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadásában Dombi Gábor könyve, amely az 1951–1953 közötti kitelepítések zsidó áldozataival foglalkozik. A kötet szerzőjével beszélgettünk a holokauszt utáni magyar zsidóság jórészt még megíratlan történetéről, a hatalom irracionalitásáról és a témához kapcsolódó személyes motivációjáról.

2009 előtt miért nem foglalkoztak a zsidó kitelepítettek témájával?

Magáról a kitelepítésről addigra már született könyv, dokumentumfilm, sőt játékfilm is. Azonban a kommunista rezsim bűneit hangoztatni jobboldali témának számított, talán emiatt is maradt el a zsidók kitelepítésének feldolgozása. De a zsidóság 1945 utáni története is csak apró foltokban ismert. S fel sem tűnt talán, hogy a kitelepített arisztokraták, Horthy-katonatisztek mellett szép számmal voltak zsidók is.

Hogyan született a könyv?

2017-ben kerültem az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem doktori iskolájába, és abban az évben pályáztam meg egy négy hónapos kutatási ösztöndíjat, amit a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) biztosított. 2020-ban jelezte a NEB, hogy könyvben publikálják az elkészült munkát, Novák Attila Ideológia és önazonosság, az 1953-as budapesti cionista per című kötetét követően.

Nagyon régen készültem a kitelepítés kérdéseinek megválaszolására, hiszen a családom kitelepítésének tényét ismertem, részleteit nem. Éppen belevágtam, akkor megtudtam egyetemi témavezető tanáromtól, Haraszti György professzortól, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának korábbi igazgatója, Gyarmati György professzor is írt a zsidók kitelepítéséről egy – akkor még nem közölt – tanulmányt, amelyet volt alkalmam a dolgozatom írása előtt megismerni. Én zsidó történészként nyúltam a témához, másrészt szerettem volna megérteni jobban édesapámat: hogy miért lett olyan az élete, személyisége, amilyen. Ha valaki zsidóként a német bevonulás után születik, élete első időszakát csillagos házban és a gettóban tölti, utána – még gyerekként és osztályellenségként – kitelepítik, majd a zsidó árvaház következik: elmondhatjuk, hogy ez drámai indulás. Ez a sors az egész életén fekete bélyeget hagyott. Dalos György A körülmetélés című regényében a két főszereplő fiú egyike maga Dalos, a másik az apám, s eredetileg mindkét fiút Deutsch-nak hívták. A regény arról szól, hogyan élték meg a fiúk az ötvenes éveket – és családjuk betegségeit – a zsidó árvaházban. A kitelepítés kötetet – őszintén szólva – elsősorban apámnak írtam meg, s a kezébe adhattam halála előtt.

Az 1951-es kitelepítés – amely a „burzsoákat”, „arisztokratákat”, „horthysta elemeket”, az „osztályellenségeket” sújtotta – meglepően nagy arányban érintette a holokausztot túlélt budapesti zsidó kisembereket is. Az erzsébetvárosi kitelepítettek pontosan 40 százaléka volt zsidó. Bár a túlélők közül 1945 után sokan kivándoroltak – és még többen készültek –, zömmel azok maradtak itt, akik idősek vagy betegek voltak ahhoz, hogy nekivágjanak az útnak; illetve azok, akik hittek vagy legalábbis bíztak az új rendszerben. Sokan gyorsan ki is ábrándultak. A később kivándorolni vágyók előtt – egy kis csoport kivételével – a rendszer lezárta a határokat.

Az 1945 utáni Erec Izraelbe vándorlásban nem játszott közre, hogy már nagyon kevés család volt vallásos?

Nem hinném. A mélyen vallásos zsidók 1956-ban mentek el, akkor szinte kiürült a Dob utca. De nem csak ezen múlott. A cionista hatást sem lehet lebecsülni. A szekularizáció hosszú folyamata sok családban végbement, és ehhez a holokauszt adta a végső lökést. 1945 és a család mintegy negyven tagjának halála után a nagymamám azt mondta: a zsidóságot be kell fejezni, nincs templom, nincs vallás, nincs Isten. Ám maradt néhány kapocs a hagyományhoz. Kijártunk a Kozma utcai temetőbe, és egyik első emlékem, ahogy ott apám imát mormol. A másik, ahogy anyám emlékezteti apámat, hogy Gyuri, most hosszúnap van, nem eszünk, de apámat ez egyáltalán nem érdekelte – miközben továbbra is a Rumbach Sebestyén utcában éltünk.

