Kitelepítések Budapestről, 1951

Írta: Gyarmati György - Rovat: Történelem

A politikai őrségváltáshoz társított társadalmi-lakhatási diszkrimináció

Rákosi Mátyás beszédet mond (Forrás: Apáink földje c. dokumentumfilm)

Történetünk idején a túlélő kortársak fél évtizeddel tudták maguk mögött a második világháború pusztításait. Jószerivel véget érni nem akaró – egymásra torlódó – rendszerváltó forgatagban teltek mindennapjaik. Már a Bibó István által „próbálkozó demokráciának” nevezett kezdeti időszak sem volt mentes a társadalmi és politikai konszenzust nélkülöző lopakodó diktatúra kísérletétől. 1947/48 fordulójától pedig nyíltan is célul tűzte ki a csak kisebbségi bázissal rendelkező – ám hathatós szovjet politikai és katonai támogatást maga mögött tudó – kommunista párt saját egyeduralmának kiépítését. A következő három év során, 1950 végéig, erőltetett menetben zajlott a magántulajdon szinte teljes körű államosítása, a felsőfokú és a közoktatás gyökeres átformálása, a tudományos és kulturális szféra – köztük a sajtó – autonómiájának felszámolása. Ezzel egyidejűleg építették ki a társadalom mindennapi funkcionális életét foglyul ejtő – a személyes privát szférát és a társasági önszerveződést is központilag dirigálni igyekvő – politikai-igazgatási intézményrendszert.

Mindez széleskörű és kiterjedt merítésű társadalmi mobilitással járt, értve ezen tömeges és gyors státus-emelkedést – ellenkező oldalon tömeges deklasszálódást –, valamint intenzív hely- és helyzetváltoztatást. Ez főként a kiemelt fejlesztésű ipari körzetekbe áramlást, illetve a Budapestre verbuvált-vezényelt újhivatalnokok pozíciófoglalását jelentette. Itt szerveződtek egymás után az országos hatáskörű irányítási főhatóságok is. 1947-hez viszonyítva a különböző minisztériumok száma évről évre szaporodott, 1952-re megduplázódott, körbebástyázva az „osztódással szaporodó” különféle ágazati Központok, Igazgatóságok, Hivatalok légiójával. Ennek megfelelően gyarapodott a jelzett időszakban duplájára – 128 ezerről 260 ezer főre – a közhivatalokban foglalkoztatott újdonászok száma. E létszám fele „rendszerhűsége” alapján, korábbi vidéki munkahelyéről „kiemelt” – s a központokba vezényelt – megbízható újkáder volt, akiknek (családjukkal egyetemben) mielőbb, pozíciójukhoz illő fővárosi lakás is dukált. Nemkülönben új igényt jelentett az államigazgatással párhuzamosan térfoglaló pártapparátusi adminisztráció fővárosi – vagy ide felrendelt és stallumba helyezett – garnitúrájának lakásügye, illetve annak rendezése.

Sydney Morning Herald, 1951. július 23.

Itt érkezünk el címben jelzett 1951-es budapesti kitelepítések nyitányához, Rákosi Mátyás osztályharcos megfogalmazásában „a burzsoázia likvidálásához”. A rákészülési fázis kétirányú volt. Egyfelől vehemens sajtóoffenzíva indult az ország hidegháborús fenyegetettségéről, ezen belül nyomatékosítva a főváros veszélyeztetettségét. Ebből kiindulva deklarálták tűrhetetlennek, hogy az országirányítás centrumában továbbra is háborítatlanul koncentrálódjon a de genere „rendszerellenes” ex-elit sokasága. Igaz ugyan, hogy a kipellengérezettek korábbi társadalmi státusukat tekintve jórészt már deklasszáltaknak tekinthetők, ám e „levitézlett reakciósok” folytatólagosan kapcsolatot tartanak az ellenséges-imperialista nyugati államokba menekült-emigrált hozzátartozóikkal, illetve hajdani „kebelbéli” hasonszőrűekkel. Házingatlan tulajdonosokként ráadásul munka nélkül szedik a sápot a bérleményeikben lakók sokaságától – úgymond – „a szocializmus építésén fáradozó dolgozóktól”.

A nemzetbiztonsági kockázattá hiszterizálással egyidejűleg kezdődött el a kiebrudalni szántak összeírása. Rendőrök és rendőrtanoncok járták végig a kipécézett címeket és környezettanulmányozásnak elkeresztelt felmérést végeztek. A személyes kikérdezésen túl sokkal inkább a házmesterek „tudni vélt” információiból állt össze az adatfelvételi ív, melyen a „célszemély” és hozzátartozói múltját, egzisztenciáját, lakáskörülményeit rögzítették (19 kérdés + „megjegyzés”). Ez alapján készült a kitelepítési véghatározat, melyet minden esetben egyedi kódszámmal láttak el. A verdikt az esetek zömében több személyt érintő intézkedés volt: a családtagokon túl a más jogcímen oda bejelentkezetteket is ezen „ügyszám” alá boronálta. További intézkedések megtételéhez – lett légyen szó bizalmas rendőrségi/államvédelmi hatósági háttérnyomozások kiegészítő jelentéseiről, vagy éppen a sérelmet elszenvedők fellebbezéséről –, ugyanerre az ügyszámra hivatkoztak/hivatkozhattak.

