Lehet jó zsidó, aki jó magyar?

Marczali Henrik (Marcali, 1856 – Budapest, 1940) magyar történetíró, egyetemi tanár, a professzionális történetkutatás, történetírás és történészképzés megalapítója zsidó vallású magyar állampolgár volt, amelybe Heinrich Morgenstern néven 1856. április 3-án Marcali rabbijának fiaként beleszületett.[1] Életútja és életműve az asszimilációs stratégia sikerei és kudarcai példája.

Azt, hogy jó magyar volt, műveiből láthatjuk. Az alábbi cikkeben arra keresem a választ, hogy mit jelentett a számára, hogy zsidó volt? Milyen zsidó szellemi örökséget vitt magával, értelmezett át és alkalmazott?

Egész felnőtt életében az őt környező szekularizálódó keresztény világhoz alkalmazkodott napi munkája során és szabadidejében, családja és társasága közegében egyaránt. Ebből következően nyilvánvalóan nem tartotta sem a szombatot, sem a rituális étkezési szabályokat. Felesége és lányai kitértek, unokái már nem voltak zsidók. Ő önmagát és otthonát mégis mindvégig zsidónak tekintette. Feltehetően jó zsidónak. A Szeretetkórházban halt meg, a Pesti Zsidó Hitközség Kozma utcai temetőjébe temették. Egész életében zsidónak tartotta magát, Magyar patriótaként, nacionalistaként, s a magyar birodalom híveként, aki az asszimilációs stratégiát, a magyar politikai nemzethez tartozást, egyúttal a zsidó vallás korszerűsítését, a kongresszusi, neológ, haladó zsidó utat választotta. Azzal, hogy magyar mintaadó értelmiségi szerepre vállalkozott.

Milyen alapon tehette ezt? Hogyan tarthatta magát egyszerre jó magyarnak és jó zsidónak?

A progresszív zsidó örökség, a hászkálá (a zsidó felvilágosodás) mászkil programját, az értelmiségi szerep elsajátításának, gyakorlásának és továbbadásának, a Tikkun Olám (a világ jobbá tétele) erkölcsi és műveltségi feladatából vállalt magára annyit és úgy, amennyire és ahogy képes volt. Azt a szerepet, amelyre az első példát gyerekként édesapjától, Morgenstern/Marczali Mihálytól (Szalónak, 1823? – Marcali, 1889) marcali főrabbijától látta. Azt, hogy ne vesszen el a rítusok világában, hanem az erkölcs és a műveltség útját válassza. Hetvenhárom esztendősen, 1929-ben édesapjáról a Nyugatban publikált memoárjában így írt:

„Amennyire istenhívő, jó zsidó volt, annyira gyűlölte, sőt utálta a külső, lelketlen, magát formulákban, szertartásokban, betűimádásban kimerítő vallásosságot, mint minden erkölcsnek és műveltségnek megölőjét. Eljárásukat istencsalásnak szokta minősíteni. Felfogása az volt, hogy a régieknek sok mindenféle korlátot kellett felállítaniok a babonás tömeg fékezésére, de hogy ezekre jólelkű, művelt és felvilágosodott embereknek nincs szüksége. […] Viszont a szombat tiszteletét […] megkövetelte […] Bárkinek volt baja, gondja, hozzá fordulhatott; tudta, hogy jobb és önzetlenebb tanácsot sehol sem kap.”[2]

Egy évvel később, 1930-ban az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatban a zsidók magyarországi történetéről tartott nagyívű, empatikus és tárgyszerű előadásában édesapjához hasonlóan megkülönböztette egymástól a középkori babonába és fanatizmusba süllyedt zsidókat azoktól, akik elsajátították az európai műveltséget.[3]

Fiatalemberként Kleinmann/Kármán Mórtól (Szeged, 1843 – Budapest, 1915), a Budapesti Tudományegyetem tanárképző intézetének gyakorló iskolája (a Mintagimnázium, a későbbi Trefort) tanárától, Löw Lipót (Černá Horá, 1811 – Szeged, 1875) szegedi rabbi egykori tanítványától azt tanulta, hogy a próféták erkölcsi elhivatottságával végezze tanári munkáját. [4]

Mentora, Kármán Mór hatását visszaemlékezéseiben így idézte fel:

