Konrád Miklós: Sportegyletek és antiszemitizmus a magyar zsidóság aranykorában

A főváros egyesítésének esztendejére (1873) írta Vörös Károly Pest-Buda sportklubjainak indulását felvázoló cikke konklúziójaként, „elsősorban mégis csak a sportélet szervezetei azok, amelyek a társadalom új, polgárosodó rétegei között a személyi érintkezést is megindítva, de mindenképpen sűrítve, elkezdik a városi polgári társadalom szélesebb és szorosabb egységbe való összekovácsolását”.[1] Tanulmányában Vörös azt is megemlítette, hogy a liberális arisztokrácia által 1861-ben alapított Budapesti Hajósegyletben már „katolizált zsidó nagykereskedők” is részt vettek, így a Koppély, illetve a Wodianer család férfitagjai.[2]

Miként alakult e téren a zsidók integrációja a dualizmus (1867–1918), vagyis a magyarországi zsidóság vélt aranykorának idején? Ami a zsidók és keresztények sportegyesületekben történő egymáshoz közeledését illeti, a polgárosodásnak a „válaszfalak” ledöntését szorgalmazó reformprogramja beteljesítetlen ideál maradt. Nézzük a részleteket.

***

Az első kérdés az, vajon a nyelvében és kultúrájában az 1860-as évektől tömegesen magyarosodó zsidó polgárság fiatalabb tagjai vágytak-e egyáltalán arra, hogy felvételt nyerjenek az arisztokrácia, illetve a keresztény középosztály sportegyesületeibe? A zsidók testi ábrázolásában is megmutatkozó korabeli sztereotípiák szerint nyápic vagy potrohos, de mindenképpen férfiatlan zsidó inkább arról álmodozott, hogy a mágnások gyülekezőhelyének tekintett Nemzeti Kaszinóban, vagy a „gentry club”-nak tartott Országos Kaszinóban csevegjen a hagyományos elit tagjaival.

A zsidók véznaságát, ügyefogyottságát, ebből fakadóan pedig a sportolástól való tartózkodását illető korabeli előítéleteket az akkulturálódó zsidók is interiorizálták. Egyeseket éppen ez az általuk is osztott előítélet, a mezei munkáktól és az iparosságtól az elnyomás évszázadai alatt eltiltott zsidóság fizikai elsatnyulásának a hite vitt arra, hogy felhívják hitfeleik figyelmét a testi edzés szükségességére. Ezt tette dr. Schuschny Henrik, főreáliskolai orvos és egészségtantanár, aki az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1895-ben megjelent legelső évkönyvében úgy ítélte, hogy az „oly melegen kívánt beleolvadás a nemzetbe” csak akkor lesz „igazán befejezve”, ha a magyar zsidó „hazafiságán és műveltségén kívül egészséges, edzett testtel és önérzettel fog rendelkezni”. Schuschny ugyanis úgy ítélte, hogy a zsidók nemcsak a „testi nevelés” terén maradtak el, de önérzetük is túl csekély volt. E jellemhibájuknak köszönhették azt a még fennálló társadalmi elszigeteltséget, amelynek felszámolását, vagyis „az unos-untalan emlegetett »válaszfal« lerombolását”, az önérzetet is növelő testedzés bízvást elősegítené.[3]

Ami a sportegyesületek potenciális tagságát alkotó fiatal férfiak vágyait illeti, annyi joggal feltételezhető, hogy egy részük szívesen sportolt volna lakóhelye valamelyik klubjában, akár mert szeretett sportolni, akár azért, hogy személyes példájával is cáfolja a „vézna zsidó” kliséjét, vagy azért, mert valóban vágyott a keresztény társadalom befogadására, és egy ildomos klubbeszélgetéshez képest együtt izzadni egy nemesi származású vagy akár kékvérű fiatalemberrel intimebb, a befogadásra szomjazó szemszögéből vonzóbb perspektívát jelentett.