A kartotékadattá tétel kilenc herceget, harmadfélszáz grófot és bárót, közel kétszáz „vitézt”, ugyanennyi „horthysta tábornokot”, félszáz egykori minisztert és államtitkárt, ezernél is több gyár-, bank- és vállalatigazgatót illetve nagykereskedőt, valamint további kétezer levitézlett főtisztet és főhivatalnokot vett lajstromba. Ők – a pártsajtó diffamálása szerint – „budai luxusvilláikban” ellenséges hálózatként ágálnak az épülő magyar szocializmus ellen. A fennmaradt források alapján csak az utólagos elemzés tárhatta fel, hogy a propaganda lózung több ponton sántított. A régi címektől, rangoktól, pedigréktől ekkorra már törvény fosztotta meg korábbi viselőiket. Túl voltak a bankárok, kereskedők, gyárosok egykori vállalkozásainak államosításán, a közszolgálat korábbi tisztjei, hivatalnokai pedig állásuk mellett már nyugdíjuktól is megfosztattak. Ráadásul ekkorra már – az 1950-ben közigazgatásilag kiterjesztett – Nagy-Budapesten sem volt fellelhető ennyi elkonfiskálható „luxusvilla”. Leginkább azért nem, mert az ide kategorizálható építmények zömét a korábbi évek során már elbirtokolták és belakták a berendezkedő rákosista hatalom privilegizált vezető garnitúrájához tartozók.

Szabad Nép, 1951. június 17

A rohamtempóban lajstromozott családfők száma hat és félezerre rúgott, az „együttlakó családtagokkal” pedig tizenötezerre gyarapodott a kiebrudalandók száma. Életkorukat is vizsgálva a két hónapos csecsemőtől a 94 éves aggastyánig szóródott a korfa. Átlagéletkoruk 60 év körül mozgott, miközben a nevesítettek negyede már eredetileg is „özvegyként” kapta kézhez a kitelepítési végzést. A rezsim saját önbizalmáról is bizonyítványt állított ki, midőn ezt a korfa szerint jórészt inaktív vagy elaggott, és főként öregkori nyavalyákkal küszködő társadalmi reliktumot kiáltotta ki „az imperialisták ötödik hadoszlopának”. A rendszerszlogen szerinti „világmegforgatás” mindinkább újraelosztó ország-felforgatássá profanizálódott. Az érintettek vonatkozásában egy diszkrimináló intézkedéssorozat látszott végpontjához érni: egzisztenciális ellehetetlenítésüket követte lakásukból való kiebrudalásuk, s végső kisemmizésként azok elkonfiskálása, majd – kegyúri adományként – a társadalomátszabás nyertesei közötti szétosztása.

A befogadásukra kényszerített vidéki „kuláktársadalom” ugyancsak a rendszerellenség bélyegét viselte. A történtek idején ráadásul az ő nyakukba varrta a kincstári propaganda az ország fokozódó közellátási elégtelenségét is, mondván: „a kulákok rejtegetik, disznaikkal etetik fel vagy akár el is égetik terményeiket, hogy a városi népesség élelmiszerellátásában zavart keltsenek”. Annyi különbség volt a deportáltak központi (államvédelmi és rendőrhatósági kooperációban készült) összeválogatásához képest, hogy a befogadásra kötelezett „kulákportákat” minden esetben az alig fél éve hivatalba lépett új igazgatási garnitúra, a helybéli – községi, járási – tanácsok apparátusa jelölte ki. A fővárosból kitiltott családokat célzottan az ország keleti felébe transzferálták. Heves megyétől kezdődően Borsodon és Szabolcs-Szatmáron át Hajdú-Biharig és Békés megyéig formálódott a kizsuppolt fővárosiakkal megtűzdelt geográfiai félhold. (A többi alföldi megyébe kevesebb számú kiközösítettet szórtak szét.) A befogadott deportáltak mennyiségét tekintve első helyen a Kőrös-parti Mezőberény állt, ahová 250 fővárosi családot – kb. 850 személyt – diszponáltak, akikből önmagában is kitellett egy kisebb község lélekszáma. Az újonnan érkezők eleve csak vásárlással szerezhették be napi elemózsiájukat, ám a falusias térségekre már kimondatott, hogy olyan „alapvető élelmiszerekből, mint tej, kenyér, tojás, zsír, szárnyashús, zöldségféle, önellátónak minősülnek.” Az újonnan érkezetteknek tehát napi betevő falatjuk előteremtésére sem volt lehetőség. (Rokoni, baráti ellátmány fogadása nem volt ugyan tiltott, vám- és rendőrhatósági kontroll mellett alkalmanként még külhoni karitatív segélycsomag is érkezhetett. Erre viszont aligha lehetett alapozni a mindennapi karantén-létet.)

