„Megyek Pestre cselédnek…”

Zsidó nők és alkalmazottaik a századelőn Budapesten

A 20. század első felében, a domináns polgári zsidó családideál megjelenése automatikusan hozta magával a nemi szerepek megváltozását, amely a nőt tette a ház „lelkévé”. Ez a jelenség átértékelődött munkamegosztást is eredményezett a családon belül, előtérbe került a privát („intim”) szféra jelentősége. Az emancipált polgári réteghez tartozó zsidó nő fő feladata már nem a háztartás ellátása, hanem vezetése-irányítása volt. A középpolgári családmodell nem nélkülözhette a cseléd jelenlétét. A piszkos munkákat soha nem a polgárasszony végezte, hanem a cseléd. Ha megnézzük a két világháború között készült magyar filmeket, jellegzetes figurái a bolondos, buta, időnként suta, a „padlót sikáló”, vagy erotikusan parkettát vixelő szerencsétlen, viseletes ruhákat hordó parasztleányok, akik egyben ambivalens módon a vágy megtestesítői a család férfi tagjai számára.

A már említett specifikus munkafelfogás, amely nem nélkülözhette a kiszolgáló személyzetet, szorosan összefüggött a két világháború között megerősödő szemlélettel: a test újfajta értékelésével, és ezzel párhuzamosan a higiéniáról alkotott kép átértékelődésével. A vidékről a fővárosba érkező fiatal lányok egy polgári értékideál mindennapi valóraváltását vállalták. Idetartozott többek közt a higiénés szokások betartása is.A faluról eljövő fiatal lányok nagyon erősen őrizték a magukkal hozott, a tisztaságnak kisebb jelentőséget tulajdonító kulturális beidegződéseket, ami sokszor megmosolyogtató volt, és feszültségeket is eredményezett. A faluról érkezett lányoktól várták a – számukra szokatlan, idegen – higiénés elvárások valóra váltását, hiszen elsősorban takarításra, mosásra, és egyébb piszkos munkák elvégzésére fogadták föl őket. A személyes higiéniájukra is nagyobb hangsúlyt kellett fektetniük, ez elvárás volt, hiánya sokszor a megszégyenítés oka volt egyben. A cselédek Budapestre kerülésük előtt teljesen más tisztálkodási normák között éltek. Gyakorlatilag addig nem láttak fürdőszobát, nem tudták használni azt. Nem ismerték a Pesten használt tisztítószereket, meg kellett tanulniuk a család által megkövetelt gyakoribb takarítást, valamint a vallás által előírt tisztasági előírásokat is – utóbbit persze a vallásos zsidó családoknál szolgáló leányoknak. Az „új” tisztaságra való nevelés nem volt mindig konfliktusmentes. Egy korabeli visszaemlékezés nagyon szépen mutatja be ezt a jelenséget. „Emlékszem volt olyan cselédlány, aki nem akart a fürdőszobában fürdeni, nem is tudta, hogy hogyan kell. Csak a konyhában, lavórban. Anyám hiába mondta neki. A cselédek nálunk általában nagyon kikupálódtak, náluk nem volt divat mosakodni.”

A cselédek higiénés szokásai a falun tanult és rögzült normákat képviselték, melynek egyik fontos eleme a külvilág felé mutatott „reprezentációs” tisztálkodási rendszer volt, amely a külső elvárásokhoz igazodott. E sajátos tisztálkodási rendszer a hozott és a tanult tudást ötvözte. Persze a cseléd magasabb szinten mindig megmaradt a „piszkos” megtestesítőjeként. Az egykor cselédet tartó interjúalanyok gyakran jellemezték hasonlóképp cselédeiket: „a szakácsné, a szobalányok, a mindenesek elég büdösek, csámpásak voltak, zsírfoltos volt a ruhájuk, nem igazán fürödtek azok.” A polgárság higiéniával kapcsolatos igényessége a cselédekre is kiterjedt. A zsidó polgárasszonyok feladatuknak tartották a cselédek tisztaságra nevelését, amely több-kevesebb sikerrel járt. Sokszor maguk a polgárasszonyok fürdették meg őket a kádban. A visszaemlékezésekből a következő jellemzéseket kaptunk erre vonatkozóan: „Voltak aztán olyanok is, akik egész szépen megtanultak fürödni és szépen kikupálódtak. Kellett is nekik, mert anyám nem tűrte volna el.” A fürdőszoba használata és a fürdőkádban való fürdés traumatikusan hatott a tudatlan lányokra.Erre az egykoron a belvárosban szolgáló cselédlány így emlékezett vissza: „Fürdés előtt a fürdővízzel keresztet kell vetni, hogy a vízbe ne fúljunk bele. Én azt hittem, hogy a kádban a víz is olyan mély. Nem nagyon szerettem a kádat, mindig féltem. Jobb volt a lavórban mosdani.” A polgárasszonyok nem csak a higiénére voltak kényesek, hanem próbálták ruha – pl. nylon harisnya, kombiné, nyaklánc, parfüm, púder, rúzs – ajándékozásával, ill. a hajviselet megváltoztatásával „modernizálni” a cselédeket, több-kevesebb sikerrel.