 

***

Egyeseknek ez sikerült is, de ami a hagyományos elit, vagyis az arisztokrácia és a nemesi származású „történelmi középosztály” tagjai által alapított sportklubokat illeti, a zsidók ezekbe általában csak kikeresztelkedésük árán juthattak be. Az arisztokratának tekinthető Lovaregyletbe 1827-es alapítása és 1914 között csupán három zsidó férfiről tudjuk biztosan, hogy vallása megtartása mellett nyert felvételt: 1865-ben a közgazdász Lévay Henrik és a hírlapíró Ludassy Mór, 1867-ben a bécsi Rothschildok egyik tagja. Rajtuk kívül a Lovaregylet legalább tizennégy kitért zsidót fogadott tagjának, utolsóként 1869-ben Wodianer Bélát. Ennek utána már csak kitért zsidók leszármazottait találjuk az újonnan felvett tagok névsorában, nevezetesen az 1840 körül katolizált Koppély Fülöp két unokáját, Harkányi Jánost 1881-ben, majd Harkányi Andort 1886-ban. A Lovaregylet ezután kitért, illetve zsidó felmenőkkel bíró férfiakat sem fogadott be, ami a magyar arisztokrácia faji antiszemitizmusának erősödésére utal.[4]

A Lovaregylethez hasonlóan a Nemzeti Kaszinóhoz közel álló, ám az előbbiekkel ellentétben női tagsággal is rendelkező Park Clubnak az alapszabályai szerint „a sport különböző nemeinek pártolása” csak egyik célját képezte. Mindenesetre az 1895-ben megnyílt clubnak az 1900-as években mintegy 20 konvertita, illetve zsidó származású tagja volt, míg zsidó vallású egy sem, egészen 1907-ig, mikortól a klub báró Rothschild Alfons személyében szintén tagjaként tudhatott egy bécsi Rothschildot.[5] Hogy néhány további példát említsünk: az 1900-as években a Budapesti Lawn-Tennis-Clubnak, illetve az 1905-ben alapított Budapesti Polo-Clubnak úgyszintén nem volt zsidó vallású tagja. Igaz, az utóbbi esetben nem csak a zsidók panaszkodhattak kirekesztésre, hiszen a Polo-Club tizenkét tagú választmányát egy kivétellel kizárólag grófok alkották.[6]

A zsidóknak a sportegyesületekből való kirekesztését a kortársak az 1880-as évektől kezdték felhánytorgatni. Ennek több oka lehetett. A tiszaeszlári vérvád körül kikristályosodó antiszemita válság figyelmesebbé tette a sajtót a zsidók társadalmi helyzetének rendellenességeire. A sport ekkor vált főúri passzióból polgári hobbivá. Végül ez idő tájt lépett színre az a már elmagyarosodott zsidó nemzedék, amelyik egyfelől természetesnek vélte, hogy együtt sportoljon azokkal a keresztény fiatalemberekkel, akikkel a középiskolába is együtt járt, másrészt szüleihez képest kevésbé tűrte, hogy jogegyenlősége dacára másodrangú állampolgárként élje életét. A kritikák zöme az 1875-ben létrejött, az 1880-as évektől mintegy negyven éven át gróf Andrássy Géza elnöklete alatt működő Magyar Atlétikai Clubot (MAC) illette. Az antiszemitizmus elleni harc céljából 1882 novemberében indult Egyenlőség legelső számának vezércikkében megjegyezte, miszerint a MAC az antiszemitizmust „alapszabályainak hallgatag szentségéül vallja”.[7] E megjegyzéssel a zsidó hetilap arra utalt, hogy bár alapszabályai szerint a klub, amint az összes eddig említett sportegyesület és társaskör, nyitva állt az izraeliták előtt, a gyakorlatban a zsidó vallásúaknak esélyük sem volt a bejutásra. Amint írta az Egyenlőségnek másfél hónappal később küldött levelében egy, a MAC-ba jóhiszeműen jelentkezett, ám visszautasított egyetemi hallgató: „Alapszabályaik, hirdetéseik és felhívásaik bámulatosan interkonfesszionálisak. Antiszemita lólábukat csak a körükbe lépni kívánó meggondolatlan zsidónak mutogatják.”[8]

