Kövek Pityunak

Az egyik kövön filctollas felirat olvasható. Egy szeretve tisztelője a Példabeszédek versével emlékezett rá: „az igaznak emlékezete áldott”.

A mindkét ágon, felmenőkig kiskereskedő család – mészárosok, korcsmárosok, divat és rövidárusok – életének törött tükörcserepeit rendezgeti az emlékező. Az apáról, akinek rövidáru kereskedése volt Bonyhádon, a Szabadság, akkor Horthy tér 5. szám alatt, amíg lehetett. Az anyáról, aki Somogyban született. A 29 éves vőlegény és a 20 éves menyasszony házasságát háromszor hirdették ki míg 1908-ban megkötötték. Bonyhád jegyzője és bírója egy évvel a házasság előtt adott ki bizonyítványt Kun Ferencnek az apának, teljes korú állampolgárságáról. Folydogált az élet. Megszületett Lacika, de 15 évesen, 1925-ben meghalt. Rá egy évre , 1926-ban világra jött Pityu, aki az általános után, 1936-ban elkezdte a gimnazista életét a Bonyhádi Evangélikus Gimnáziumban. 1940-ben befejezte a IV. osztályt, de aztán valamiért megszakadtak a gimnáziumi tanulmányai és Fóthy Gyula fogásznál lett fogtechnikus tanuló. A család csöndes, békés életének 1944 tavaszán véget vetett a vérzivatar.

1944 május 15-én bezáródott a bonyhádi zsidók mögött a gettó. Másnap Pityut, a Kun család 18 éves fiát elvitték munkaszolgálata első állomáshelyére, Mohácsra. Szüleit soha többé nem látta. 1944 júliusától Auschwitz foglya, a Union lőszergyár SS őrség felügyelte rabmunkása 1945 januárjáig. Következett újabb több hónapos rabmunka Berlinben, majd kórház.

1945 június közepén Kun István visszaérkezett az őt kivető Bonyhádra, mert hazavágyott. Az otthonába, mely már nem volt sehol, melyben újra meg kellett születnie.

Mindezt ő nem mondta senkinek, csak a dokumentumok árulkodnak.

És Pityu újra kezdte. Ott, ahol abba kellett hagynia. Fóthy Gyulánál, akinek szintén sikerült életben maradnia a munkaszolgálatban. Aztán Pécsett, a MÉH vállalatnál. Igyekezett és tanult. 1966-ban jó eredménnyel érettségizett a Pécsi Közgazdasági Technikumban és még ugyanabban az évben a könnyűipar kiváló dolgozója lett. Jutalomként 400 Ft-ot is kapott.

Házasságában egy fiú született, Kun Tibor. Kun István 1986 december 1-én ment nyugdíjba, szeretett feleségét 9 évvel élte túl.

Kun Pityu, a bonyhádi vízilabda csapat kapusa 89 éves korában, 2015-ben 50 alkalomra szóló éves uszodabérletet vásárolt a városi tanuszodába. 2019-ben, 93 éves korában hunyt el.

Bonyhád, az otthona, a bonyhádi közösség és emberek szeretetéről álljon itt a barát, Barcza Imre gyógyszerész visszaemlékezése:

A Kun Pityu!

„Kevés zsidó jött vissza Bonyhádra a háború után a munkaszolgálatból és a koncentrációs táborokból. Valamikor az utcán biciklivel mentem, és egyszer csak láttam egy velem egykorú fiatalembert. Szemben jött, és minden egyes mozdulatnál hol jobbra, hol balra fordult a feje. Nem tudta egyenesen tartani. Odaért egy utcai lócához és leroskadt rá. Bár nem ismertem, de odamentem és megkérdeztem. – Rosszul vagy? Mi van veled? Azt válaszolta, hogy egy kicsit elfáradt. Izgatott a dolog, és elvittem a fiút az öreg Schreck doktorhoz, aki azt mondta, hogy nem is biztos, hogy a fejét ütötték meg, inkább idegrendszeri dologról van szó. Biztos, hogy valami nagy megpróbáltatáson ment keresztül. Aztán mi ketten elkezdtünk beszélgetni és innen indult egy hetven éves barátság Pityuval.

Próbáltam kérdezgetni, hogy mi történt vele a munkaszolgálatban, a táborban. – Mi történt apáddal, anyáddal, mi volt Auschwitzban?

Nagyon szűkszavúan válaszolt. Idézem, mert nem tudom elfelejteni: „Megölték apámat, anyámat. Kérlek szépen, nagyon helytelenül jártak el velem.”

