Lipócia a Soá előtt

Szociológiai jegyzetek

Egy városrész szociológiai sajátosságait csak a város többi szektorainak viszonylatában lehet értelmezni.  Erre teszek itt a helyszűke miatt is szerény kísérletet egy rendelkezésre álló igen gazdag forrás szelektív felhasználásával.

Az Európai Kutatási Tanács (ERC) nagylelkű támogatásával közel egy évtizede zártuk le Nagy Péter Tiborral több közép-európai országra kiterjedő történelmi elit-kutatásunkat. Ennek keretében (terven felül) sikerült egy nagyszabású szociológiai természetű adatfelvételt is végrehajtanunk az 1941-es budapesti lakásösszeírás szerencsésen fennmaradó s a fővárosi levéltárban őrzött lakásíveinek 1/20-os mintáján, mely mind a lakások mind lakóik egyfajta szociológiai átvilágítását teszi lehetővé. Ez a mintegy 80.000 fővárosi lakóra is kiterjedő, s a lakásokra nézve reprezentatívnak tervezett felmérés[1] a népesség kerületek szerinti felekezeti és nemzetiségi státuszára, lakásnagyságára és minőségére, demográfiai helyzetére, foglalkozási, társadalmi és vagyoni pozíciójára sőt – közvetetten, a különböző diplomás kategóriák révén – iskolázottságára is egyedülállóan sokrétű információk tárházát nyújtja.

Lipótváros – a korabeli 5. kerület – közkeletű képe, mint a legtipikusabban „modern zsidó” kerület, elég korán rögzült a helyi lakosság tudatában, annak ellenére – vagy talán azért – hogy a hagyományos zsidónegyed és a leglátogatottabb zsidó kultuszhelyek rajta kívül s újabb északi negyedeitől messze estek. Ez jórészt megerősítést, de többfajta minősítést is nyer a különböző kerületeket bemutató táblázatainkból, melyek megkülönböztetik a zsidó és a nem zsidó lakosságon kívül az 1939-es rasszista zsidótörvény alapján zsidónak számító keresztény vallásúakat is. (Ez utóbbiak sajnos aluképviseltek mintánkban. A vallási identitás manipulatív disszimulálása a városi lakásösszeírásban könnyebbnek bizonyult, mint az állami népszámlálásnál.)

Első táblázatunk jól mutatja, hogy a régi Lipótváros közel két-ötödös zsidó népessége, bár nem érte el a kerületszám szerint következő két másik, szintén erős zsidó lakosságú kerület nyers számait, ténylegesen a legmagasabb „zsidósági arányt” mutatott fel az összes fővárosi kerület között. Ami a „törvényesen zsidónak minősített keresztényeket” illeti, képviseletük viszonylag közepes volt a Lipótvárosban, elmaradva több előkelőbbnek számító és főképp sokkal markánsabban keresztény többségű kerület mögött, mint a Hegyvidék, a Várnegyed vagy a Rózsadomb, sőt a Belváros vagy Zugló számarányait sem érve el. Más, korábbi adatok mindenesetre jól mutatják, hogy Lipótváros zsidósága a vizsgált korban már messzemenően eltávolodott a hagyományos zsidó életmódtól. Az ortodoxia 1927-as felmérése itt csupán 54 „szombattartót” talált, szemben a Terézvárossal (149), az Erzsébetvárossal (294) vagy a Józsefvárossal (141).[2]

Ezekből az egyszerű számokból máris levonható több fontos következtetés. Ha a zsidó települési hálózat a fővárosban továbbra is a volt Orczy ház körüli központi (5-iktől a 8-ikig terjedő) kerületekben tömörült, a Lipótváros új részeinek szívóhatása is kiolvasható a számokból, hiszen ez a kerület 1941-ben már nagy új településrészeket foglal magában a Nagykörúttól északra kiépülő Újlipótvárosban s a magas „zsidósági rátához” ezek a részek is hozzájárulnak. A kirajzás más budai vagy az új pesti periférián lévő „keresztény” és „úri” kerületekben is feltűnő, még ha a zsidó lakosság nyers számai és számarányai 1941-ben ott nem jelentősek.

1. A felmérés alapszámai*

 

kerületek	zsidók száma	zsidók %-a	zsidó keresz tények %-a**
1 Várnegyed	106	4,8	25,5
2 Rózsadomb	507	9,9	22,3
3 Óbuda	316	6,5	5,6
4 Belváros	365	17,3	17,0
5 Lipótváros	2398	38,7	13,7
6 Terézváros	2574	38,4	9,0
7 Erzsébetváros	4176	37,1	4,2
8 Józsefváros	1784	18,0	5,5
9 Ferencváros	823	10,5	9,1
10 Kőbánya	184	3,7	16,3
11 Kelenföld, Lágymányos	175	4,1	13,7
12 Hegyvidék	170	5,5	25,9
13 Angyalföld	513	8,5	9,2
14 Zugló	495	10,2	16,8
együtt	14547	18,4	9,4

* Ezek a felvétel számai. A valódi nyers számok nagyságrendileg ezek hússzorosát jelentik.