Úgy tűnik tehát, hogy a MAC diszkriminatív tagfelvételi politikája ekkor még nem volt közismert, legalábbis ez a zsidó egyetemista nem hallott róla. Vagy csak nem akart hallani róla? Amikor ugyanis a MAC és a fővárosi sportegyletek zömének antiszemitizmusát a Herkules című sportlap három évvel később a nyilvánosság elé tárta, már „köztudomású titok”-ról írt. Az alcíme szerint „testgyakorlati közlöny” mindenesetre e titok kibeszélésére törekedett: „Hangyabolyba nyúlok, a sportvilág legkényesebb kérdését érintem, a mely kérdés minden társaságban, minden egyesületben a legélénkebb megbeszélés tárgyát képezi, de melyről nyilvánosan nyomtatásban még senki sem mert nyilatkozni. […] Sportegyleteink legnagyobb része zsidó vallású tagot meg nem tűr kebelében. Nincsen megmondva egyetlen egy sportegylet alapszabályaiban sem, hogy a vallás a fölvételnél egyes tagokra nézve akadályul szolgálhat, nem mondotta ki egyetlen egy sportegylet sem Magyarországon, hogy zsidó vallású tagot nem vesz föl, és mindezek daczára, tényleg alig van sportegyletünk, melynek zsidó tagja volna. Így nincsen zsidó tagja a pesti lovaregyletnek, mely az ország legelső sportegylete, nincsen izraelita tagja a magyar athletikai clubnak, nincsen zsidó tagja egyetlen egy fővárosi csónakázó-egyesületnek sem, sőt a budapesti kerékpáregyesület és a magyar velocipéd club sem vesznek föl zsidókat tagokul.” Ami kifejezetten a fővárost illeti, a szerző úgy tudta, „egész Budapesten a nemzeti tornaegyleten, a fővárosi vívóclubbon és a vasparipa-egyleten kívül alig van sportegylet, melynek zsidó tagja volna”.[9]

A sportlap cikkéről a Fővárosi Lapok is beszámolt, üdvözölve, hogy elindította e „kényes kérdés megvitatását”.[10] A Herkules egy ideig nem is hagyta nyugodni a kérdést, ismételten tiltakozott, amiért a sportegyesületek „legnagyobb része zsidó vallású tagot meg nem tűr kebelében”.[11] A problémát tágabb kontextusba helyezve rámutatott, hogy az arisztokrata MAC-ba „nem csak a zsidó vallású, de még a keresztény polgári elem sem hatolhatott be eddig”, míg általában a sportegyletekbe „nem csak a zsidók, de a középosztályon alul álló férfiak sem léphetnek be”.[12]

A zsidóknak a sportklubokból való kizárását a liberális lapok ekkortól a dualizmus végéig fel-felpanaszolták. A helyzet ugyanis az idő haladtával mit sem változott. Ez magyarázza, hogy amikor 1898-ban a MAC elnöke, gróf Andrássy Géza egy, a klubja által tiszteletére adott díszvacsorán saját személye és családja filoszemitizmusáról győzködte hallgatóságát, egyes sportlapok nem mulasztottak rámutatni szavai és klubja antiszemita tagfelvételi politikája közötti ellentmondásra.[13] A gróf beszédét az Egyenlőség sem hagyta szó nélkül. „Filoszemitizmust hirdetni az athléták exkluzív társaságában, ahová zsidó be nem jutott eddig soha”, jegyezte meg kesernyés-ironikusan a zsidó hetilap, „az igazán olyan különös szeszély, amilyent csak egy gróf Andrássy engedhet meg magának”.[14] Andrássy Géza hitvallása klubjának politikájában nem hozott irányváltást, a tagok profilját tekintve hasonló jellegű többi fővárosi sportegyesület is javarészt zárt maradt a zsidók előtt. Amiként a cionista Zsidó Szemle 1911-ben leszögezte: „A »Magyar Athlétikai Club«, a »Budapesti Torna Club«, a »Budapesti (Budai) Torna Egylet« zsidót nem vesznek fel tagjaik közé.”[15] A Sporthírlap 1914 márciusában azon sajnálkozott, hogy „sem a BTC-ben, sem a MAC-ban nincsenek izraelita vallású footballisták”.[16]

 

***

Ki hogyan reagált a sportegyletek zsidóellenességére? A neológ felekezeti sajtó, élén az Egyenlőséggel, nem lépett túl a diszkrimináció tényének szórványos rögzítésén, ami meglepő, mivel a zsidó polgárság társadalmi befogadásának kérdésével rendszeresen és részletekbe menően foglalkozott. A sportlapok, illetve az országos sajtó már több figyelmet szentelt a problémának. A sportegyletek merev exkluzivitását a hírlapírók kivétel nélkül elítélték, ám általában nem kifejezetten a mögötte felsejlő zsidóellenesség miatt, hanem mert hátráltatta a középrétegek összeolvadását, vagyis a reformkorban megálmodott – és álomnak is maradt – egységes középosztály létrejöttét.

