Makó szomszédja Jeruzsálem

 Történelem, politika, sajtó, irodalom (1993–2013)

Részlet Nyerges András friss kötetéből.

A barbárság jéghideg kéjencei

Vas István a Magyarokban, 1945 novemberében szögezte le: „Nem hiszem, hogy az író, ha cikkeibe utat engedett a hitlerizmus bacilusainak, kevésbé volna felelős, mint a házmester, aki bujkáló zsidókat jelentett fel. Ebből a szempontból a nagyobb tekintély, műveltség, tehetség nagyobb felelősséget is jelent. És eszem ágában sincs személyes részvétet érezni, amiért egyelőre nem szerepelhet irodalmi életünkben mindenki, akit nem ébresztett meggondolásra érdemes és értékes írótársaink rabszolgasorsba hurcolása”. Én bizony a nagyobb felelősség és a részvét dolgában azóta is vele értek egyet, s amit mostanában magam körül látok, csak megerősít ebben. Afféle Rip van Winklének érzem magam, aki még olyankor merült álomba, amikor a fasizmus és a fasizmus támogatása gyűlöletes dolognak számított, s az ebben vétkeseik számára nem volt sem mentség, sem megbocsátás. Amikor még azt hittük, hogy bármennyi idő telik is el, ez az, ami nem fog változni, és a nemzetiszocializmus elutasítása mindig is sziklabiztos viszonyítási pont lesz, amely túlrelativizált világunkban az értékrend stabilitását jelenti. Azt a valamit jelenti, amihez képest a jó jó és a rossz rossz. Azt hittük, hogy alhat Rip van Winkle amennyit csak akar, ébredésekor is érvényben lesz a fasizmusra kimondott anatéma, és még a vacilláló engedékenység sem csinálhat érdemet a bűnből, nem készítheti elő a bűnbeesettek felmagasztalását. Ehhez képest ma erőteljesen működik egy szellemi áramlat, mely egymás után „fedezi fel” olyan alkotók műveit, akik együttműködtek a fasizmus különböző változataival. A felfedezésnek így rögtön szemrehányás íze is lesz, mert a művek startból remekművekként tálaltatnak fel, íróik pedig jóvátételt érdemlő áldozatokként. Ehhez persze bűvészmutatvány szükséges, de mert a közönség soraiban nemzedékváltás ment végbe, s az újabb generációk már nem voltak átélői a fasizmus terhére rótt eseményeknek, sem az azokat előkészítő majd később elfogadtatni próbáló szellemi tevékenységnek, könnyű elhitetni, hogy akiknek elégtételt adnak, azok egyfajta méltánytalanság áldozatai. A fasiszta kollaboránsok bűneit divat lett „úgynevezett bűnökként” emlegetni, elítéltetésüket pedig az antifasizmus idejétmúlta kategóriájának számlájára írni. A műveletet megkönnyíti, hogy a 20. század tényleg teli volt koholt vádas ügyekkel, irtózatos tévedésekkel, és túl későn kiderült mártíromságokkal – miért ne csaphatnánk hozzá ehhez az amúgyis rémes számlához még egy tételt – gondolják a kollaboránsok rehabilitálói. Miért ne avatnánk egy füst alatt a fasizmus hatalomra segítőit is áldozatokká? Ezért aztán, ha egyáltalán szóba kerül a szerzők életrajza, a rájuk mért ítéletek valóságalapját nem szokás firtatni, érdemeik (írókról lévén szó: tehetségük) felnagyítása azonban szinte euforikus. Mindez óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy nem annyira egyes tollforgatók rehabilitálása zajlik, mint inkább rajtuk keresztül, az ő sorsukkal demonstrálva azé az eszméé, és mellesleg azé a gyakorlaté, amelynek támogatói voltak.