Mit jelentett ez a mondat ? Azt, hogy ne kérdezősködj tovább. Később sem, soha nem beszélt erről. Én újra kérdeztem és azt mondta: „Szerinted mit csináljak, sírjak? Nincs semmi értelme, inkább legyünk vidámak.”

Baráti kapcsolatunk egyre szorosabb lett és elvittem őt a bandánkba. Bonyhádon néhány értelmiségi fiú, egy pár munkásgyerek állandóan összejött a strandon. Itt a vízben tartózkodott a banda a szezonban. A legnagyobb közöttünk elég ronda természettel volt megáldva. Verekedett, pofozkodott, féltünk is tőle, igyekeztünk elkerülni, de hát ő is bandatag volt. Egyszer aztán belém kötött.

– Barcza, te jóban vagy ezzel a zsidó gyerekkel ugye?

– Jóban hát.

– Akkor te egy Samu vagy – jelentette ki.

Attól kezdve rajtam ragadt ez a név. Így hívott mindenki Bonyhádon. A barátaim, a fiatalok, az idősek, az egész gimnázium, mindenki. Tiszteletbeli zsidó lettem. Barcza Imre attól kezdve soha nem voltam, csak Barcza Samu, egészen addig, amíg elmentem az egyetemre.

Visszatérve, a strandon nagy élet zajlott. Pityu is nagyon jól úszott. Rengeteget játszottunk, úgynevezett licét. Ez tulajdonképpen fogócska. Szenzációsan úsztunk víz fölött és víz alatt is. Vasárnaponként volt, hogy az emberek egész gyűrűt képezve nézték, nevették, élvezték a hancúrozásunkat. Ha elfáradtunk, tarokkoztunk a parton az idősebbekkel, tanultuk tőlük a játékot. Pityu ott volt velem, figyelte a kártyázást. Aztán Boros Géza szervezésével elkezdtük a vízilabdázást. Elég jó csapatot hoztunk össze. Pityu volt a kapus, mert bár jól úszott, de csak a rövid távot szerette. Sok helyre eljutottunk, eredményeket is értünk el. Egyszer meghívtak bennünket Tolnára. Ez aztán más volt, mint az addigi meccseink. Ugyanis a strandokon, a fenékre leérve elrúgtuk magunkat, és így kicsit tudtunk pihenni mérkőzés közben. Tolnán viszont a Dunában kellett játszanunk. Ott aztán laposra is vertek bennünket , mert annyira kifáradtunk. Egyszer hátranézek és látom, hogy a Pityu fuldoklik. Ki kellett húzni a vízből és éleszteni. Utána mindnyájan körbe nevettük. Visszamentem a játékba, valaki fejbe ütött, akkor meg engem kellett kihúzni és élesztgetni a parton. Szóval jól voltunk, imádtuk a vizet, egymás társaságát, a fiatalságunkat. A víz szeretete Pityunál meg is maradt. Nyolcvan éves elmúlt már, amikor a lányommal és a barátaival – minden lehető alkalommal – elment az uszodába. Több hosszat leúszott és beszélgetett az emberekkel. Mindenki szerette ott is.

Pityu rendkívül művelt volt, de soha nem dicsekedett ezzel. Nagyon sok könyvet vitt tőlem olvasni. Szerette a verseket, sokat tudott kívülről, többet Ady Endrétől. Jellemző volt rá, ahogy szabadkozott: – Tudod nem akarok eljönni, zavarni, inkább hozd el a könyveket a cukrászdába, vagy találkozzunk valahol. – Én vittem neki, ő visszahozta a könyveket.