** az összes törvényesen zsidónak számító között

Különösen igaz ez a „keresztény zsidókra” nézve, akik immár a hagyományos negyedekénél sokkal nagyobb mértékben találhatók ezekben a zömmel keresztények lakta és nem ritkán újonnan telepített lakókörzetekben. A „kitérés” és a „kiköltözés” érthetően sokszor együtt járt, hiszen azonos identitásstratégiának felelt meg, mint erre a régóta az úri osztály nyári lakhelyének is számító Hegyvidék ad példát. De amikor a „kiköltözés” maga nem is volt tipikus – mint Kőbányán, ahol igen régi zsidó hitközség működött – a túlnyomóan keresztény környezet önmagában is motiválhatott vallásváltást. Ez csak kisrészt vonatkozott a Lipótvárosra, különösen valószínűleg ennek régebbi, a Belváros közelében lévő, korábban épült negyedeire, és inkább fordulhatott elő a világháborúk között kiépülő, a Szent István körút túlsó oldalán keletkező újlipót részein, mint ahogy ezt adataink pontosabb (itt nem elvégezhető) elemzése tisztázni engedi. A lakóhely távolsága a nagy 19. századi zsinagógáktól és imaházaktól egyfajta mércéje lett a hagyomány feladásának, a radikális asszimilációnak. Nem túl merész az a feltevés, hogy Újlipócia „modernista” képe a nem zsidó, sőt az egyenesen zsidóellenes miliőkben is bevetté vált. A Soá alatt talán ezért alakították ki itt a „nemzetközi gettót”, szembeállítva ezt szervezetileg, fizikailag és szimbolikusan a zsinagógák körzetével, amelynek lakóit „történelmi gettó” gyanánt még palánkok közé is zárták.

Az asszimiláció másik, kevésbé radikális jelzőrendszere – a névmagyarosítás – tekintetében is egészen kiemelkedő helyzetet foglal el a lipótvárosi zsidóság, amennyiben magyar családnevűség rátája (38 %) itt és a Belvárosban (37 %) a legmagasabb a központi kerületek között. Igaz, egyes túlnyomóan keresztény lakosságú kerületekben – mint a Rózsadombon (43 %) vagy a Hegyvidéken (47 %), az oda települt kisszámú zsidó elitben ez még ennél is gyakoribb. Könnyen érthető, hogy a „keresztény zsidók” körében a magyar családnevek aránya párhuzamosan, de sokkal magasabb szinten alakult. Ez egyértelmű a Lipótvárosban (58 %) éppúgy, mint a „jobb” budai kerületekben. Így a magyar családnevű zsidók a Rózsadombon (63 %) vagy Lágymányoson (67 %) is többségiek voltak.

További megfigyeléseinket leszűkítjük a korabeli fővárosi zsidóság 80 %-át magukban foglaló öt legbelsőbb kerületére.

 

2. A főbb középosztályi szakmákban való részesedés %-a a főváros belső kerületeinek zsidó és nem zsidó népességében (1941)

                                 

   K    E    R    Ü    L    E    T    S    Z    Á    M

		5	6	7	8	9	összesen*
zsidó	szabadértelmiség	6,7	3,7	2,1	1,5	1,6	3,2
zsidó	tanár, művész	1,9	1,9	2,2	1,7	1,5	2,0
zsidó	birtokos,vállalkozó.	27,8	27,0	23,7	24,3	21,2	25,2
zsidó	együtt	36,3	32,6	28,0	27,5	24,2	30,4
zsidó	„dr.” címet viselők	8,1	3,6	2,5	1,4	0,7	3,4
zsidó-ker.**	szabadértelmiség	9,4	3,9	4,5	1,0	0	5,8
zsidó-ker.**	tanár, művész	4,0	3,9	6,1	1,0	3,9	3,7
zsidó-ker.**	birtokos,vállalkozó	26,4	23,7	22,9	18,4	23,7	24,0
zsidó-ker.**	együtt	39,8	31,5	33,5	20,4	27,6	33,3
	„dr.” címet viselők	15,1	6,5	6,1	3,1	3,9	8,2
más	szabadértelmiség	1,7	1,1	1,0	1,2	0,8	1,3
más	tanár, művész	2,8	2,8	2,2	2,6	2,5	2,5
más	birtokos,vállalkozó.	18,2	18,7	17,8	16,9	17,9	18,2
más	együtt	22,7	22,5	21,0	20,7	21,2	21,9
	„dr.” címet viselők	4,4	1,9	1,5	2,2	1,4	2,6