Rólunk pedig, akik még emlékszünk az eredeti történetre, kimondatik, hogy jobban tennénk, ha befognánk a szánkat és némán vennénk tudomásul, hogy azok, akik Vas szavaival szólva „műveikbe utat engedtek a hitlerizmus bacilusainak”, megdicsőülve kerülnek az utókor elé. Sőt, már nemcsak ők. Ma már azoknak is kijár ez a fogadtatás, akik túlmentek a passzív „utat engedésen”, és tevőlegesen közreműködtek a náci rezsim berendezkedésében, például azzal, hogy segítettek a közvéleményt meggyőzni (miként Céline tette Franciaország német megszállása előtt és alatt), hogy „a franciák hálára vannak kötelezve Hitlernek, aki Európát megszabadította a bolsevizmustól és a zsidóktól”. A nyilas Pesti Újság például folyamatosan figyelt rá, hogy miről mit írnak a francia fasiszták, ezért mi magyarok abban a helyzetben vagyunk, hogy első kézből ismerhetjük Céline akkori gondolatait. Képzeljük magunk elé azt a szituációt, amikor a korabeli francia polgár, aki korábban csak önmagukat lejáratott politikusok szájából hallotta, hogy a nemzetiszocializmus német államával szövetkezni, annak társadalmi berendezkedését átvenni, a zsidótörvények és gyűjtőlágerek rendszerét leutánozni (lásd Drancy), jó és hazafias dolog, most az Utazás az éjszaka mélyére világhírű írójának tollából olvashatta ugyanezt, az előbbieknél meggyőzőbb, hatásosabb szövegezésben, és dömping példányszámban. Vajon mindez nem felel meg annak, amiről Vas István beszélt? És a példa se nem egyszeri, se nem kivételes. Hasonló helyzetbe kerülhettek Hamsun, Ezra Pound és mások olvasói is. Az írónak ezt a fajta felelősségét senki pontosabban és időtállóbban nem fogalmazta meg, mint a (még nem a fasizmus, csak Gömbös Gyula támogatásáig elmerészkedő) Németh László: „Az író, aki ma odaadja helyeslését a kormánynak, hiába szívja holnap csalódottan vissza, már részt vett a bizalomnak abban a tőkefelhalmozásában, melyet a hatalom esetleg máshová fektet be, mint ahová ígérte”. Még inkább ez a helyzet, ha vissza se szívja. A kollaboránsok később sem mutattak hajlandóságot nézeteik revideálására. Hamsun még 1947 decemberében is azt szögezte le, hogy szívesen látta volna, ha Norvégia a Nagygermán Birodalom egyik tagállama lesz. „A fasizmus leküzdői diadalmaskodhatnak – jelentette ki –, mert fegyvereik túlsúlyával győztek, de csak külsőleg győztek. Csak a felszínen kerekedtek felül.” A két évi szilenciumra ítélt Montherlant annak a két évnek a letelte után (Márai ír erről a Naplójában) úgy hallgatott továbbra is, mint aki azt akarja éreztetni, hogy a sértődésre neki van oka. Tette ezt azután a könyv után (Le Solstice de Juin), melyben azt bizonygatta, hogy Franciaország-nak jót tett a demokrácia pusztulása, jót tett a német megszállás. Azzal, hogy a német nagykövet, Otto Abetz által létrehozott kollaboráns-folyóirat, a La Gerbe állandó szerzője lett, segített azt a látszatot kelteni, hogy a nácik oltalma alatt virul a szellemi élet. Ezra Pound, amikor szabadulása után először lépett olasz földre, fasiszta karlendítéssel köszöntötte a reá várakozókat, s mint kiderült, versciklusban dicsőítette, illetve siratta el Mussolinit, nehogy félreértésből azt képzeljék, bármit is megbánt! Ezzel szemben véres szemrehányásokkal illette Salvatore Quasimodót, mégpedig annak baloldali szimpatizáns, antifasiszta múltja miatt. Céline, a Dániában letöltött másfél évi börtön után, aminek amnesztia vetett véget, hazatérte után úgy viselkedett, mintha neki volna megbocsátani valója, és a volt ellenállókat: Jean Paul Sartre-ot, Roger Vaillandot pocskondiázta egy pamflettel, amely azt jelezte, hogy a maga részéről ott kívánja folytatni, ahol abbahagyta. Fél év se telt el a háború befejeződése után, és Európának szinte minden érintett országában elkezdődött a szerecsenmosdatás, az etikai önáltatás. Camus, aki a háborút még a nácizmus ellenségeként harcolta végig, valósággal lelki kényszert érzett, hogy Mauriac-kal és másokkal együtt harcolja ki néhány kollaboráns számára a kegyelemet. Más, hozzá hasonlóan irgalmas szamaritánussá vedlett egykori ellenállók egyenesen úgy viselkedtek, mintha szégyellnék, hogy a győztesek közé tartoznak, és azon kellene igyekezniük, hogy amit antifasisztákként „elkövettek”, azt egy-egy fasiszta megmentésével