2017-ben történt az állam részéről egy kárpótlás-kísérlet a kitelepítettek felé. Rettentően elkésett lépés volt. Vajon mire szolgált?

Nem érthető, hogy e kárpótlás miért nem történt meg a rendszerváltás után, vagy 2001-ben, a kitelepítések 50. évfordulóján. Alighanem kiszámolták, mennyibe kerülne. Az idő előrehaladtával lecsökkent a kárpótlandók köre, így azoknak már jutott pár forint. De lehet kárpótolni azokat, akiknek kettétört az élete, mert nem tanulhattak tovább? Mert elvették az emlékeiket, az értékeiket? És akik a határsávból lettek kitiltva, vagy éppen magyar munkalágerekbe zárva? Az 1950-es években Magyarországon több mint egymillió ember ellen indultak különböző eljárások. Ezt nem lehet igazán jóvátenni. És ami már nagyon későn megérkezett, csak az időseknek jelentett – a tönkretett életükhöz képest – filléreket.

Azt hiszem, a kárpótlás lényege nem a pénzbeli ellentételezés, hanem a társadalom szintjén történő tematizálás.

Én ezt kevésnek gondolom. Nem hiszek a bocsánatkérésekben. De valóban: még a borzalmak elkövetőit, az azokból hasznot húzókat sem neveztük meg teljes körűen.

Mindjárt a kötet elején leszögezi, hogy kitelepítés helyett pontosabb lenne deportálásról beszélni.

Valóban, bár erről komoly vita folyik. Sokak szerint a deportálás kifejezést fenn kell tartani a holokauszt során történt deportálások számára. Ennek ellentétével éppen izraeli lapokban találkoztam, ahol erősek voltak a kitelepítések elleni tiltakozások. De deportálásról írt a nemzetközi sajtó is 1951–1952-ben. Természetesen nem kívánom összemosni a kommunizmus és a fasizmus bűneit, de tény, hogy a két történet hasonlít egymásra: 1951-ben az embereket megjelölték, összegyűjtötték, és a kitelepítésre váróknak csupán 48 órájuk volt arra, hogy felszámolják az egész korábbi életüket. A családfők 500 kg, a többiek 250 kg holmit vihettek magukkal. Mindössze két napjuk volt arra is, hogy esetleg bármilyen módon megmeneküljenek ettől a sorstól. Elvitték őket vonattal egy ismeretlen helyre, és családostul betették őket egy istállóba, vagy apró, földes szobába. Apámék egy romos zsinagógában húzták meg magukat hónapokig. És nem tudták, mit hoz számukra a jövő. Akiket elvittek, azoknak a lakását, értékeit, hátrahagyott személyes tárgyait széthordták: némelyik múzeumokba került, más a bizományi áruházakba.

A könyv esettanulmányaiban több helyen is megjelenik, hogy akik kóser konyhát vittek, azok gyakran enni sem igen tudtak ott.

Kevesen voltak ilyenek, de tényleg előfordult, és ez komoly problémát jelentett számukra. A kötetben grafikonokon mutattam be a kitelepítettek korosztályi és egyéb megoszlását: ez leginkább az idősebb korosztályt érintette. Nekik egy darabig még folyósították a nyugdíjat, aztán ez is elmaradt. Napszámosként dolgozhattak, és ha volt kitől, csomagokat kaphattak, másra nem volt lehetőségük.

Kilencvenéveseket is elvittek.

Őket egyértelműen a halálba vitték. Orvosilag igazoltan súlyos betegeket, haldoklókat – még szeretetotthonból is. A magyar kitelepítés is példája annak, hogy a diktatúrákban bűncselekmény nélkül is lehet bárki bűnös.

Valami ráció mégiscsak volt mögötte, nem? A könyvben kimutatja, hogy a háború utáni lakásínség magyarázat lehet.

Igen, de kérdés, hogy elég-e ez a magyarázat életek tönkretételére? Akkoriban a társbérletek korszakát élte a főváros, de eközben sok lakást nem választottak le és nem tettek társbérletté. Még abban a házban is, ahol felnőttem, 4 szobás lakásokban benne maradhattak az eredeti lakók. Több elképzelés is született arra, hogyan lehet lakást adni a lakásínségben a fővárosba dolgozni érkezett tömegeknek. A kitelepítés ennek volt egyik eszköze. És a társadalom számára fenyegetésül szolgált: bárki járhat így.

Bár a könyv megjelent, a kutatás valójában máig nem zárult le: időigényes munka családonként utánajárni az élettörténeteknek. A kitelepítettek anyagában nem szerepelt a vallás rovat, így egyenként kell kikeresni többezres listákban: zsidó volt-e az áldozat, vagy sem. Ugyanis végül 5182 családot telepítettek ki, majdnem 13 ezer embert.