„… egyénisége teljesen elbűvölt. Atyám után ő volt az első, aki nekem valóban imponált, az, kinek atyám után legtöbbet köszönök. Hamar tisztába jött velem, tudta, kivel van dolga, és igen szigorúan, sőt keményen bánt velem, nem nézve el a legkisebb hibát vagy hanyagságot sem. Első próbaelőadásom után annyira szidott, hogy ott a konferencián sírtam. Másrészt azonban senkivel sem foglalkozott annyit, mint velem, kijelölte, mit olvassak, figyelmeztetett a fő szempontok, különösen az erkölcsi igazságok kiemelésének szükségességére, és ami a legjobban hatott rám, teljes bizalmával tisztelt meg. Magyarország Szókratésze akkor ifjú erejének teljében állott, és lelke gazdag kincséből senki sem meríthetett szabadabban nálam. Különb tanítványa lehetett, de hálásabb nem.”[5]

Kozma Sándor főügyész így nyilatkozott Kármánról: „ … nem az élcelő zsidó, nem is a szépirodalmi zsidó, hanem igazi bölcs a javából, amilyenhez még nem volt szerencsém.”[6]

Kármán Mór a nagy orientalista, Goldziher Ignác (Székesfehérvár, 1850 – Budapest, 1921) naplója szerint Goldziher filozófiai tanulmányaiban meghatározó szerepet játszott, általános ítéleteit kutatásai során általános elvekként alkalmazta.

„…ifjú doktorként jött Pestre, hogy a Kereskedelmi Akadémia és néhány gimnázium zsidó diákjait hittanra tanítsa. Ezenfelül rábízták a zsidó haladó párt hivatalos lapjának („Izraelita Közlöny”) szerkesztését. […]… világosan láttam, hogy vele való megismerkedésem szellemem számára gondviselés adta találkozás… most először ismertem meg olyan embert, kinek lelkében a felismert igazság volt az úr: felvilágosult, harmonikus jellemet, nemeset és fennköltet, akinek életszemlélete mély gondolkodás és tudatos érdeklődés eredménye. Semmi lelki konfliktus, semminemű ellentmondás szavai és élete között. […]”[7]

Kármán Mór az univerzalizmus és a partikularizmus, a vallási progresszió és a vallási konzervativizmus máig zajló korabeli vitájában a zsidóságot nem rítus- és életközösségnek, nem népnek, nem is nemzetnek, hanem erkölcsi küldetésnek, a prófétai örökség továbbvitelének, életfeladatnak látta. Ezzel az univerzalizmus, a progresszió mellett foglalt állást a partikularizmus és a konzervativizmus ellenében. Az álláspont konzervatív ellenfelei viszont, a neológián belül is, újra és újra feltették azt a kérdést, hogy a progresszió jegyében feladott tradíció híján vajon mi fékezi meg a keresztény környezethez asszimilálódás rohamos folyamatát – ezt progresszívek kívánatosnak, a konzervatívok pedig a zsidóság feladásának tartottak.[8]

Édesapja és mentora példája mutatta azt az utat, amelynek Marczali Henrik tanárként nekivágott. Nem lett sem epikureus, sem agnosztikus, és nem tagadta meg ősei hitét. Prófétai elhivatottságú perfekcionista értelmiségi szerepet váltott valóra.

Marczali kisgyerekként nagyon vallásos volt, bár a szertartásokkal nem kellett sokat törődnie. Nyolc és fél éves korában édesapja megkérdezte, hogy akar-e Talmudot tanulni. A fiú az első penzumnak eleget tett, de azt nehéznek találta és arra a kérdésre, hogy folytassák-e, nemmel válaszolt.

„Így maradt abba zsidótudományom, és így szakadt meg velem a papok nemzetségének hosszú sora.”[9] Hittanra az utolsó gimnáziumi évben már egyáltalán nem járt: „meguntam az álszenteskedést.”[10] – emlékezett vissza hetvenhárom évesen.