A perzekutor logisztikával teremtett kényszerközösségben egy szándékoltan beprogramozott konfliktuspotenciál is meghúzódott. Egymás nyakára szabadítva a tanultabb-polgári és kétkezi-paraszti „osztályellenségek” sokaságát, azok majd – az egész párviadalt gerjesztő főhatalom fürkészése, felügyelete közepette – naponként zsémbelnek, civakodnak, s jószerivel egymást tartják kölcsönösen béklyóban. E célzatosan manipulált egymásra uszítás azonban szándékával ellentétes hatást generált. A telepített családok éppúgy sokféleképpen tagolódtak, mint a befogadni kényszerülők – nemcsak „kulákokból” álló – közössége. Noha kezdetben valóban a kölcsönös „egymást rühellés” volt konstatálható, idővel ez átfordult a „mindannyian diszkrimináltak vagyunk, csak másképp” – ugyancsak kölcsönös – felismerésbe, tudatosodásba. Mindinkább a helyzet szülte természetes érdekszolidaritás kezdett formálódni a falu egy kalodába zárt „burzsuj” számkivetettjei között. Legalábbis erősen mérséklődött közöttük a szociális-kulturális differenciáltságból származtatható konfliktus, s az egyre kevésbé haladta meg a törzsökös falusi népességen belül is megfigyelhető tradicionális zsörtölődést, avagy a szomszédságok közötti „tyúkper”–súrlódásokat. Hovatovább egyre inkább a népnyúzó főhatalomban – és helyi potentátjaikban – találták meg „közös” ellenségüket.

„A múltat végképp eltörölni” forradalmi metafora pőre – peren kívüli – büntető hadműveletté tárgyiasult. A rendszerváltáshoz társított erőszakos társadalom-megtörés előrehaladottságát is mutatta, hogy e tömeges deportálási offenzíva szűk két hónap alatt – május 21-től július 18-ig – lebonyolítható volt. Aligha véletlen, hogy azok, akik egy ilyen „végső megoldást” már elszenvedtek – ők az 1951-ben deportáltak közel egyötödét tették ki –, a bő fél évtizeddel korábbi keserves bevagonírozásra asszociáltak, és meg is fogalmazták: „Egyszer már kellett így utaznunk!”… Utólag pedig komfortos kávéházi filozofálgatással lehet vitát folytatni arról, hogy ennek a procedúrának a hitleri vagy a sztálini népirtás-modell volt-e az ihletője.

Az 1951-es budapesti kitelepítettek megpróbáltatásai két évvel később – Sztálin halálát követően – véget érni látszottak. Tárgyszerűen viszont inkább lehet arról beszélni, hogy „új szakaszba” lépett. Az előbbi formulával kormányt alakító új miniszterelnök, Nagy Imre 1953 nyarán rendelettel oldotta fel a különféle tömeges kitelepítések addigi gyakorlatát. Ám e modernkori röghözkötés túlélői nemcsak hogy egykori lakásaikba, de Budapestre – s egyáltalán városi településekre – sem térhettek vissza. Legtöbbjük a fővárosi agglomeráció Duna-menti településein próbált lakhatáshoz jutni. Akik megérték, az 1956-os forradalom utáni időkben „szivárogtak vissza” Budapestre, vagy csatlakoztak az országot a forradalom leverését követően elhagyó emigránsok sokaságához.

A rendszer önbiztosító offenzívája keretében Rákosi pártállama végül is (újabb) 5300 ingatlanra tette rá a kezét. Az újraosztás zömét a Néphadsereg, az ÁVH és néhány minisztérium nyúlta le. A Fővárosi Tanácsnak azért különítettek el néhány tucat lakást, hogy a pártsajtó diadalmasan hirdethesse: számos újabb élmunkás és sztahanovista lelt otthonra a levitézlett burzsoáziától elkommunizált összkomfortokban. A juttatás viszont jóval több, mint ötezer családot részesített az adományból, mivel a megszerzett építményeket – ha korábban még nem történt volna meg – azonnal „társbérletesítették”. Magyarán, több család volt kénytelen osztozni egy ugyanazon előszobán, konyhán vagy fürdőszobán. A vészhelyzetekben is ritkán elhallgató pesti aszfalthumor azonnal hangot is adott e kényszertársulások közérzetének. A boldogítani próbált javadalmasok – a sokféle tervgazdasági irányító-koordináló centrum mintájára – nem késlekedtek létrehozni az „Állandó Társbérlők Országos Központját”: betűszóval – ÁTOK. Kevesen voltak a következő másfél évtizedben, akik nem e formulával jelölték „a szocialista együttélés” köznapi mineműségét.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2021-06, Kitelepítések

[popup][/popup]