Martin Gilbert: Igazak Magyarországon 4.

Martin Gilbert brit történész egy egész könyvet szentelt a vészkorszak idején üldözötteket mentő igaz embereknek. Az alábbiakban a Magyarországgal foglalkozó fejezet negyedik részét közöljük.

Az írás első része itt, második része itt, harmadik része itt olvasható.

Ujváry Sándor, a Vöröskereszt egyik képviselője javasolta Rottának, a pápai nunciusnak, hogy állítson ki szabad közlekedést biztosító iratokat név nélkül, amivel Budapesttől Hegyeshalomig ellenőrizhetnék a kényszermunkára hurcoltak útvonalait, s megmenthetik a legelesettebb, beteg és kimerült foglyokat nyilas gyilkosaiktól. Amikor Ujváry elismerte, hogy maga is hamis igazolvánnyal és keresztlevelekkel látja el az üldözötteket, Rotta így felelt: „Ártatlanokat mentesz meg gyermekem, ami Jézus és Isten kedvére való. Előre megszolgálod a bűnbocsánatot. Folytasd a munkát, Isten dicsőségére.” Azzal utasította titkárát, hogy lássa el Ujváryt minden szükséges meghatalmazással és egy halom pecsétes, biankó igazolással.[1]

November 19-én az öt semleges hatalom, Svédország, Spanyolország, Svájc, Portugália és a Vatikán képviselői közös beadványban kérte a magyar kormánytól, hogy „valamennyi, a zsidóság deportálására vonatkozó rendeletét vonja vissza, a megkezdett műveleteket állítsa le, s haladéktalanul tegye lehetővé, hogy az otthonukból elhurcolt szerencsétlenek hazatérhessenek”[2]. Ennek hatására a „halálmenetek” indítását megtiltották. Eddigre azonban a fővárosi helyzet csaknem teljes anarchiába fulladt. A nyilaskeresztes bandák kényurakként viselkedtek, s készséggel készítették elő a terepet a „zsidókérdés” Eichmann-féle megoldása előtt.

Már november 21-én újraindultak a deportálások. Mivel Auschwitz bezárta kapuit, az új transzportok a józsefvárosi állomásról Ravensbrück és Mauthausen felé vették az irányt. Mauthausenben több mint 3000 Budapestről elhurcolt zsidót semmisítettek meg. November 23-án Wallenbergnek hamis papírokkal sikerül több tucat embert lehoznia a vonatról a józsefvárosi pályaudvaron. 5 nappal később visszatért, s ezúttal is elérte, hogy legalább néhány embert szabadon bocsássanak. Ugyanekkor, november 23-án, majd négy nappal később ismét, a Vöröskereszt elküldte képviselőit az osztrák határhoz, akik utol is érték a két hete útnak indított gyalogos transzportot. A végsőkig elcsigázott, őreiktől folyamatosan bántalmazott foglyok között annyi hamis menlevelet osztottak ki, amennyit csak tudtak. Vöröskeresztes teherautókból álló konvojt szerveztek az elhurcoltak élelmezésére. Wallenberg száguldva tette meg az utat a határig, hogy papírral lássa el a menetelők egy részét. A Budapestet elhagyó utak mentén és Ausztria határán ellenőrzőpontokat állíttatott fel, hogy megakadályozza a menlevelek tulajdonosainak deportálását. A becslések szerint így kb. 1500 embert mentettek meg és juttattak vissza a fővárosba.[3]

A 20 esztendős Rose Rosner is tagja volt az egyik menetoszlopnak. Útjuk során őreinek egyike, egy magyar katona, a kezébe nyomta a Bibliáját és a keresztjét, azzal, hogy keressen menedéket vidéken élő szüleinél. Azután engedte megszökni.[4]

