Marianna D. Birnbaum: Emlékalbum 1944-ből

“Nem igaz, hogy nem lehet újat írni a vészkorszakról, csak kiváló emlékezőképesség, visszafogott, a sorok között megbúvó irónia és jó toll kell hozzá. Marianna D. Birnbaum könyvének nagy része azokról a rokon vagy közeli ismerős gyerekekről és a szüleikről szól, akik nem jöttek vissza; többük fényképét is mellékelte, köztük néhol feltűnik a szerző is kisgyerekként. Normális, jól szituált felnőttek és szépen öltöztetett gyerekek, mindegyiküknek végig kellett volna élnie az életét. A groteszkre finoman kihegyezett szemléletével, az irodalomtörténeti munkákon edzett szerkesztési gyakorlatával a könnyfakasztást a szerző végig elkerülte, ettől szép és igaz ez a könyv.” Spiró György

Marianna D. Birnbaum magyar származású irodalom- és kultúrtörténész, a Kaliforniai Egyetem kutatóprofesszora, a Közép-európai Egyetem vendégprofesszora. Kutatási területe a közép-európai kultúra a 15. századtól napjainkig.

Részlet a kötetből

 

Tante Edith és Miss Harriet

Két “kisasszonyom” is volt gyerekkoromban, nem egyszerre, hanem egymás után. Tante Edith osztrák volt, fiatal, szőke, és szerintem gyönyörű. Elegáns is volt, és kislányként is tudtam, hogy mindenkinek tetszik, pedig még öt éves sem voltam, amikor elhagyott bennünket.

Nem nagyon emlékszem, hogy miket csináltunk együtt, tudom, hogy tavasszal és nyáron délelőttönként a Margitszigetre mentünk a kis hajóval, télen pedig a Pozsonyi út és a Sziget utca sarkán lévő korcsolyapályára.

A Szigeten Tante Edith az akkor divatos lovaspóló pálya sarkán telepedett le velem egy plédre, és ott találkozott a szintén gyerekekre vigyázó – főleg német – barátnőivel. Mialatt mi szaladgáltunk, lepkét kergettünk a kis halóinkkal, vagy a közeli homokozóban játszottunk, Tante Edit és barátnői – ahogy azt sokkal később megértettem – a pólózó urakkal barátkoztak. Érdekes módon, eszembe sem jutott, hogy erről otthon bárkinek is meséljek. Talán azért sem, mert olyan kevéssé vigyáztak ránk, hogy A. Pistával megnéztük a különbséget kettőnk között, sőt arról is volt szó, hogy ha én otthon, a parkban, kölcsönadnám a háromkerekű biciklimet, akkor hagyná, hogy egyszer pisiltessem.

Délután mindig sétálni mentünk a Lipót körútra, ahol szerintem a világon mindent kapni lehetett. A fagylalton kívül én nem szerettem az édességet, így nem a cukrászdát akartam látogatni, hanem a Babaklinikát, ahol a kirakatban érdekesnél érdekesebb babák, ruhatárakkal, mint például a kofferos baba, akinek a hajókofferjében különböző fiókokban és akasztókon lógva, babaruhák voltak kiállítva. Azokat csodáltam nap mint nap, mert ritka alkalmakkor, mint születésnap vagy Mikulás, onnan kaptam ajándékot. Sőt egyszer egy hétig minden délután hosszan álltunk a kirakat előtt, erőt gyűjtöttem, mert a szüleim megígérték, ha egy héten át nem ébresztem fel őket azzal, hogy félek, és velük akarok aludni, megkapom azt a bizonyos hajasbabát, amelyre már hosszabb ideje nagyon vágytam.

Tante Edith türelmes volt velem, kedves és jó, sok mesét olvasott fel, de nem tudott egy szót sem magyarul, és nem is akart megérteni, ha valamit nem németül mondtam neki. Ezért persze utólag nagyon hálás vagyok, de akkor még sírtam is emiatt.

De a nagy zokogás akkor történt, amikor 1939-ben, Tante Edith közölte, hogy itthagy bennünket és visszamegy Ausztriába. “Der Führer hat gerufen,” mondta nyílván szimbolikusan, de én halálosan szerencsétlennek éreztem magam, amiért helyettem azt a Führer nevű embert választotta. Elment, és soha többé nem hallottunk róla. Ha őszinte akarok lenni, még most is érzem a szívemben azt a kis éles fájdalmat, ha Tante Edithre gondolok, hogy Hitlert jobban szerette. Azt érzem, mint az elhagyott szeretők, akik már megtanultak egyedül élni, de a sebről tudják, hogy sosem fog igazán begyógyulni.

Egy idővel Tante Edith távozása után, a szüleim új “kisasszonyt” vettek fel. Miss Harriet minden szempontból Tante Edith ellentéte volt.

Öreg volt, legalább ötven éves, csúnya és angol. Sokat nevetett, hangosan, nyerítve mutatva a lófogait és a nyelvét, amely sötétkéknek tűnt. Már első elemista voltam, amikor hozzánk jött, és csak délutánokra, mert délelőtt iskolában voltam. Vele mentem azután sétálni, vele tanultam a leckét, és angolul is.

Tante Edithel ellentétben, Miss Harriet, aki már vagy öt éve élt Magyarországon, meg akart tanulni magyarul, és ehhez mindenki segítségét kérte. Emlékszem, mennyit nevettünk azon, hogy “kecskefelhőkről” beszélt, bárányfelhők helyett, vagy hogy nem tudta az “ö” hangot kiejteni (én sem a dupla vét, de ez engem egyáltalán nem zavart). Liverpoolból származott, abban a nyelvjárásban beszélt, így tanultam angolul, de ennek a jelentőségét a szüleim akkor nem értették.

A legviccesebb az volt, hogy Miss Harrietet mennyire bosszantotta, hogy a magyarok mindenről olyan “kedvesen” beszélnek. Ahogy mondta: Itt van ez a rettenetes állat, és a magyarok azt mondják, hogy poloska. Miért nem polos?

Hiába olvastuk együtt a “Mary Poppins”-t, sosem jutott eszembe, hogy róla lehetne szó.

Ahogy romlott a politikai helyzet, a szüleim, mint zsidók, nem mertek angol nyelvű nevelőnőt tartani, féltek a szomszédoktól, féltek, hogy feljelentik őket. Miss Harrietet elbocsátották, megértette, hogy miért, és azután is járt hozzánk vizitbe, kávézott anyámmal, és tudtuk, hogy még mindig magánórákat ad.

Rövidesen az ő életébe is rémes fordulat következett: ellenséges hatalom állampolgáraként 1943 körül, de lehet, hogy csak 1944-ben, internálták. Nem táborba, hanem valamilyen házba helyezték. Szerencséjére nem volt zsidó, mert akkor nem tudom, mi lett volna a sorsa. Így tudjuk, hogy Miss Harriet a többi nyugati internálttal, mint a második világháború egyik keresztény áldozata halt meg Budapesten, az egyik első angol-amerikai szövetséges bombatámadás alkalmával, amely az egész épületet a földdel egyenlővé tette.

Marianna D. Birnbaum: Emlékalbum 1944-bő. Corvina Kiadó, 2015. 120 oldal, 2690 forint