Közös ég – Magyar-zsidó együttlét itt és most

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és megjelenés előtt álló, márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Emlékszem, ahogy nyiladozó eszmélésem tájékán először találkoztam a kifejezéssel: zsidókérdés. A kádárizmus 12. kerületi változatának búrája alatt növekvő kistinédzserként nehéz lett volna felróni nekem, hogy nem egyből éreztem a szóösszetétel otrombaságát, bántó élét és még akkor is csak fogalmilag raktároztam el, miután anyám elmagyarázta. Vannak dolgok, amihez időmúlás kell. Nyilván, ahogy döntően jelen sorok olvasóinak, úgy már nekem sem kell magyarázni mi az uszító és arrogáns, sőt történelmi távlatból gyilkos ebben a kifejezésben.

Mert ugye a zsidókérdés fogalmában pont az a kérdés, hogy mi itt a kérdés. Ha egy etnikum, vallás, népcsoport, kultúra – és megközelítéstől függően még sok minden – léte az kérdés, akkor nem kell sokat várni a válaszra sem.

Külön elmélkedés tárgya lehetne az is, hogy ez a rossz ízű, terhelt szóösszetétel miért emelkedik ki hasonszőrű társai például a cigány- és más efféle „kérdések” közül.

Nyilván ez a gondolat elvezetne ahhoz a szenzitív témához, hogy vajon miben fájdalmasabb és sátánibb az antiszemitizmus a rasszizmus egyéb formáinál. Mivel érintett vagyok, a válaszom mindig szubjektív lesz, sőt túlfűtött, ezt megengedve is úgy gondolom, hogy nem csak a 3500 éves írástudás nagyítja a többi szenvedéstörténet fölé, hanem a zsidóság sorsának metafizikai jellege. És persze itt nincs verseny, mindenkinek fájjon a sajátja legjobban, csak így őszinte.

Az antiszemitizmus majdnem egyidős a zsidósággal, mégis megszokhatatlan.

Ezt szociológiai, gazdasági és egyéb ehhez hasonló okokkal magyarázni hasonlóan felszínes megközelítés, mint az a leegyszerűsítő, barbár, de kényelmes megoldás, hogy a zsidóság olyan, mint bármely más nép. Ez a fogyasztható, asszimilációbarát féligazság sohasem áll meg.

A sokszor és jól definiált közvetlen kiváltó okok alatt, a folyamatok legmélyén, ott rotyog az ősi istenellenesség lávája. Az antiszemitizmus istengyűlölet, még ha időközben számos zsidó is istengyűlölővé vált.

Ez a konfliktusos lét minden bizonnyal nem véletlenül jelenik meg a zsidóságnak, mint nemzetnek az elnevezésében: Izrael, aki Istennel harcol.

Benne van az is, hogy Isten harcol a néppel együtt annak ellenségeivel szemben, de benne van a zsidóság és Isten egymással szembeni küzdelme is. Zsidónak lenni nehéz és ez nem Magyarország, de még csak nem is Európa-függő dolog.

A diaszpóra története bebizonyította, hogy zsidóság számára végső soron sem az asszimiláció sem a disszimiláció nem járható út. A nemzetileg önazonos és egyben biblikus út az alijázás Izraelbe. Hogy ennél kevésbé radikálisat is mondjak, működőképes bizonyos fokú vállalt különállás, elkerülve az önfeladás, a teljes beolvadás, de egyben a folyamatosan sérelemalapú, ellenséges beállítottság csapdáit is.

Ez persze nehéz, de az utóbbi időben Magyarországon mintha mégis működne. Amíg például Franciaországból ezrével menekülnek a zsidók Izraelbe, addig itt tényleg egyfajta zsidó reneszánsznak lehetünk tanúi. És ez nemcsak azt jelenti, hogy a Maceszhuszár, a Rosenstein vagy Carmel mellett még megannyi helyen ehetünk flódnit. Hanem azt, hogy ma itt mégiscsak egy picit könnyebb zsidónak lenni. Az persze jóval bonyolultabb kérdés, hogy mit tekinthetünk zsidó identitásnak. Az érintettek közül még nem találkoztam kettővel, aki erre pontosan ugyanazt a választ adta volna. A hardcore chabadtól és médium neológtól a Sólet Fesztivál és a Pozsonyi Piknik alkalmi résztvevőjén át, az „akkor vagyok zsidó, amikor a zsidókat bántják”-ig, minden játszik, közte annyi árnyalattal, ahányan vagyunk, esetemben a Jézust Messiásként elfogadókat is beleértve.