Huszonkét évesen egy fontos téma, a katolikus egyházi vallási alap jogi természete feldolgozását tudatos önkorlátozásból utasította el. 1878. november 24-én Szilágyi Dezső és Pulszky Ágost felkérte, hogy „írjon egy könyvet, mely kimutatja, hogy a papi birtok eredetétől fogva állami vagyon volt, és az is maradt. Első meglepetésemben nagyon tetszett a dolog. […] Egy pillanat múlva eszembe jutott Széchenyi mondása, hogy zsidó ne foglalkozzék az egyházi vagyon kérdésével. Ezt azonban nem mondtam meg, csak annyit, hogy nagyba veszem megtisztelő felszólításukat, a tételt be is lehet tudományosan bizonyítani, de a könyvet nem írom meg. Írja más.”[11]

Tizennyolc évvel később, nem egészen harminchat esztendősen 1892. január 6-án a Pesti Izraelita Hitközség újonnan elkészült dísztermében tartotta a recepciós bizottság első ülését, ahol az elhunyt hitközségi elnök, Wahrmann Mór helyébe Mezei Mórt választották meg elnöknek, Marczali Henriket pedig megbízták egy memorandum elkészítésével.

„Az ülésen Mezei Mór elnökölt, ott volt a tudós Blau Lajos, és bemutattak egy fiatalembert, dr. Vázsonyi Vilmost. A polgári házasságról azt írtam: nagy ugrás egyszerre. Történetünk azt bizonyítja, ha egyszerre nagy lépéssel törtünk előre, bizonyára nemsokára tízszer annyit teszünk hátra. A gyors haladás, akár joggal, akár nem, megfelelő ellenhatást kelt. Munkálatomat egyhangúlag elfogadták – csak a polgári házasság szakaszánál mondott Vázsonyi szép beszédet a kötelező mellett. Tüntetően elfogadták, én pedig táskámat fogtam, és elsiettem.”[12]

Felesége, Schmidl Laura (Budapest, 1866-1920) Schmidl Sándor gyarmatáru nagykereskedő és Holländer Rózsa öt gyermeke közül a legidősebb, öt nyelven beszélő, széles műveltségű és kiválóan zongorázó, tüneményes szépségű nő volt. Portréját Barabás Miklós olajfestményen, Horowitz Lajos krétarajzon örökítette meg, amelyek Marczali Henrik dolgozószobáját díszítették a család József körút 59-61. alatti lakásában. Marczali Henrikné Schmidl Lauráról Stróbl Alajos mellszobrot készített.[13]

Marczali Henrik és Schmidl Laura 1883. december 15-én Budapesten kötöttek házassági szerződést.[14] Két lányuk született: Erzsébet (Budapest, 1885 – 1937) (1910-től May Frigyesné) és Paula (Budapest, 1889 – London, 1977) (Gál Sándorné, 1922-1928, Ernst Ottóné, 1934 – 1939).

Marczali Henrikné halotti anyakönyvi bejegyzésében a vallás rovatban „római katolikus” szerepel. Marczali Henrikné tehát kitért.[15] Kitérésének sem idejét, sem motívumait mostanáig nem sikerült felderítenem.

Erzsébet 1910-ben feleségül ment a már korábban katolikus hitre tért May Frigyeshez. Kettőjük házasulandókként Budapest főpolgármesteréhez, Fülöp Károlyhoz írt s általa jóváhagyott kérvényéből tudjuk, hogy Marczali Henrik kérésére a polgári házasságkötésre Bárczy István polgármester anyakönyvvezetésével és Vajda Ödön zirci apát közreműködésével Marczali-család zsidó otthonában került sor. [16]

May Frigyes és Erzsébet két gyermeke, Marczali Henrik két unokája, May István János és Szarvas Pálné, May Erzsébet katolikus lett.

Marczali Póli pedig, aki előbb a hadiárva családokat segítő, majd a fogházprogramban és a vöröskereszt rendezvényeiben vett részt, unitárius lett. Póli kitérését nem befolyásolhatták házastársai, hiszen mind a két férje, Gál Sándor, majd Ernst Ottó is zsidó volt. Talán azért tette, mivel keresztény karitatív szervezetek keretében végezte kiterjedt és áldozatos filantróp tevékenységét.

„…apám […] azt is megengedhette magának, hogy a kötelező tanterv ellenére megtiltsa, hogy a zsidó hittanórán héberül tanuljunk. A Miatyánkot tartotta a legszebb zsidó imának. Ugyanakkor családi körben a kikeresztelkedést szigorúan elítélte”[17] – jegyezte fel Marczali Paula (Póli) visszaemlékezéseiben édesapjáról nővére és saját bakfiskori emlékeivel kapcsolatban.