November 30-án, a spanyol követséget vezető Angel Sanz-Brizt utasították, hogy saját biztonsága érdekében hagyja el a fővárost. Olasz barátja, Giorgio Perlasca, akit korábban ő nevezett ki a spanyol védett házak élére, Jorge álnéven, spanyol követségi ügyvivővé lesz. Ebben a minőségében azután mintegy 3000 menlevelet írt alá a követség hivatalos levélpapírját felhasználva. De nem érte be ennyivel. Egy fiatal magyar zsidó, Rónai Ábrahám később elmesélte, hogyan törtek rá a nyilasok a védett házra, ahol társaival meghúzta magát, s tereltek össze egy csapatnyi zsidót, hogy a Dunánál főbe lőjék „amint az akkoriban megszokott volt”. Ábrahámot túl fiatalnak találták, de anyja és nővére a kiválasztottak közé került. Épp indultak volna, amikor „a semmiből hirtelen felbukkant Perlasca és nekiesett a nyilas parancsnoknak. Megfenyegette, hogy azonnal jelenti Madridnak telefonon az ország jogainak durva megsértését, aminek súlyos következményei lesznek a spanyol-magyar államközi kapcsolatok szempontjából, ami pedig az érintett parancsnok katonai karrierjét illeti, hát azt megnézheti magának. A terv működött, a zsidókat a halál kapujában szabadon eresztették, s visszatérhettek a menhelyre.[5]

December 10-én Wallenberg harmadszor is elment a józsefvárosi pályaudvarra, hogy az Ausztriába induló transzportból embereket okmányaival váltson ki.

December második hetében Sztehló tudomására jutott, hogy pár nap múlva, 18-án, rajtaütés készül a menedékotthonok ellen. „Rohantam Budára és próbáltam meghamisítani a nyilvántartásunkat. Hamis iskolai bizonyítványokat és keresztleveleket gyártottunk”, emlékezett később erre az időszakra. Igazolásokat írtak vöröskeresztes levélpapír felhasználásával. „A legnehezebb dolog mégis az volt, hogyan tanítsuk meg a kicsi gyereknek az új nevüket, s hogy mit kell felelniük, ha a szüleikről kérdezik őket. Sok türelmet kívánt, mire a megfélemlített gyerekek megtanulták, amit tudniuk kell. És persze akkor sem lehettünk biztosak benne, hogy képesek jól válaszolni, ha kihallgatják őket. Mennyi félelem és rettegés volt a hátuk mögött, és mennyi várt még rájuk!” Nehéz, rémisztő idők voltak ezek. Az otthonokban páni félelem uralkodott. Nem győztem ismételgetni, hogy megmaradásunk eddig is arról tanúskodott, hogy Isten szeret bennünket.”

„Hálás voltam a nővéreknek”, tette hozzá, „akik a hit és a remény tüzét őrizték és adták tovább a gyerekek körében. Ezek a fiatal emberpalánták, fiúk és lányok egyformán bátrak és higgadtak tudtak maradni. December 18-ának reggelén sorra jöttek a hívások, hogy kékzubbonyos városi rendőrök sorakoznak a menedékhelyek előtt. Igyekeztem tartani a munkatársaimban a lelket, nagy merészen hajtogattam, hogy Isten az oldalunkon áll. Csodának kellett történnie. A rémület leginkább az 5-6 menekült gyereket, és pár felnőttet rejtegető kisebb otthonokban harapódzott el, mert őket nem tudtam időben figyelmeztetni. Megpróbáltam felkészíteni őket a razziára. Kisvártatva mindenki arról a különös körülményről számolt be, hogy rendőrök nem lépik át a küszöböt, székeket kérnek és az épületek előtt táboroznak le. És megtörtént a csoda: a nyilasok nem érkeztek meg.”[6]

December 22-én a szovjet haderők megközelítették a fővárost, Eichmann pedig repülőn elhagyja az országot. Másnap a semleges államok diplomatái követték a példát, Rotta, Wallenberg, Perlasca, Lutz, és helyettese, Peter Zürcher kivételével. Két nappal később került sor Wallenberg negyedik józsefvárosi mentőakciójára az utolsó osztrák transzporttal. Alig indult meg a szerelvény, amikor sikerül feltartóztatnia, és menleveleket lobogtatva elérte néhány fogoly szabadon engedését. Karácsony napján azután Budapest a szovjetek ostromgyűrűjébe került.

December 27-én zsidók rejtegetése vádjával a nyilasok kivégezték Salkaházi Sára nővért és hitoktató társát, Berkovits Vilmát. Három nappal később betörtek a mindeddig védelmet élvező nemzetközi gettó területére, 170 zsidót a Dunához vittek, s mintegy 50 embert lőttek agyon. Ezután rajtaütöttek az „Üvegház” épületén. Három menekültet meggyilkoltak, a többieket a vérfürdőtől magyar katonák közbelépése mentette meg.