* A többi kerülettel együtt

** Az 1939-es „második zsidótörvény” szerint zsidónak minősített keresztény vallásúak

A foglalkozásszerkezet szempontjából csak néhány magas szellemi vagy anyagi tőkével való ellátottságra mutató csoport megoszlását tünteti fel a 2. táblázat. Ezek együttesen egyfajta „polgárosodási index” szerepét is betölthetik. Nyilvánvaló a számokból, hogy a központi kerületek keresztény népességében egyrészt a legtöbb szempontból – a (jórészt közalkalmazott) tanárok és a művészek kivételével – sokkal ritkábban voltak képviselve a polgári középosztály tagjai, mint az ottani zsidóságban. Másrészt e tekintetben igen csekélyek a keresztényeknél a kerületek közötti eltérések. A két zsidó kategóriánál egészen más a helyzet. Lipótváros népessége minden polgárosodási jelzés szerint a csúcson állt, különösen az értelmiség jelenléte terén. Minden 11-ik átlagos lipótvárosi zsidó magasan képzett értelmiségi volt (közöttük legtöbb dr. címmel) s a „kitértek” között már minden hetedik-nyolcadik, szemben a többi kerületek számuk szerint fokozatosan csökkenő arányú értelmiségével. A Ferencvárosi zsidók között már alig találni „dr.” címet viselőt. A Lipótváros zsidóságának 8,6 % értelmiségével (s az ottani „keresztény zsidók” 13,4 %-ával és 15,2 % „dr.”-ral) szemben a József- és a Ferencvárosban mindössze 3,1 – 3,2 % volt az értelmiségi arány (sőt az előbbi „kitértjeinél” is csupán 2 %, bár valamivel több „dr.”-ral).

A birtokos polgárság szempontjából az arányok hasonlóan csökkennek kerületek szerint, de figyelemre méltó, hogy itt a különbségek sokkal kisebbek (minden bizonnyal amiatt, hogy az egyszerű „birtokosokat”, „vállalkozókat” és „magánzókat” összemosó kategóriában sok kis-középpolgári elem is belekerült). A mindenütt igencsak kisebbségi (az Erzsébet- és Józsefvárosban csak szórvány) „kitérteknél” viszont a „birtokos polgárság” arányai inkább alacsonyabbak, mint zsidóság átlagában. A táblázatban kiemelt középosztályi rétegek nem kevesebb, mint két-ötödnyi jelenlétével a Lipótváros zsidóságának osztályjellege mindenesetre egyértelműen a legerősebben polgárosodott profilú a belső kerületekben. E mellett az is kitűnik, hogy a „keresztény zsidók” viszonylag gyakrabban származtak az értelmiségből (a többségi zsidósággal hasonlítva), s viszonylag kevésbé a vállalkozó polgárságból.

 

3. A lakásminőség és az öregedés jelzései a főváros belső kerületeinek zsidó és nem zsidó népességében (1941)*

                                 

            K    E    R    Ü    L    E    T    S    Z    Á    M

		5	6	7	8	9	összesen
zsidók	4 szobás és + lakás %	20,9	17,7	9,7	4,4	8,1	12,3
zsidók	fürdőszobák %	90,9	76,6	61,2	58,1	49,7	67,8
zsidók	vízöblítéses WC %	80,7	79,2	59,3	51,0	56,4	65,9
zsidók	telefon %	54,1	37,0	24,2	18,6	12,4	32,7
zsidók	60 évnél idősebbek %	22,0	22,5	19,4	18,4	23,2	21,1
zsidó-ker.	4 szobás és + lakás %	27,3	31,6	16,2	5,2	13,2	23,3
zsidó-ker.	fürdőszobák %	93,9	85,8	74,3	63,3	57,9	81,8
zsidó-ker.	vízöblítéses WC %	86,6	87,9	77,7	50,0	64,5	80,0
zsidó-ker.	telefon %	79,2	64,6	47,3	20,8	40,3	61,6
zsidó-ker.	60 évnél idősebbek %	11,1	5,6	3,9	10,2	10,5	9,0
mások	4 szobás és + lakás %	16,9	12,7	7,0	4,8	3,1	9,6
mások	fürdőszobák %	60,9	43,4	32,1	36,1	23,7	36,7
mások	vízöblítéses WC %	62,7	50,7	36,4	38,3	33,3	45,4
mások	telefon %	45,2	30,2	17,4	14,6	11,2	22,5
mások	60 évnél idősebbek %	8,6	8,5	9,3	9,8	9,5	10,1

* Jegyzetek, mint a 2. táblázatban

 