Marczali Henrik nyilván magától értetődően elfogadta, hogy leányai szabadon választottak társat. Ám azt, hogy idősebb lányát, aki ötvenkét évesen meghalt, katolikus szertartás szerint temették el és misét mondtak érte, az akkor nyolcvanegy éves édesapa feltehetően nem tudta meg. „Papa elől titkoljuk!”[18] – olvashatjuk Póli kézírását a gyászjelentésen.

Marczali mindvégig tartotta a kapcsolatot saját és felesége rokonaival és Marcali zsidó közösségével. Nővére, Johanna, Berger Miksáné unokáit pedig szinte pótnagyapaként rendszeresen látogatta.

Marczali Henriket a progresszív álláspont és az értelmiségi szerep a rítusközösség, a hagyományos zsidó életmód kereteitől az asszimilált életformához vezette, amely meghatározta életmódját és értékválasztását.

1936-ban, nyolcvanadik születésnapja alkalmából Marczali Henrik így nyilatkozott az antiszemitizmussal, a zsidók gyávaságával és hitehagyásával szemben: „A zsidóság arra való, hogy a tüzet őrizze örök időkön át, a szellem és a hit tüzét. … A zsidóság léte, gerince, törzse erős. Semmi értelme, hogy fáradtan, haldokolva hulljanak róla a levelek.” [19]

Zsidó magyarként egyszerre volt tagja a magyar politikai nemzetnek és a kongresszusi, neológ, haladó Pesti Izraelita Hitközségnek és vállalt szerepet a hitközség kulturális kezdeményezéseiben. Magyar önazonossága és zsidó kötődése felfogásában nem állt szemben egymással. Igazságkeresése, prófétai hevülete mindvégig megmaradt. Igaz, a nemzethez tartozás (szerinte is, ahogy a zsidó magyar mintaadók legtöbbjénél) felülírta a felekezethez tartozást. A zsidó vallást erkölcsi elhivatottságnak tartotta. A nemzetre vetítette rá a mászkil programot, ő pedig prófétai elkötelezettséggel végezte munkáját. Ennek eredményeként a magyar nemzet került Izrael, Isten választott népe helyébe, az igazságkereső tudós tanár pedig a prótéta szerepébe, míg a rituális közösség életvezetési szabályait az igazságkeresés napi rendszeres munkája váltotta fel.

1898-ban így írt a Tanachról, a héber Bibliáról:

„A történelmi kritika szétszedte, különböző korokban létesült alkotórészeire bontotta azt a könyvet, melynek minden betűjét szent igazság szerint tiszteli a népek nagy része: a bibliát. De mi benne igazán történeti, a prófétai lélek ihletése, az egy-isten uralom megalapítása a földön, az igaz és szilárd marad, mint a kőszikla.”[20]

1909-ben a Magyar Zsidó Ifjak Egyesülete hanukai ünnepségén elhangzott nagysikerű Makkabi-előadása nem a cionista, hanem az asszimilációs diskurzusba illeszkedett. Ám azon belül korántsem az önfeladó, a zsidók civilizálódása érdekében a zsidó identitást, vallási és kulturális közösségépítést feladó változatokat gyarapította: öntudatos jogkiterjesztő és jogvédő asszimiláns álláspontot foglalt el. Ekkoriban részt vett a Pesti Izraelita Hitközség életében, nevét megtaláljuk az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság Magyar Zsidó Múzeum létesítésére vonatkozó 1910-es felhívásának aláírói és bizottsági tagjai között.[21]

1921-ben az Egyenlőségben megjelent cikkében a zsidó és az egyetemes történet összefüggésébe helyezte és értelmezte a Hanuka jelentőségét.