Keserű és nehezen feldolgozható tapasztalat számunkra, hogy az asszimilációban oly élenjáró magyar zsidóság, amely egyben a nemzeti ügy felvállalását is sajátjának tekintette, a zsidótörvényeket és a holokausztot kapta igyekezetének válaszául. Anyai felmenőim közt Kossuth oldalán harcoló forradalmár is volt. Amiről én magam persze nem tehetek, de gondolkodóba ejt. Igyekszem helyes következtetésre jutni. Mint aki nem ismerhettem nagyapáimat és családunk rengeteg tagját, és mint akinek a családjától az egykori fasiszta magyar állam, majd jogutódja a kommunista diktatúra, mai értéken százmilliós nagyságrendű vagyonelemeket tulajdonított el, mégis azt mondom, nem élhetünk mindig sérelemalapon. Persze nem is kell azok nyakába borulni, akik ma is különleges affinitással rendelkeznek a múltismétlésre, de még velük is kommunikálni kell, a jóindulatú, vagy a témában semleges többséggel pedig meg kell találni az együttélés és működés létező területeit. Ezen túl pedig meg kell adni az esélyt az őszinte változásra mindenkinek. A sérelmek üzemanyagának mindig kellő utánpótlása van. A halált megvető Angyal István, az 56-os forradalom mártírja is lehet, hogy nagyobb emlékezettel bírna, ha történetesen nem zsidónak születik. Viszont a kiválóan feltárt írott és az orális történelem útján tovább élő, az antiszemitizmus megléte mellett érvelő bizonyítéktenger folyamatos felkorbácsolása csak parttalan viharokhoz vezet. Mert jobb híján mégiscsak jól tették azok a neves és elfelejtett zsidók, akik munkájukkal és tehetségükkel még akkor is kitörölhetetlen nyomot hagytak a magyar történelemben, ha testük füstté lett Auschwitzban vagy munkaszolgálatosként megfagytak Ukrajnában. Egyrészt mert Jeremiás próféciájából kiindulva, mely a hetven éves babilóniai fogságra szólt, ez a helyes viszonyulás a „nagy babiloni” fogság esetében is: „És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.” (Jeremiás 29:7)

Másrészt mert nem lehet permanens rettegésben, gyanúsítgatások légkörében, rosszindulatban élni. Magyarul beszélünk, a közös történelmünket ugyanaz a toll vagy billentyűzet írja. Az együvé tartozás és különállás személyenként eltérő, nem szabályszerűsíthető aránya a megélhető pálya.

A magam részéről bennszülött magyar és kinnszülött izraeli vagyok.

Az abszolút kollektív felelősség megállapítása nem lehet ember dolga, hiszen csak az Örökkévaló ismeri tökéletesen minden ember szívét és tetteit. Az általános megbélyegzés mindig eltévelyít, akkor is, ha az antiszemitizmus örökzöld vagy örökbarna. Az őszinte, karakán emlékezet fenntartása mellett az is fontos, hogy ne ragadjunk bele múltba.

A holokausztot soha nem szabad elfelejteni, de soha nem szabad mindig csak erre emlékezni.

Mára megvalósult Moses Hess, Herzl, Weizmann, Jabotinsky és harcostársaik álma, a modern Izrael. És ha egy pesti zsidó ezt manapság nem is választaná magának komfortos lakóhelyül, akkor is támpont és hátország.

Jó tudni, hogy végső esetben…

Ámde ma Magyarországon nincs végső eset. Akkor sem, ha Soros György fintora százméterenként illusztrálja a forgalmat. Akárki akármit mond, a kilencvenes évek elején felélesztett és a kétezres években tovább szított antiszemitizmushoz képest ma ez inkább kicsit vesztésre áll. Jelzi ezt a közbeszédben való ritkásabb említés, de egy nemrég még pofátlanul náci szólamú párt ál-szelídülése, még ha érdekből is. Frontvonalak áttevődtek, tán az új toposzok, mint a migráció, vagy a nemzetállamok kontra globalizáció is segített letaszítani a témát a dobogóról. Még akkor is így van ez, ha a globalizáció legfőbb motorjai, az új high tech-cézárok között is szép számmal akadnak Ábrahámnak leszármazottai. És akkor is, ha az ő technoevolucionista, transzhumanista, szép új világuk rejtett motívuma ugyanaz is, mint az egykori kommunista forradalmároké: “hadd legyünk olyanok, mint bárki más, bármibe is kerül ez”.

Az a rossz hírem számukra, hogy ez nem fog sikerülni. Mert a zsidóság Isten kiválasztott népe, akármennyire nem tetszik ez az antiszemitáknak, vagy akár a zsidók egy részének.

Menekülhetetlen szerep.

Elfutni előle gyávaság, felvállalni szenvedés. Mégsem übermensch, attól Isten ments.

A szerző dalszerző, előadóművész, a Hit Gyülekezete tagja.