1945. január 3-án, amikor az ostromlók a város határához értek, s mindenütt ágyúik moraja hallatszott, egy német tiszt toppant be a Jó Pásztorok egyik otthonába, amit egy budai hegyi villában rendeztek be, s utasította a házvezető diakónus nővért, hogy haladéktalanul ürítse ki az épületet és adja át a nehéztüzérség részére. Paul Friedlander, az otthonban élő idősebb fiúk egyike így emlékezett: „Telefonon úgy rendelkeztek, hogy menjünk Sztehló házához. Felébresztettük a kisebbeket, és megtömtük a zsebünket kockacukorral. A nővérek elsősegélyt csomagoltak szükség esetére. Hozzávetőleg 30 gyerek és 10 felnőtt vonult a mély hóban némán, egyes oszlopban. Elől és hátul német katonák fogták közre a menetet, lövésre kész fegyverrel kísértek és segítettek cipelni az elszunnyadt kicsiket. Sztehló és felesége az ajtóban várt minket. Leültünk a lakásban, ahova tudtunk. Kisvártatva Sztehló Ilona forró köménylevest hozott, s mi egyszerre felfaltuk a család teljes élelmiszer tartalékát.” Ahogy megmenekülésükre gondol, hozzáteszi: „Nem kérdés, hogy a felesége is hős volt.”[7]

A lelkész tetteiről tanúskodva Paul Friedlander nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a házaspárnak két kisgyereke volt, „ráadásul náluk rejtőzködött a nagydarab portás a feleségével, és egy nyilas körözés alatt álló kommunista író. Teltek-múltak a napok, a lövések hangja egyre közelebbről hallatszott, de a házaspár közelében úgy éreztem, semmivel sem vagyok nagyobb veszélyben, mint bármelyik embertársam háború idején.”[8]

A Sztehló-ház gyereklakóinak egyike így emlékezett: „Sokat énekeltünk, s gyakran megesett, hogy mi, egy csapat pincébe kényszerített zsidógyerek német dalokkal szórakoztattuk a látogatóba érkező német tiszteket. Szerencsénk volt. A közeli egység parancsnoka, egy őrnagy, baráti viszonyt ápolt Sztehlóékkal”.[9] Egyes szám harmadik személyben írt emlékirataiban Sztehló úgy jellemzi az őrnagyot, mint aki „rezignált volt és szomorú, nem áltatta magát a háború haszontalansága felől”. A lelkésznek egyszer elárulta, hogy „tudja, kik ezek a gyerekek valójában, de gyűlöli a rasszizmus minden formáját és a legjobbakat kívánja Sztehlónak és mindannyiunknak. Mielőtt áthelyezték, figyelmeztette Sztehlót, hogy legyen óvatos egy SS-hadnaggyal, aki fő hivatásának tekinti a rejtőzködő zsidók elpusztítását.”[10]

A német őrnagyról, akinek neve nem maradt fenn (alighanem megölték az utcai harcok során) Paul Friedlander is megemlékezett: „Egy alkalommal egy idősebb tiszt, aki orvos volt Hamburgban, utalt rá, hogy sejti, miféle gyerekeket bújtat Sztehló, s hogy csodálja bátorságáért. Máskor biztosította a lelkészt, hogy egyetlen magyar fasiszta sem fogja betenni a lábát az ő körzetébe. Megesett, hogy teherautót és sofőrt bocsátott rendelkezésünkre, hogy azzal hozzunk élelmet a Vöröskereszt várkerti raktárából.”[11]

Aztán hirtelen, ahogy egyre hevesebben zajlott körülöttük a küzdelem, egy lövedék fennakadt a tetőn. Nem robbant fel és Sztehló maga ment érte, hozta le és temette el az orgonabokrok alá a kertben.[12]

1945. január 6-án a nyilasok ismét lerohanják a nemzetközi gettót, sok embert vonszolnak ki a védett házakból a Duna partjára és kivégzik őket. Másnap Lutz, Perlasca és Wallenberg engedélyt kapott, hogy egy század magyar katonával biztosítsa a terület védelmét. Egy nappal később Peter Zürcher tudomást szerez egy közelgő nyilas roham tervéről, ami a gettó svájci menedékhelyein élő összes zsidó felhajtását és elpusztítását helyezte kilátásba. Haladéktalanul felkereste a nyilaskeresztes kormány egyik magas rangú képviselőjét, az elképzelést a nemzetközi jogok durva megsértéseként értékelve követelte a védett házak ellen indított támadások azonnali leállítását. A tisztviselő végül engedett és a védettséget élvező több ezer zsidó életben maradt.[13]