„Az örök élet a mulandóval itt állt szemben először a történelemben. Hol ilyen eszme és ilyen meggyőződés uralkodik, lehet szó kiirtásról, de meghajlásról nem. A mártírok szelleme, mely azóta annyiszor tartotta ébren a zsidóságot a legszörnyebb üldözések közt, itt nyilatkozott meg először. Ennek a szellemnek áldozunk; előtte hajlunk meg Chanuka napjaiban. De a szellemnek földi hüvely is kell. Ezt a felújuló zsidó állam adta meg. Ennek létrejötte pedig nemcsak Makkabeus Júdás, testvérei és társai hősiességének volt köszönhető, hanem a hatalmak általános konstellációjának is. Régi időkben a kis Palesztina nagy birodalmak, mint Egyiptom, Asszíria, Babilónia közé ékelve, mintegy „puffer”-állam szerepét töltötte be, és mint ilyen pusztult el. Most akadt pártfogója. Állítólag már /Makkabeus/ Júdás lépett érintkezésbe a római szenátussal. Bizonyos, hogy Simon barátságát és szövetségét elfogadta a római, máris világbíró tanács. […] Ezzel a hatalommal, ennek árnyékában sikerül csak egy századig nyugalmat, biztonságot, fejlődési lehetőséget biztosítani annak a kis törzsnek Júdeában és Galileában. Fejlődési képességet, hogy fölvegye magába azokat az eszméket is, melyeket a görög bölcsészet nyújtott termékenyítésére. Egymást váltják fel gyors egymásutánban a királyságok és fejedelemségek Elő-Ázsiában. Mily keveset számít köztük az olyan csekély területű és népességű föld, minő Zsidóország. De gondolja csak meg mindenki: minő más leendett volna az egyetemes történelem lefolyása, ha sikerül a bálványoknak 167-ben Kr. e. elfojtani az Egy-Isten tiszteletét, ha annyi hőstett után nem gyullad ki később a Chanuka lángja.”[22]

Marczali Henrik a jó magyar jogkövető határozmányainak követelményeit összekapcsolta a jó zsidó – bálványimádással és a túlélés érdekében megalkuvó magatartással szembeni – önfeláldozásával, egyisten-hitével. „Hazafiság és egyistenhit”[23] – summázta álláspontját 1927 széder esti beszédében.

Marczali Henrik a kongresszusi (neológ) haladó hitközség szellemi tekintélye és büszkesége volt. A marcali zsidó hitközséggel mindvégig kapcsolatban maradt, a pesti hitközséghez fűződő kötelék pedig egyre inkább megerősödött. Különösen azt követően, hogy 1919 után kiszorították az egyetemről. A Pesti Izraelita Hitközség fórumot, erkölcsi megbecsülést nyújtott számára, ő pedig a hitközségnek mint az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat és a Zsidó Szabadegyetem rendszeres előadója, a Magyar Zsidó Múzeum Egyesület és az Oklevélbizottság tisztségviselője a haladó zsidó magyarság szellemi és erkölcsi tekintélye volt és maradt. Korábban is, de akkor, amikor egyéb lehetőségei beszűkültek, még elszántabban. Az Egyenlőség, a haladó/neológ felekezeti újság gyakran idézte és időről időre interjúkat készített vele.

Marczali Henrik 1940. július 21-én a Pesti Izraelita Hitközség Amerikai úti szeretetkórházában halt meg. Még a Soá előtt. Két nappal később a hitközség Kozma utcai temetőjében temették el. Nem egészen három év múlva sírkövet állítottak a sírra. A sírkő elülső oldalán, Telcs Ede reliefjén Marczali Henrik neve fölött világító olajlámpás, fóliánsok, homokóra, egy nyitott könyv és egy olajág jelképezi a történetírói szerepét, neve alatt pedig hivatása, az „egyetemi tanár, történetíró”, az alatt pedig születésének és halálának éve „1856–1940”. Három éve halálának héber dátuma, feleségének (akinek addig nem volt sírköve vagy legalábbis nem maradt fenn) neve, születésének és halálának éve is olvasható rajta. A sírkő másik oldalán Marczali Henrik a héber neve, Cvi ben Szárá előtti – a tanult, de nem rabbi zsidókra utaló – rövidített formula הוֹמ nem puszta formalitás volt. Nagy tanító, morénu háráv volt. A felirat és a hely egyúttal arra a kérdésre is válaszolt, hogy kinek volt a tanítója. Marcaliban lévő szobra és szülőházának emléktáblája is válasz. Ahogy az is válasz lesz, ha a József körút 59-61. szám alatti házra, ahol 1884-től 1930-ig lakott, emléktábla kerül.

