Lázadás a szabadság ellen

„Éljen a háború!” – kiáltásokkal üdvözölték 1914-ben a pesti utcán a hírt, hogy a Monarchia hadat üzent Szerbiának.

A háborúval Magyarország nem nyerhetett semmit. Nem is akart. Nem akart újabb területeket, amelyek csak rontották volna a magyarság amúgy is alacsony arányát az országban. Az országot nem fenyegették külső ellenségek, inkább a magyarokkal élő nemzetiségekkel gyűltek meg a bajok.

*

A háborút a háborúért éltették. Mert a korszellem a férfias helytállást, a katonai erényeket és a nemzeti összetartást mindennél magasabbra tartotta. Mert már fél évszázada nem volt valamirevaló háború, amelyben a férfiak megcsillanthatták volna maszkulin erényeiket. Ahogy Stefan Zweig írta visszaemlékezéseiben: a harcmezőre tartó katonákat úgy búcsúztatták, mint akik afféle rövid, „vad, férfias kiruccanásra” indulnak.

A történészek persze rengeteget írtak háborús célokról, katonai szövetségekről, politikai, gazdasági háttérről – ami mind igaz is. De a háborúhoz kellett az korabeli a felfogás, hogy a feszültségek megoldásának természetes módja a háború. A hadsereg azért van, hogy megmutassa, mit tud.

A „Make love, not war” szellemét ekkor nem ismerték, az csak két világháború vérfürdője után jelent meg Európában.

*

Volt a kortársak számára az 1914 előtti liberális világban valami lappangóan ijesztő: felrémlett, hogy a haladás, a gazdagodás békés eszközökkel is lehetséges; a tudomány, a kultúra minden háború nélkül is csodás dolgokat tud alkotni; a tisztes jólét egyre több ember számára elérhető anélkül, hogy azt másoktól kéne elvenni. Tanulással, ambícióval olyan sokra viheti valaki, mint a magyar zsidó iparbárók, akik gazdagságban, befolyásban az ország legnagyobb arisztokratáival versengenek immár. És komoly, befolyásos ember lehet egy jöttment zsidó kereskedő fia, csak azért mert sokat olvasott, szociológusnak nevezi magát és mindenféléket összeír holmi folyóiratokban.

A kor embere attól ijedt meg, ami a mai Európában uralkodó érték: a tartós és békés fejlődéstől. Mint a gyerek, aki nehezen akarja megszokni, hogy nem verekedéssel, hanem tanulással és szorgalommal tudhat a másik fölé kerekedni. A kamasz Európa visszazuhant egy archaikus állapotba.

A kor sajtójából, memoárjaiból visszaköszön az érzés: utálják ezt a kisszerű világot, ahol nincs miért hevülni, ahogy azt Petőfi és a romantikus költők oly csodásan megénekelték.

*

Az 1914 előtti világ az orosz határtól nyugatra a zsidók világa volt. A szabadság határai soha nem látott mértében kitágultak, és a zsidók tudtak legjobban élni ezzel a belső szabadsággal, amit a magasan szervezett, sok lehetőséget kínáló és egyre inkább tudás alapú társadalom nyújthatott.

A korabeli Európa viszont idegenkedett a saját maga által teremtett szabadságtól, amelyben a tudás és a vállalkozó szellem erősebb ütőkártya volt, mint a hagyományos osztályok és rendek minden virtusa. Európa ellenállhatatlanul vonzódott a külső szabadságért, az idegenek, a „gonoszak” ellen vívott, romantikus szabadságharchoz.

„Éljen a háború!” – ez azt jelentette, hogy Európa népei elhagyják a belső szabadság ismeretlen és fenyegető világát, ahol a zsidóknak áll a zászló és visszatérnek a képzelt külső szabadságért folytatott harc jól ismert, otthonos világába. Mint amikor az absztinenciára kényszerített ember hosszú nélkülözés után ismét alkoholhoz jut és önfeledt gyönyörrel, kontrollját vesztve dönti le torkán a jól ismert, mámorító italt.

*

A férfias kiruccanásból négy évig tartó öldöklés lett, mely teljesen felemésztette a háborúzó országok emberi és anyagi tartalékait és Közép-Európában elpusztította a békés gyarapodás kultúráját is, amiben a zsidó úgy éltek, mint hal a vízben.

1918, a háború vége lehetett volna a kijózanodás pillanata, de a régió népei a háborús részegségből sokszor a forradalom mámorába menekültek: egymást követték vad bal- és jobboldali fordulatok. Kelet-Európában a birodalmak béklyóiból kiszabadult kisebb népek vívtak vad háborúkat, amiket persze mind szabadságharcként értelmeztek. A győztesek nem a józan önmérséklet, hanem a Vae Victis elve alapján diktálták a feltételeket. Wilson amerikai elnök nemes elvei a népek önrendelkezéséről alkalmazhatatlannak bizonyultak. A régió népei annyit értették meg belőle, hogy joguk van az önrendelkezéshez mások rovására.

A következő két évtizedben primitív és agresszív politikai kultúra kerítette hatalmába a régió népeit, amelyek pedig 1914 előtt belekóstoltak a tartós, békés gyarapodásba. A zsidóság, amely az 1914 előtti (visszatekintve) boldog békeidők legnagyobb haszonélvezője volt, az 1918 utáni világ legnagyobb kárvallottja lett hamarosan.

*

Összeállításunk az 1918-as esztendő magyarországi eseményeiről ad áttekintést.