De ez a fajta védelem nem nyújthatott többé biztonságot az egyre agresszívebb fasiszta elemekkel szemben. Január 8-án a svéd követség élelmiszer raktárában menedéket kereső 266 zsidót a nyilasok elhurcolták és kivégezték. De a segítők a végsőkig kitartottak. Ugyanazon a napon egy másik nyilas egység 161 zsidót terelt a Dunához, amikor Wallenberg az utolsó pillanatban közbelépett és elérte, hogy egy másik, svéd oltalom alatt álló menedékhelyre engedjék őket. Négy nappal később, január 12-én értesült arról, hogy a nagy gettó 59 ezer lakójának megsemmisítését tervezik. Wallenberg egy magas rangú SS-tiszthez fordulva igyekezett elérni a mészárlás megakadályozását. Nem mulasztotta el arra inteni a parancsnokot, hogy a háborús bűnök megtorlása a küszöbön áll. A tervet lefújták.[14]

1945. január 16-án a szovjet csapatok elérték a nemzetközi gettó határát. A védett házakban élő 25 ezer zsidó visszanyerte szabadságát. Ezen a napon látták Wallenberget Budapesten utoljára. Nagyrészt mindmáig tisztázatlan okokból az oroszok elfogták és Moszkvába hurcolták, ahol nyoma veszett.[15]

Két nap múlva felszabadult a nagy gettó, majd egy héten belül egész Pest. Budán, ahol a harcok február közepéig elhúzódtak, többen a svájci követség pincéjében kialakított óvóhelyen találtak menedéket. Fejük fölött a teljes épület romokban hevert.[16]

A budapesti zsidóság száma a német csapatok és az SS érkezésekor, 1944 márciusában, elérte a 150 ezret. 1945 elején, a főváros felszabadulását 120 ezren élték meg. A túlélők közül több mint 59 ezer a nagy gettó, 25 ezer a nemzetközi gettó lakója volt, a másik 25 ezer keresztény és más egyházi menedéken húzta meg magát. A helyi lakosságból és a diplomáciai testületek munkatársaiból verbuválódott sok-sok ember összefogásának köszönhetően az SS végső győzelme elmaradt.

fordította: Mislai Attila

 

[1] Jenő Levai (ed.): Hungarian Jewry, and the Papacy, 44-45.

[2] Eugene Levai: Black Book on the Martyrdom of Hungarian Jewry, 358-359.

[3] Per Anger: With Raoul Wallenberg in Budapest, 68-69.

[4] Judy Stoffman (Rose Rosner leánya) személyes elbeszélése a szerzőnek 2002 február 12-én.

[5] Mordecai Paldiel köszöntője 1989 szeptember 25-én, abból az alkalomból, hogy Perlasca megkapta a „Világ Igaza” kitüntetést. Yad Vashem Righteous Among the nations Archive, file 3911.

[6] Gabor Sztehlo: In the Hands of God, 121-122.

[7] Pál Fóti beszámolója a szerzőnek 2002. március 24-én.

[8] Pál Fóti (Paul Friedlander): „The Survivor’s Tale: 50 Years Ago the Holocaust Reached Hungary”, AJR Information, April 1944.

[9] Kézirat, melyet David Peleg egyik barátja (maga is Sztehlonak köszöni az életét) küldött a szerzőnek 2001. szeptember 1-jén.

[10] Gabor Sztehlo: In the Hands of God, 139.; 147.

[11] Pal Foti (Paul Friedlaender): „The Survivor’s Tale: 50 Years Ago the Holocaust Reached Hungary”, AJR Information, April 1944.

[12] Pál Fóti beszámolója a szerzőnek 2002. március 24-én.

[13] Eric Saul: „Vízum az életbe” Kiállítás prospektusa, 2000 november

[14] Per Anger: „Introduction”, in Raoul Wallenberg, Letters and Dispatches, 1924-1944., 229.

[15] Ingrid Palmklint – Daniel Larsson (editorial group): Raoul Wallenberg: Report of the Swedish-Russian Working Group

[16] Agnes Hirschi (az óvóhelyen menedéket keresők egyike) beszámolója a szerzőnek 2002. április 28-án.