A bírálat gyakran konkrét esetekre is rávilágított. Ezt tette például az a fiatalember, aki a Herkulesnek 1887-ben beküldött levele szerint egy meg nem nevezett vidéki városban szeretett volna egy vívó-, illetve tornaegyletet alakítani. Amikor azonban puhatolódzni kezdett, vajon a helyi úri társaság elfogadná-e a zsidó bankhivatalnokok, kereskedősegédek és önálló iparosok belépését, „e kérdésre az urak kivétel nélkül nemmel feleltek”. Emiatt viszont az egész terve füstbe ment, „mert épen az említett ifjak között találkozott volna a legtöbb lelkes működő tag”. E „gentrigőg” annál sajnálatosabb volt, konkludált a levélíró, hogy „nemcsak a sportnak, de egész nemzeti erősödésünknek gátat vet”, hiszen „éppen a sportnak kellene azon térnek lenni, hol a különböző társadalmi rétegek érintkeznek”.[17]

Talán, hogy elkerüljék a partikularista érdekvédelem gyanúját, az általános sajtóban e kérdésben hírlapírói minőségükben felszólaló zsidó szerzők a hitsorsosaikat sújtó diszkrimináció hangsúlyozása helyett a sportklubok felekezet, foglalkozás vagy társadalmi rang szerinti elkülönülő szerveződését ostorozták. Noha a „szabadságnak és demokrácziának” a sportban kellene leginkább érvényesülnie, írta 1888-ban Lövinger Gyula, „mert hisz testileg mégis sokkal egyenlőbbek vagyunk, mint szellemileg”, Magyarországon éppen ellenkezőleg alakult: „Nagyon sajátságos dolog, de tény, hogy míg külföldön a sport a különböző társadalmi osztályokat öszszehozza, türelmessé teszi egymás iránt, addig hazánkban épen a kaszt szellemet növeli.”[18] Tizenhat évvel később a patinás Pesti Naplóban Seress László hasonlóan vélekedett: „Van elite klub és van «pőbli». Van «keresztény» egylet és van «zsidó» egylet. Az úri klub nem játszik a pőblivel, a keresztény a zsidóval. […] Ahelyett tehát, hogy a sport gondolata, az emberi ügyesség fejlesztésének szeretete egyesítené mindazokat, akik magának a sportnak nemzetnevelő erejét ismerik, ellenkezőleg: ez a sport választófal lesz ember és ember között.”[19]

Kifejezetten zsidó részről, vagyis a közéletben zsidóként fellépők részéről a legmarkánsabb reakció a cionisták kicsiny csoportjától jött, akik 1906-ban egy saját, nyíltan zsidó sportegylet létrehozása mellett döntöttek. A Vívó és Atlétikai Club (VAC), a főváros egyetlen kimondottan zsidó sportegyesülete, „azokból az ifjú sportemberekből alakult”, emlékezett vissza 1909-ben a klub egyik tagja, „kik a magyarországi csaknem kivétel nélkül antiszemita sportegyletekből kinézve, immár büszkén zsidóságukra, a zsidó ifjúsággal a zsidó ifjúságért akar[t]ak munkálkodni”.[20] A cionista sportclub két legyet ütött egy csapásra. Egyfelől megoldást kínált a többi sportegyesületbe fel nem vett, vagy felvett, de magukat befogadottnak nem érző fiatal zsidóknak. Másfelől gyakorlatba ültette az „izomzsidóság” Max Nordau által népszerűsített cionista projektjét, vagyis arra törekedett, hogy megvalósítsa a testileg-lelkileg elsatnyult „gettózsidót” és az idegbeteg „asszimilánst” felváltó – egyben az elnőiesedett zsidó férfi antiszemita sztereotípiáját is megcáfoló – Új Zsidó marcona férfiideálját. A többnyire egyetemistákból verbuválódott egyesület először a Budapesti Zsidó Torna Egylet nevet vette fel, ennek alapszabályait azonban a Belügyminisztérium 1906-ban nem hagyta jóvá, mivel a fiatalságnak sportolás céljából, ám „felekezeti alapon” való tömörülését nem tartotta „nemzeti szempontból” helyeselhetőnek, vagyis asszimilációs elvárásaival összeegyeztethetőnek.[21] A cionista ifjak semlegesebb névre átkeresztelt egyesületének alapszabályait a belügy 1907 februárjában elfogadta.[22] Pedig csak a név változott, de nem a cél. Amint Goldmann Benő, a VAC egyik alapító tagja írta a klub 10 éves fennállásakor: „A zsidóság fizikai regenerációja: ez lett a V. A. C. programmja. A »Muskel Judentum«, amint azt Nordau követeli.”[23]