A levéltári anyagokban szerepelt az a kérdőív, amelynek alapján, a házmesterek közreműködésével összeállították a kitelepítendők listáját. Mi állt a kérdőívben?

Név, iskolai végzettség, foglalkozás, jövedelem és a lakásviszonyok: hány szobás, mennyi lakbért fizet, hányan laknak vele együtt. Sem életútra, sem vallásra nem kérdeztek rá. 1949 után a vallás kérdése fel sem merülhetett. A dokumentumokból azt is ki lehet olvasni, hogy a kitelepítési adatgyűjtéseket rendőriskolások, fiatal rendőr-altisztek végezték. A rendszer új káderei voltak. Az is lehet, hogy vidékről jöttek és nem ismerték a budapesti polgári viszonyokat.

Vajon a téves kiértesítések is ebből következhettek, amikor hasonló nevűt vittek el, mint akire vonatkozott a rendelet?

Szerintem igen. Akik csinálták, fogalmuk sem volt, ki kicsoda, nekik nem jelentett semmit, hogy Rosenberg vagy Rosenfeld nem ugyanaz; egy autókereskedő éppenséggel Honthy Hanna férje. Így került fel a listára például Mezey Mária, Márkus László, Háy Gyula, Selye János vagy Gertler Viktor családja is. Például Gertler apja, Adolf jó nevű textilkereskedő volt hajdanán az Orczy-házban, özvegyét kitelepítették volna, miközben filmrendező fia 1951 augusztusában megkapta a Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozatát. Majd 1953-ban elkészítette a máig talán legismertebb filmjét, az Állami Áruházat.

Mennyit sikerült kideríteni a kitelepítéseket felügyelő, és a kérelmeket elbíráló döntéshozókról? Kik voltak ők?

Az általam vizsgált esetekben összesen két aláíró nevével találkoztam: ők foglalkoztak legmagasabb rendőri szinten a kitelepítettek ügyeivel. De még nem akadtam nyomára: ki volt az a Cziráki Ferenc rendőr százados, aki a legtöbb ilyen-olyan kérelmet elutasította, aki döntött a kitelepítettek sorsa felett.

A kitelepítést elrendelők valószínűleg a polgári tudatot őrző társadalmi csoportokat akarták száműzni, akik másképp gondolkodtak a gazdaságról, a műveltségről, és potenciálisan kártékonyak lehetnek a rendszer számára. A holokauszt után a zsidóságnak eleinte az életet jelentette az új rendszer, egy új, igazságos világ ígéretét. Mire kiderült, hogy az ígéretek megvalósítása elmaradhat, addigra lezárultak a határok.

A sajtóban viszont alig jelent meg valami a kitelepítésről. Kommunikációs értelemben tehát nem volt hozadéka, csupán a Szabad Népben 1951 nyarán megjelent első cikk ütött nagyot.

Hamar rájöttek, hogy a kitelepítés kommunikációja teljesen kontraproduktív. Ha még egy szovjet gyárigazgató is tiltakozik az egyébként zsidó proli raktárosának kitelepítése miatt, az jelzésértékű. És fontos hangsúlyozni: ezrek tiltakoztak, gyártották az igazolásokat, tanúskodtak a kitelepítettek mellett. Más volt a helyzet, mint 1944-ben a zsidók elhurcolásakor. 1951-ben mindenkiért kiálltak, aki segítséget kért, egy egyetemistáért, egy raktárosért is. Hiszen, akik ekkor felnőttek voltak, azok 1944-45-ben már túlélték a tömeggyilkosságokat, a háborút. Alig öt évvel korábban, Budapest felszabadulásakor 18 ezer hulla hevert az utcákon. A szörnyű lelki sokk után az emberek erkölcsösebb, tisztább életre vágytak. Ez magyarázhatja a meghurcoltak melletti kiállásokat, a bátorságukat.

Ennek fényében még kevésbé érthető az a cinizmus, amivel Cziráki Ferenc százados odafirkantotta a kitelepítendők kérelmére: „elutasítva”.