Közös életük jelentős élménye volt a műkedvelő színjátszás is. Bonyhádon ennek nagy hagyománya volt. A háború előtt a zsidó Bárány Ernő nagyszabású darabokat rendezett, de mások is, katolikusok, cipőgyáriak. Aztán következett egy operett korszak . Mi pedig az ötvenes években előadtuk Moliére vígjátékát, a Tartuffe-öt, több Molnár Ferenc darabot. Legnagyobb vállalkozásunk Az ember tragédiája előadás volt. Olyan híresek lettünk, hogy még Major Tamás is lejött Pestről megnézni bennünket. Pityu itt is velem volt, eleinte megint csak a háttérben. Nem szólt, de éreztem, hogy ő is szeretne a színjátszó csoportba tartozni. A Tartuffe darabban, az utolsó jelenetben derülnek ki a címszereplő Tartuffe disznóságai, ekkor jön két zsandár és elviszi. Ezzel van vége a darabnak. Igen ám, de nálunk nem volt két zsandár, mert csak egyvalaki vállalta ezt a teljesen jelentéktelen szerepet. Azonnal Pityu jutott eszembe, ő meg szó nélkül beöltözött és második zsandárrá lett. Attól kezdve, amíg működött a társulatunk, Pityu a színjátszó kör tagja volt. Minden kis, apró szerepet elvállalt. Az ugyancsak Moliére darabban, A fösvényben ő volt a szolgám. Kakasdon is előadtuk a Tartuffe-t. Éppen befejeztük az az előadást, jön Pityu izgatottan: – Samu, menj gyorsan, ülj be a buszba, mert jönnek a kakasdi öregasszonyok és kiabálnak, hogy megverik Tartuffe-öt.

Pityuval jól lehetett beszélgetni, sok mindenről, filozófiáról, zsidóságról is. Nagyon érdekes felfogása volt. A bonyhádi zsidóság egy jó részét nem nagyon kedvelte, mert sokan be akarták szervezni a pártba, Pityu pedig távol tartotta magát a politikától. Eszembe jut egy történet a két Faragó fiúval kapcsolatban. A Sonnenschein zsidó nyomda valamikor az országzászlóval szemben működött. Az öreg Sonnenschein nagyon jó pofa, vicces ember volt. Sajnos, a család mind a négy tagját elpusztították a holokausztban. Szóval ott, a nyomda előtt egy 25 év körüli férfit megállítottak a szintén zsidó, de megmenekült és visszajött Faragó testvérek. Köszöntötték a férfit:- Jó napot Faragó úr! – Az illető meglepődve válaszolt – Mit akarnak? Én nem Faragó vagyok.- Hát ez nagyon érdekes, csak azért gondoltuk, mert a Faragóék bundája magán van. Már éppen verekedés tört volna ki, amikor éppen odaért az én Pityu barátom és megvédte az ismeretlent a testvérekkel szemben. “Ne bántsátok” – mondta – “ismerem a fiú szüleit. Amikor elvittek bennünket, az apám mondta azoknak az embereknek, hogy minket elvisznek, már nem jövünk vissza, vigyék és használják el a ruháinkat.”

Pityu véleménye az volt az esettel kapcsolatban, hogy a zsidóság tragédiája sokkal nagyobb és mélyebb, minthogy ilyen apró, személyes bosszúállásokkal jóvá tehető lenne. Ki is fejtette nekem. „A bosszúnak, számonkérésnek, felelősségre vonásnak nincs értelme. Az emlékezésnek és főleg a tanulságnak van jelentősége.” Pityu igaz és döbbenetes szavait nem lehet elfelejteni.

A barátaimmal és Pityuval a társasági életünk a strandszezon után is folyt, éspedig elsősorban a templommal szembeni cukrászdában. Ott jöttünk össze. De még annak előtte is, a Bese doktorék házával szemben volt egy kis kávézó és ott találkozgattunk huszonnégyen, bonyhádi öregdiákok. Természetesen elvittem Pityut is, illetve nem kellett vinni, mert akkor már olyan ismert volt, hogy benne volt a társaságban. A visszafogottságával, a mindig eredeti, igazi humorával, a sok viccével, mindenki szeretetét kivívta.

Később már csak az öregkori emlékek következtek Pityuval. Jöttek neki a betegségek, aztán a féloldali bénulás . Igen ám, de nem ő lett volna a Kun Pityu, az örök vidám ember – élete minden szörnyűséges tragédiája ellenére – ha elmaradt volna a társaságtól így is, akkor is, félbénultan is. Szereztetett egy kis hordozó kocsit és a fia minden vasárnap lehozta oda közénk. Ott volt, beszélni alig tudott, de vidám volt, óriásiakat nevetett velünk, mert az értelme élénk és teljes volt.

És akkor egyszer csak a Kun Pityu eltűnt.

Tudtuk, hogy nagyon beteg, de nem volt hír felőle. Aztán egy alkalommal bementem a cukrászdába és ott egy kislány újságolta: – Imre papa, a Kun Pityu barátja meghalt ám. Hát így tűnt el egy pillanat alatt az életemből ez a kedves barát, de most, hogy emlékezünk, itt ül velem szemben Pityu, a jó ember, aki egy valódi Mensch volt.”