A tradicionális zsidó családba nem mindig volt könnyű beilleszkedni, a kóser háztartás elsajátítása is állandó konfliktus forrása volt. Egy a Károly krt. 25.-ben lakó kalap és paplankészítő család nőtagja erre így emlékszik vissza: „Mindig is volt cselédlányunk, anélkül egy háztartás nem lehetett. Segített anyámnak bevásárolni, segített a főzésben és a takarításban. Az ő feladata volt a tűzgyújtás is. Néha cupringeren keresztül szerezte őket anyám, de legfőképp ismeretségen keresztül. Sok ismerőse volt, egyik ajánlotta a másikat. Sváb kislányok voltak a Budapestet körülvevő sváb falvakból. Hozzánk nem mint cseléd, hanem mint családtag kerültek. Ismertük a családot, és a kislányt akarták, hogy sok mindenre megtanítsuk, varrni, stoppolni, takarítani. Általában egy évig voltak nálunk a cselédek, aztán visszamentek a szülőfalujukba, vagy például aki megesett, az inkább fennmaradt Pesten, mert a falu kiközösítette volna. Sok ilyen eset volt, hogy teherbe estek. Nálunk volt cselédszoba, így ott laktak a cselédek. Anyám pontosan ugyanúgy tartotta a cselédeket is, mintha még egy gyereke lenne. Sok mindenre megtanította őket, és szépen bánt velük. Velünk ettek, használhatták a mi fürdőszobánkat, ünnepekkor kaptak ajándékot. Egyedül ez a kóserség okozott mindig gondot. Ez egy állandó gondja volt anyámnak, hogy megértesse a cselédekkel, hogy ne keverjék össze az edényeket, mígnem megunta. Nem az, hogy nem tudták megjegyezni a dolgokat, hanem hogy nem gondoltak rá, hogy ez milyen hiba. Szerintem nem készakarva csinálták, de valahogy nem tudták megjegyezni, hogy ez egy vallási előírás, mert nem más. Például a tejeslábast nem volt szabad összekeverni a zsíros edénnyel. Külön kellett elmosogatni. Anyám többször is észrevette, hogy a tejeslábas benn van a sütőben, nincs elmosogatva. A cseléd mindig összekeverte. Anyám ezért mindig vett új edényt. Hiába tanította, mindig rosszul mosogatott. Annak idején anyám is akart kóser háztartást vezetni, de aztán azt mondta, hogy ő nem csapja be saját magát. A cselédlány így is, úgy is összecserélte az edényeket. És áttértünk a neológ háztartásra. Úgyhogy attól fogva nagyapám mást nem evett nálunk, csak kemény tojást.”

