Magyar zsidók szovjet lágerekben

Werner Rudolf mérnök 1941-ben átszökött Magyarországról a Szovjetunióba. Kémnek minősítették, hét évet raboskodott egy munkatáborban. Sok zsidó hitt a szovjet propagandának. Az egyre antiszemitábbá, egyre veszélyesebbé váló magyar viszonyok elől menekültek a Szovjetunióba, befogadást, szabad életet remélve. Az Urálban, vagy a sarkkörön túl létesített büntetőtáborokba kerültek.

A letartóztatottakat nem magyarként, hanem jevrejként (zsidóként) regisztrálták, s noha előfordult, hogy zsidó származású szovjet tisztek megpróbáltak segíteni rajtuk, az ukrán és orosz fegyőrök antiszemitizmusa miatt általában rettenetes sors várt rájuk. 1939 őszétől kezdve 1941 júniusáig, tehát a német támadásig 614 zsidó szökött át Kárpátaljáról a szomszédos Szovjetunióba. Öttől tizenöt évig terjedő börtönnel, illetve munkatáborral sújtották őket.

Mások nem önszántukból kerültek szovjet területre. Lembevszkij Lejbát és feleségét, valamint Süskind Bélát (még a kamenyec-podolszkij-i kiszállítás megkezdődése előtt) a csendőrök egyszerűen áttették a szovjet-magyar határon, odaát kémeknek tekintették, és öt évre ítélték őket.

A doni áttörés során munkaszolgálatosok is estek szovjet fogságba. 2672 volt muszos, tehát valószínűleg főképp zsidó hadifogolyról szólnak a szovjet források, azonban Botos János történész minap megjelent, ezzel a témával foglalkozó új könyve szerint valóságban a számuk elérhette a 17 ezret. Nekik rosszabb sors jutott, mint a magyar katonáknak, mert ők eleve leromlott állapotban kerültek a lágerekbe, és a ruházatuk is gyengébb volt a magyar katonákénál.

A szovjet hatóságok Budapest ostroma során – hogy az irreálisan magasan megállapított hadifogoly létszám meglegyen – civileket, köztük zsidókat is letartóztattak. 75 zsidót vittek el egy Alkotmány utcai csillagos házból. Az ún. nemzetközi gettóból rabolták el például a Czinner-és a Kallus-családot. Ha valaki olyan tevékenységet végzett, ami valamiért feltűnt a szovjet hatóságoknak, tekintet nélkül arra, hogy az a tevékenység veszélyes volt-e, vagy sem, azonnal letartóztatták. Slomovics Márton azért kapott nyolc év javító munkatábort, mert 1945-ben többször átutazott Szlovákiába a rokonait meglátogatni. Deutsch Miklóst azzal vádolták, hogy munkaszolgálatos századánál, közelebbről meg nem nevezett illegális szervezetet hozott létre. Nagy Miklóst azért sújtotta a katonai bíróság 25 évi javító munkatáborral, mert kapcsolatban állt az American Joint Distribution Commitee-vel.

Dr. Nussbaum László pilisvörösvári bányaorvos 1945-ben kiszabadult Mauthausenből, és felkapaszkodva egy vonatra, elindult haza. Az egyik állomáson szovjet tisztek azt kérdezték, nincs-e orvos a vonaton, mert egy fogoly rosszul van. Dr. Nussbaum megvizsgálta a beteget, de aztán nem engedték szabadon. Először a kisinyovi hadifogolytáborba került, majd sodródott lágerről lágerra. 1948-ban mint imperialista kémet, a katonai törvényszék 25 évi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte.

Sok magyar zsidót az ausztriai és németországi koncentrációs táborokból hazatérőben fogták el. „A büntetés kiszabásához esetenként az is elég volt, ha az illetőt az amerikai vagy az angol hadsereg szabadította ki, és erről angol nyelvű igazolással rendelkezett” – olvashatjuk Botos könyvében.

A könyv adatai szerint a szovjet hadbíróságok 1944 és 1952 között 40 129 magyar állampolgárt ítéltek el, közülük 35 064 nem élte túl a Gulág táborok megpróbáltatásait. A Gulágra került magyar zsidók esetében a túlélési arány ennél rosszabb lehetett.

Hány emberről van szó? Botos is elismeri, nehéz a pontos adatokat meghatározni.  Szekfű Gyula moszkvai magyar követ több névsort is átadott a szovjet hatóságoknak, ezek egyikén 7045 zsidó hadifogoly neve szerepelt. A Magyar Zsidók Országos Tanácsa 25 ezer ember hazahozatalát sürgette. A Honvédelmi Minisztérium veszteségi osztálya a világháború után mintegy 30 ezer szovjet fogságba esett zsidóról tudott. Botos János könyve megkísérli név szerint felsorolni a Gulag-rabságra elítélteket, a hadműveletek során fogságba esetteket, illetve a második világháborút követően szovjet hadifogságba kerülteket. Külön rubrikában szerepel a születési idő, a lakóhely, a foglalkozás és a szabadulás vagy a halál időpontja. Hatalmas munka ez, hiánypótló forrás, még ha jelzi is a szerző, hogy a titkolózás és a hibás névátírás miatt a névsor aligha teljes.

Fontos üzenete a könyvnek, hogy a túlélők esetében (az általában évtizeddel, vagy évtizedekkel később) meghozott rehabilitációs ítélet nem intézkedett kártérítésről. „A 110/1999. (VII. 7.) számú kormányrendelet az 1945. január 1-jét követően jogtalanul legalább 3 évi szabadságvesztésre ítélt személy, vagy leszármazottai részére biztosított a Szabad Magyarországért Emléklap elismerést. Az elismerést azonban az 1939–1944 között elítélt zsidók a rendelet értelmében nem kaphatták meg. Hasonlóképpen diszkriminatív módon intézkedett a 267/2000. (XII. 26.) számú kormányrendelet, amely a jogtalanul elítélt személy vagy özvegye részére külön juttatást – nyugdíjat – biztosított, mivel a rendelkezés csak az 1944. október 1-jét követően hozott ítéletekre vonatkozott.”

*

Abszurd, elképesztő és vérlázító történet ez, de ez is az igazság része. Az évtizedeken át elhallgatott igazság feltárását Botos János jól dokumentált, hiteles könyve megkezdte. Ez a fontos tudományos munka azonban csak az első lépés, hosszú kutatás áll még előttünk ahhoz, hogy hiteles tanulságokat vonhassunk le, és megpróbáljunk a jelenleginél is pontosabb képet rajzolni a magyar zsidóság tragédiájáról.

 

(Botos János: Magyar zsidók szovjet lágerekben 1939-1956. Jakab és Komor tér 5. Egyesület, 2018.)