mintegy jóvá tegyék. Simone de Beauvoir írja le A körülmények hatalmában, hogy 1947-re „a tegnap bérencei áldozati ruhát öltöttek magukra és azt bizonygatták nekünk, hogy aljasság a győztesek oldalára állni. Sajnálták a szegény Briniont, Brasillachból pedig szelíd mártírt faragtak”. Utóbbi kivégzése egyébként egyszeri kivétel maradt, és nem az értelmiségen múlott, hogy előfordulhatott, hanem azon, hogy De Gaulle tábornok képes volt a faasizmus dolgában következetesnek mutatkozni. Camus-nek (még a Brasillach-ügy előtt) megfogalmazott véleménye, miszerint „mostantól fogva bizonyos, hogy a tisztogatás Franciaországban nemcsak, hogy elmaradt, de még el is komolytalanodott”, azt is meglehetős pontosan leírja, hogyan ment (azaz hogyan nem ment) végbe Magyarországon a tisztogatás. Az 1945-ben szőnyeg alá söpört múlt máig ott van a szőnyeg alatt, és ez a generációról generációra öröklődő helyzet különösen alkalmas most, fél évszázaddal később, a kollaboráns írók aggálytalan rehabilitálására. Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy műveik újra (vagy most először) megjelennek, hanem az, hogy megjelenésük ürügy olyan valaminek a felmagasztalására, amit azóta sincs okunk rehabilitálni. Ezeket a műveket, amikor nálunk megjelennek, elfogulatlan, tárgyszerű ismertetések helyett (vagy tudatlanságból vagy elfogultságból fakadó) apológiák kísérik, melyek álszent módon úgy tesznek, mintha a mindent átpolitizálás korábbi, rossz gyakorlatával szakítanának akkor, amikor elhallgatják az íróra árnyékot vető politikai tényeket. Az egykori ítéletet így könnyű justizmordnak beállítani, sőt, a mai magyar szélsőjobb (például a Metapédián) már odáig is elmegy, hogy nem tévedésről beszél, hanem – mondjuk Brasillachot illetően – azt mondja: „kivégezték a bosszúért lihegő liberális zsidók és csahosaik”. Az irodalmi rehabilitálók nem beszélnek ilyen nyíltan, ők inkább azt próbálják elhitetni az utókorral, hogy a kollaboráns írók művészetének elégtétel jár, s itt az ideje, hogy úgynevezett „bűneik” emlegetése helyett immár a hagiolátria, vagyis a szentek életét ecsetelő írások áhítatával beszéljenek róluk. Ezért és így lesznek ezek a művek „tiltott gyümölcsökké”, sőt ab ovo remekművekké, mi több, ma már ott tartunk, hogy akin rajta a szellemi fertőzöttség bélyege, az jóformán védettséget élvez a kritikai megítéléssel szemben, minőségének firtatása pedig politikai merényletszámba megy. Így kapta meg Ernst Jünger könyve is kapásból a „klasszikus” alkotás minősítést, Céline-nek válogatás nélkül minden műve (még az író számára konjunktúrális 1944-es évben írt Bohócbanda is) a „zseniális” jelzőt, Ezra Pound immár „felülmúlhatatlan” nagyság, holott a tízes-húszas-harmincas években, amikor költőként a csúcson volt, a magyar irodalmi élet tudomást sem vett róla, vagy ha mégis, valahogy úgy, mint Szerb Antal 1938-ban, a Nyugatban, aki azon egy-két angol-amerikai költő közé sorolta, „akit nem értek”, és Ezra Pound a példa, „de az az érzésem – folytatja Szerb –, hogy nem is érdemes megérteni”. Pound nagysága mintha a post hoc, ergo propter hoc elve alapján érvényesülne nálunk: megdicsőülése időben azt követte, hogy kiderült, miket harsogott éveken át a fasiszta olasz rádióban, de kellett hozzá a Mussolinit dicsőitő és elsirató Pisai Cantók című versgyűjtemény is. Csak mellesleg, de annál jellemzőbb véletlenként említem, az első Pound vers magyarul 1945 szeptember 15-én jelent meg az Új Idők hasábjain, Képes Géza fordításában, vagyis akkor, amikor már tudható volt, hogy a költő mit művelt a háború alatt. Ha máshonnét nem, tudni lehetett Upton Sinclair Lanny Budd-sorozatának Arat a sárkány című nemcsak egyszerűen népszerű, de szinte cafatokra olvasott kötetéből is, amely 1945 őszén jelent meg a Nova kiadásában, és az alábbi mondatok olvashatók benne: „Az olaszok fáradhatatlanul szolgálnak barátaiknak biztosítékokkal. Minden este lehet hallani Ezra Pound amerikai költőt, aki angolul beszél egy rádióállomásról az olasz Riviérán: lelkesen üdvözli a fasizmust, és a rendi államot, mint a jövő társadalom formáját”.

 

Nyerges András: Makó szomszédja Jeruzsálem. Történelem, politika, sajtó, irodalom (1993–2013). Kronosz Kiadó, Pécs, 2014., 312 oldal, 2450 forint