A Pesten maradt lányok életmódjukban azonban erősen ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Ennek egyik jellemző megnyilvánulása volt pl. a lakásbelső kialakítása, mely a parasztszoba, vagy konyha rendezőelveit követte, vagy például a testi és lakáshigiénia. Talán csak a viselet elhagyása avatta őket „városi polgárokká”. Csak külsőségekben utánozták a fővárosi asszonyokat. Ezt példázza egy Budapesten maradt cselédlány esete is: „Anna néni mindenes volt: mosott, főzött, takarított. Egy katonatisztnél szolgál először, aki teherbe ejti. A falujába többet nem mehetett vissza. Mindenféle cédának elmondták. A családommal 1922-ben találkozik. 2 szobás polgári lakásba mindenesnek érkezik. Szoptatós dajkája is lett édesanyámnak. Nagyon rosszul élte meg a megesést, haláláig nem beszélt róla. Teljes kitaszításban élt. Később, amikor a Lujza utcában lett házmester, számára ez egy felemelkedés volt. Később is tartotta velünk a kapcsolatot, édesanyámat istápolta. Gyerekkel nem cselédkedhetett, ezért a gyerek visszakerült Cirákra. Anna nénit a családja mindig leszólta: Te pesti, nagyképű vagy, játszod az eszed. Sokáig teknőben mosott, aztán lavórban. Annyira megszerette anyámat, a gettóba nap mint nap bement. Anyám óvta őt, hogy ne jöjjön, de ő mindig hozott enni. Édesanyámék egyszer elhatározták, hogy férjhez adják. Hirdetést adtak fel. Jelentkezett is egy nyomdász. Anna néni nagyon büszke volt a férjére, aki cselédként kezelte őt. De az, hogy a férje nyomdász, számára ez is nagy szó volt. Gyerekük nem lett. Amikor anyámat elvitték táborba és megszökött, Anna néni fogadta őt be, annyira szerette őt. Amikor férjhez ment a nyomdászhoz, elköltözött tőlünk, de naponta találkoztunk, később ő nevelt fel, mert az apám nem törődött velem. Gyakran látogatta anyám Anna nénit. 1956 okt. 23-án is éppen hozzá mentünk, aztán ott maradtunk két hónapig. A szobában a bútorok elrendezése megfelelt egy parasztház szobaberendezésének. Az ágyán magas dunyha, falilámpa, Szűz Mária képkerettel, éjjeli szekrény, hármas tükör, ovális asztal, fotel. A faliórát a férje vette, iránta való tiszteletből ott tartotta a falon. Volt egy hokedli és egy sámlija is. Apámat elvitték Manthaunsenbe. Mikor visszakerült Dunaújvárosban élt. Papírkereskedése volt. Anyámtól elvált. Anna nénivel ki nem állhatták egymást. Hivatalból utálta, nyersszájú volt. Államosításkor mégis ő mentette meg apám vagyonát. Szegény szedett-vedett ruhákba járt. A Haller téri piacon vett mindig 1-2 csirkét. Szombaton levágta őket a mosdóban, ott, ahol mosakodtunk. Falusiasan főzött, fafűtésű sparhelten. Volt egy barátnője, a Toncsi néni, aki egy zsidó néni volt. Neki volt tévéje. Mindig nála nézték többen is. A házban kialakultak gócpontok. Pl. szilveszterkor is együtt nézték a tévét. Anyám temetésén Anna néni rosszul lett, annyira szerette őt. Toncsi nénivel együtt főztek. Anna néni a zsidó ételeket tiszteletben tartotta, maceszgombócot nagyon jól tudott csinálni. Toncsi nénivel vidámparkba, füvészkertbe jártak. Az úttörővasúttal is ment. Ő több volt, mint egy rokon. Hetente mosott hajat. Fogat nem mosott. A Toncsi néni minden héten egyszer megengedte, hogy megfürödjön nála, mert neki volt fürdőszobája. Toncsi néni szólt neki, hogy már meg kéne fürödni. Büdös volt, lavórban néha megmosakodott.”

Hangsúlyoznunk kell azonban azt, hogy a 20. század elejétől megfigyelhető női szerep- és mentalitás-változás Magyarországon nagyon szűk réteget érintett, és főbb jellegzetességei különösen Budapesten voltak megfigyelhetők. A második világháború borzalmai, a holokauszt sajátos viszonyrendszert alakított ki a zsidó családok és cselédeik között. Sokszor az alá-fölérendelt viszony elhomályosult, épp a cseléd lesz az, aki a család segítőjévé, gyakran megmentőjévé válik a vészterhes időkben. Ezzel a női szolidaritás jelképévé válnak. Az 1945 utáni politikai-társadalmi átalakulás jelentősen átformálta át a korábbi polgári életformát, a cselédség intézménye gyakorlatilag teljesen megszűnt.

A cselédtartás, különösen vidéken, jelentősen átformálta a női szerepeket és ezzel párhuzamosan az életformát is. Legdöntőbb hatása mindezekre a női foglalkoztatottság általánossá válása, a kétkeresős családmodell kialakulása lett.