Az ő feladata volt, hogy minél több embert tüntessen el Budapestről. Még Rákosi is enyhítette olykor Cziráki döntéseit: láttam olyan iratot, amelyen a pártfőtitkár teljesítette azt a kérést, amit Cziráki elutasított. De ebben a történetben nem volt tudatos a zsidók kitelepítése. Nem számoltak azzal, és nem számított semmit, hogy a letűnt korszak polgári osztályának jelentős részét – az 1938 és 1945 között többször megalázott, kirabolt, megkínzott, családjukat vesztett – zsidók adták. Például egy bankigazgató özvegye esetében: a bankigazgató banki szolgából vergődött fel egy élet munkájával magas pozícióba; zsidósága miatt elveszítette állását; 1944-ben megölték; az özvegye pedig munkanélküli, idős és beteg volt, de ezek a tények senkit sem érdekeltek. A rezsim hivatalnokát a bankigazgató szó izgatta fel.

Az esettanulmányok között több olyan szereplő történetét is végigkövethetjük, aki mindig kisember volt.

Valóban, nagyszámú kispolgár alakja tűnik fel a könyvben. Ennek egyik oka, hogy a korábbi segédek, kiskereskedők a háború után nagykereskedői igazolványt kértek maguknak, bár a tevékenységük sokban nem változott: önálló – meglehetősen kicsiben dolgozó – vállalkozók voltak. A papírok viszont azt mutatták, hogy ők „nagykereskedők”, tehát tőkések, és a sorsukról döntőket ez érdekelte. Ráadásul a kitelepítések már a cégek államosítása után történtek, és ezek az emberek alkalmazottak vagy éppen munkanélküli magánzók voltak. Nagyapám 60 évesen, valódi textil-nagykereskedőből lett kifutófiú. De ürügy volt arra, hogy a lakásaikat megszerezhessék, még ha az esetleg komfort nélküli szoba-konyha is volt a Klauzál utcában. A felszín alapján dolgoztak: nem vizsgálták az egyéni sorsokat. A 20. században az egyén nem számított.

A kötet bőven kitér arra is, hogy a hitközség hogyan viszonyult a problémához.

A hitközség akkori vezetője, Stöckler Lajos arra kényszerítette az ország vezető rabbijait, hogy határozatot fogadjanak el, amely elítéli a „nyugati uszítók” mesterkedéseit, Izrael Állam budapesti követségét, és hűséget fogad a népi demokráciának. Följelentette az izraeli ügyvivőt, de közben mindent megtett, hogy zsidók elkerüljék, vagy ha már oda kerültek, könnyebben viseljék a kitelepítést. Ellentmondásos személyiség volt: ő volt a gettó egyik hőse. Sokan heves anticionistának tartották, de találtam egy 1948. július 27-én készült fotót, amelyen egy 3×5 méteres Herzl Tivadar-kép előtt szónokolt. Egy másik fotón a mai Mazsihisz székházában lévő díszteremben tartott közgyűlésen, a falon látható Lenin, Sztálin és Rákosi arcképe. 1953-ban tartóztatták le. Rengeteg besúgóval volt körülvéve, 12 olyan személyt azonosítottam a dokumentumok alapján, akik jelentést írtak Stöcklerről. Egyetlen mozdulatot sem tehetett anélkül, hogy ne figyelnék. 1956-ban ő is elment, 1960-ban elhunyt. A sírját is megtaláltam Ausztráliában.

Úgy tűnik, olyan témát talált, amivel még hosszan lehet foglalkozni.

A pesti zsidóság múltjának kutatójaként úgy vélem, hogy foglalkoznom kell a 19-20. századi hitközségek történetével, a pesti zsidóság életével, műveltségével, szakmáival, mindennapjaival; bőven van téma. A médiában főként régóta közismert nevek forognak. Radnótit, Szerb Antalt, Richter Gedeont számon tartjuk, másokat nem. Csupán Erzsébetvárosban százak voltak olyan izgalmas, fontos személyek, akikről tudni illene. A könyv írásának egyik tanulsága az volt, hogy nem történész, hanem drámaíró kellene a szenvedések, bukások és felemelkedések feldolgozásához. S többször tapasztaltam, hogy a nagy összefoglaló munkák olvasása után az események ellenőrzésekor a részletek gyakran ellentmondtak az ismert művekben foglaltaknak. Ezért a magam feladata történészként a források újrafeldolgozása révén a pontosabb adatok, helyek, életek leírásának munkája.

*

Dombi Gábor (1965): magyar-népművelés, szociológia, zsidó kultúratörténet szakokon végzett. Újságíró, a Népszabadság Online alapító főszerkesztője. Információs társadalmi és e-könyvkiadási programok egyik korai kezdeményezője. Az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár (Csányi utca) kezdeményezője, alapítója. Az Infopoly Alapítvány és az Alapítvány a Magyar Zsidó Ifjúságért kurátora. Az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem doktorandusza. Kötete: Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítések zsidó áldozatai. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2020, 259 oldal.