Goldmann Benő ekkor már azt is elégedettséggel nyugtázhatta, hogy a cionizmust ellenző, a cionista sportegyesülettel szemben kezdetben ellenséges „vezető zsidó körök” idővel változtattak álláspontjukon, ugyanis a neológ Pesti Izraelita Hitközség vezetősége 1914-től anyagi támogatásban részesítette a VAC-ot.[24] Ha tehát a főváros úri sportegyleteinek zöme a dualizmus végéig nem nyílt meg a zsidók előtt, e diszkrimináció a zsidóságon belül ideológiailag frontálisan szembenálló két tábort e téren legalább együttműködésre késztette.

[1] Vörös Károly: Sport, városiasodás, polgárság. In: Hétköznapok a polgári Magyarországon. Bp., 1997, 301.

[2] Uo. 298.

[3] Schuschny Henrik: A testi nevelés és a zsidóság. In: Évkönyv. 1895. Szerk. Bacher Vilmos – Mezey Ferencz. Bp., 1895, 369–373.

[4] A Lovaregyletnek a tagok névsorát is tartalmazó évi jelentései az Országos Széchenyi Könyvtárban olvashatók P 15.892 jelzet alatt.

[5] Konrád Miklós: Zsidóságon innen és túl. Zsidók vallásváltása Magyarországon a reformkortól az első világháborúig. Bp., 2014, 168–170.

[6] A Budapesti Lawn-Tennis-Club évi jelentése az 1904. évről. Bp., 1905.; A Budapesti Polo-Club 1905. Bp., 1905.

[7] M. E. [Mezei Ernő] A tisza-eszlári eset és a sajtó. Egyenlőség, 1882. nov. 5. 1

[8] Franciscus: Athletika és antiszemitizmus. Egyenlőség, 1882. dec. 24. 9.

[9] Egy keresztény: Zsidó sport-egylet. Herkules, 1885. szept. 22. 1–2.

[10] Kényes kérdés. Fővárosi Lapok, 22. évf. 1885. 227. sz. 1470.

[11] H. E.: Demokráczia a sportban. Herkules, 1885. szept. 29. 1.

[12] Egy keresztény: Zsidó sport-egylet, i. m. 2.; H. E.: Demokráczia a sportban, i. m. 1–2.

[13] Gróf Andrássy Géza. Sport-Világ, 1898. ápr. 10. 10–11.

[14] Soltész Adolf: Ho arisztosz. Egyenlőség, 1898. ápr. 17. 8.

[15] Sipos Jenő: Zsidókérdés a magyar sportban. Zsidó Szemle, 1911. febr. 1. 36.

[16] Pickford. Sporthírlap, 1914. márc. 23. 4.

[17] Veritas: Vidéki sport élet. Herkules, 1887. okt. 2. 3.

[18] Lövinger Gyula: Egyleti- és magán-versenyek. Herkules, 1888. júl. 15. 1.

[19] (s–ó) [Seress László]: Olympiai versenyzők. Pesti Napló, 1904. aug. 7. 5.

[20] Vívó: Magyar zsidó ifjak a sportban. In: Izraelita Családi Naptár. 5670 (1909–1910). Szerk. Ötvös Károly. Bp., 1909, 126–127.

[21] Felekezeti törekvések tornászatunkban. Nemzeti Sport, 1906. júl. 1. 4.

[22] Egyleti alapszabályok. Belügyi Közlöny, 12. évf. 1907. 8. sz. 72.

[23] Goldmann Benő: A tízéves Vívó- és Atlétikai Club. Múlt és Jövő, 6. évf. 1916. 11. sz. 481.

[24] Uo. 482.