A 3. táblázatnak a lakásviszonyokra vonatkozó számai az eltérések majdnem pontosan hasonló dinamikáját mutatják, mint a 2. táblázat osztályszerkezeti adatai, azzal a megkötéssel, hogy e téren a nem zsidók között is a zsidókéival párhuzamosan csökkenő értékeket találni, igazából még szisztematikusabban, mint a zsidó oldalon. Ez azt jelenti, hogy a Lipótváros (és a mellette lévő Terézváros) minden jelzés szerint a legjobb lakásminőségi átlagokat mutatja fel, míg a számozásban következő kerületek egyre gyengébbeket, habár a Ferencváros lemaradása a Józsefváros mögött csak a keresztény népességben egyértelmű, míg a zsidóknál néhány szempontból (a WC vagy a nagy lakások gyakorisága szerint) már nem. A zsidó és nem zsidó lakosság közötti egyenlőtlenségek itt is minden tekintetben kirívóak. Ez csak megerősítheti a keresztények oldalán nyilvánvaló „polgárosodási deficit” képzetét.

Különösen feltűnőek a higiéniás ellátottság egyenlőtlenségei. Fürdőszoba és angol WC a zsidó lakások többségében van (a Lipót- és Terézvárosban már majdnem mindenütt), míg a nem zsidóknál csak a Lipótvárosban. Az Erzsébet- és Ferencvárosban az utóbbiak lakásaiban alig fele olyan gyakori a fürdő és WC, mint zsidó polgártársaiknál. Az adatok megfordítják a „büdös zsidó” vagy „piszkos zsidó” antiszemita sztereotípiáit kitalálóik felé. Csekélyebbek a különbségek a nagy lakások szempontjából. Ezek pl. a kispolgári és proletár rétegeket összegyűjtő Józsefvárosban el is törpülnek. Egyes keresztények uralta „úri” negyedekben (mint az itt külön nem vizsgált Hegyvidéken vagy Kelenföld-Lágymányoson) az is előfordult, hogy a nem zsidó lakosságban magasabb volt a nagy lakások számaránya, mint a zsidóknál. Ez persze nem változtat azonban a tényen, hogy globálisan a fővárosi zsidóság lakásnagyság szerinti igen lényeges előnyei a keresztény lakossággal összehasonlítva minden foglalkozási rétegen belül, külön-külön is kimutathatók. (Erre már korábban felhívtam a figyelmet.[3])

Ami a hithű és az aposztata zsidók közötti eltéréseket illeti, ezek itt is igen látványosak, bár kevésbé a lakásnagyság és a higiéniás berendezések szempontjából, mint a telefonnal való ellátottságban. A Lipótvárosban tíz „keresztény zsidóból” nyolc rendelkezett telefonnal szemben a zsidó átlag kissé több mint felével. A többi központi kerületben ugyan mindkét arány alacsonyabb, de a „kitértek” között majdnem mindenütt (a Józsefváros kivételével) mintegy dupla annyinak volt telefonja, mint többi sorstársaiknak, nem beszélve „őskeresztény” szomszédaikról.

Végül ne hanyagoljunk el egy fontos demográfiai mutatót, az időskorúak számarányait. A Lipótváros ebből a szempontból is kitűnik a legtöbb kerület között, de nem jelentősen és a valláshű zsidóságban nem is minden kerület viszonylatában. A nem zsidó népesség korszerkezete mindenütt sokkal fiatalabb, mint a zsidó átlag, kivéve a „keresztény zsidóknál”. Ezek a számok két lényeges eredményre utalnak. Az egyik a más forrásokból jól ismert tény, mely szerint a honi városi zsidóságban a „demográfiai átmenet” – mint a legtöbb mentalitástörténeti modernizációs lépés – korábban és radikálisabban valósult meg, mint más családokban. A másik s számunkra fontosabb megfigyelés a „kitértek” feltűnően alacsony – több kerületben a nem zsidókét sem meghaladó – öregségi arányaira vonatkozik. Ez arra mutat, hogy a „kitértek” zömmel a fiatalabb nemzedékekhez tartoztak. A korabeli kitérések nagy része, melyek érintettjei 1939 után is törvényesen zsidónak számítottak, már az ország fasizálódáshoz kötődött.

 

[1] A felmérési minta problémáinak tárgyalását itt nem részletezhetjük. A kerületeken belüli megfigyelések egymáshoz való viszonyát ez lényegileg nem módosíthatta.

[2] Magyarország szombattartó kereskedőinek, iparosainak és gyárosainak címjegyzéke, Budapest, 1927.

[3] Lásd témánkat is körüljáró régi francia cikkemet : Les Juifs et le „placement pierre” en Hongrie dans l”entre-deux-guerres », Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 85, novembre, 1990. 81-93, különösen 90.