 

[1] Ezt a cikket a Választott nemzet. Marczali Henrik élete és munkássága (Balassi, Budapest, 2022.) című monográfiám könyvbemutatóin elhangzott megjegyzések, észrevételek és kérdések továbbgondolása folyamatának eredményeként írtam. Erre Gyáni Gábor, Törő László Dávid, Lévai Csaba, és Schweitzer Gábor megjegyzései és szempontjai sarkalltak. A jelen (és az április végén az ÉS-ben publikált korábbi) cikk megírására Schweitzer Gábor ORZSÉ-n feltett kérdése inspirált. Az eddigiek: A néptől a nemzetig. Dénes Iván Zoltánnal Turbucz Péter készített interjút. Élet és Irodalom, 2023- március 31. 7, Mintaadó értelmiségi szerep. Élet és Irodalom, 2023. április 28. 8. Köszönöm Lukács Anikónak, Budapest Főváros Levéltára munkatársának, hogy elküldte Marrczali Erzsébet és May Frigyes kérvényét a főpolgármesterhez. A téma feldolgozása során Turán Tamás tanácsai, szempontjai megvilágító erejűek voltak. Köszönöm. Marczali Henrik anyakönyvi bejegyzése: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Geburts-Protokoll, Marcali Izraelita Hitközség anyakönyve, anyakönyvi bejegyzés, 1856. április 3.

[2] Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000. 26. (Eredetileg: Nyugat, 1929).

[3] Marczali Henrik: A föld az ember. Izraelita Magyar Irodalmi Társaság. Éévkönyv. Szerk. Szemere Samu. Budapest, 1930. 9-35.

[4] Vö. Komlós Aladár: A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században. Múlt és Jövő, Budapest-Jeruzsálem, 2008. 173-175.

[5] Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000. 59-60.

[6] Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000. 60. t

[7] Goldziher Ignác: Napló. Magvető, Budapest, 1984. 55-58.

[8] Vö. Turán Tamás: Richtmann Mózes vitája Kecskeméti Lipóttal a zsidóság útjáról. In: Magyar-zsidó identitásminták II. Egyéni és kollektív önmeghatározások. Ráció, Budapest, 2020. 160-177.

[9] Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000. 15.

[10] Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000. 46.

[11] Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000.113. A témát Csorba László dolgozta fel: A vallásalap „jogi természete”. Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán 1782-1918. ELTE BTK Művelődéstörténeti Tnszék, Budapest, 1999.

[12] Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000.220. Vö. Szabolcsi Lajos: Két embeöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881-1931). MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1993. 53-73, kül.59, Groszmann Zsigmond: Válogatott történeti írásai. 1-2. 1. A zsidó 19. század. Infopoly Foundation.

[13] Marczali Póli: Apám pályája, barátai. Emlékeim Marczali Henrikről. Auróra, München, 1973. 5-6, 25-36, 37, Marczali Henrik: Emlékeim. Múlt és Jövő, Budapest, 2000. 144-146

[14] Budapest Főváros Levéltára, Weinmann Fülöp közjegyzői iratai. Okiratok, VII. .184a-1883.1303. Közjegyzői okirat. Budapest, 1883. december 20. 1-4.

[15] Anyakönyvi bejegyzés, 1920. október 20, VII. Ludovika utca 24. Temetésének helye és ideje a Fiumei/Kerepesi úti temető, nyilvántartásában szerepel. Helye: 10. parcella, 33A sírhely. A sírhelyen nincs sírkő.

[16] Budapest Fővárosi Levéltára, Főpolgármesteri iratok, Marczali Erzsébet és May Frigyes kérvénye Fülöpp Károly 1910. november 2, előadói ív, a főpolgármester engedélye. 1228/910. 350/910.XI/4.1-5.

[17] Marczali Póli: Apám pályája, barátai. Emlékeim Marczali Henrikről. Auróra, München, 1973. 34.

[18] Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, Kézirattár. Gyászjelentés, Budapest, 1937. március 1. Ms 661/74.

[19] Marczali nyolcvanéves. A világhírű mester hitvallása a magyar zsidóságról. Egyenlőség, 1936. március 26. 11.

[20] Msrczali Henrik: Előszó. Nagy képes világtörténet. I-XII. Franklin-Révai, Budapest, 1898-1905. I.

[21] Marczali Henrik felköszöntője. Egye3nlőség, 1909. február 19. 7-8. Vö. Schönfeld József: Harcban a zsidóságért. Budapest, 1928. 55.

[22] Marczali Henrik: Hellenizmus, zsidóság és Róma, Egyenlőség, 1921. december 24. 2-3.

[23] Két széderestén … Politikus, tudós és művész zsidó hitvallása a pesti hitközség széderjén. Egyenlőség, 1927. április 30. 7.