Kisvárosi zsidóélet Bonyhádon – Emlékek a Soá 80. évfordulóján VII.

Befejező rész – Anyám

Anyám alacsony volt. Kissé törékeny termetű, fejét feketébe hajló, enyhén göndörödő, csigás barna haj keretezte. Egyszerű, szép arcának szelíd mosolyában fogai fehér gyöngyként ragyogtak.

Kislány koráról keveset mesélt. Édesanyja, Fischer Mária egyedül nevelte. Szegények voltak, mindenféle lehetetlen, nedves, penészes kis lakásokban éltek. Gyermekkorából kevés kép maradt, a kevéske pénzből, amiből éltek, fényképre aztán igazán nem jutott. Egy, már elbarnult, erősen megkopott képen nagyanyám áll vadszőlővel befutott fal előtt, mellette egy padon Gizike, a kislánya. Ez tulajdonképpen egy postai levelező lap. Hátoldalán Bonyhád postabélyegzője, és ha jól olvasom 1916 augusztusában küldte nagyanyám az édesapjának, Fischer Samunak Szekszárdra. Nagyanyám huszonnyolc, anyám öt éves volt ekkor. Ez nagyanyámról az egyetlen kép, csak innen ismerhetem. Kissé hosszúkás, magas homlokú arc, ritkás haj. Törékeny alakján kötényruha, fehér blúz, kezében virágcsokor. Így, hogy a kislány egy padon áll, egyforma magasak. Tehát nagyanyám is alacsony lehetett. Gizike olcsónak látszó ruhácskáján két hatalmas, fehér csipkegallér ünnepi alkalomra utal. A kép hátulján nagyanyám írja édesapjának, hogy az unokája minden vasárnap a papához vágyakozik, Szekszárdra.

Anyám négy polgárit végzett. Megmaradt a negyedik osztályból a magyar gyakorlat füzete. A füzetet zöldes borítója szerint a Hangya Szövetkezet papíros osztálya nyomtatta. A címlapon felül, kis betűkkel ez áll: „Csonka Magyarország-nem ország Egész Magyarország- mennyország!”

Sajnos a füzet belsőjéből csak három lap maradt meg. A vonalas lapokon anyám szálkás betűivel egy fogalmazás töredéke olvasható Rákóczi és Mikes Kelemen száműzetéséről. „ Míg a fejedelem művészi lelkét remek faragványokba temette, addig Mikes édes anyanyelvét ékes levelekbe esztergályozta…

Mikes leveleinek becse abban rejlik, hogy egy félszázad történetét örökíti meg, irodalmunkban pedig eddig nem ismert műfajt honosított meg, a levélformát.” Erre a dolgozatra a kis Fischer Gizike a legjobbat, 1-es jegyet kapott.

Az Irgalmas Nővérek Immaculata Intézetének bonyhádi, római katolikus, polgári leányiskoláját 1926-ban jeles minősítéssel fejezte be. A katolikus zárda udvarában, a kápolna előtt nagy csoportkép készült. Valamennyien lányok, többségük sötét aljú matrózblúzban. Az ülősor jobb szélén anyám látható. Ekkor töltötte be a tizenötödik évét. Bonyhádon a keresztények és a zsidók gyerekei gyakran jártak egymás iskoláiba. A zsidó elemi iskola fogadta a keresztény tanulókat. A tehetősebb keresztény családok szívesen küldték ide gyermekeiket, mert a tanítás magas színvonalú volt. A katolikus zárdában sok zsidó lány tanult és az evangélikus gimnáziumban is évente több zsidó diák érettségizett. Volt év, amikor a gimnázium tanulóinak több mint tíz százaléka zsidó volt.

Anyám felnőttkori története kezdetén minden jól alakult. Kevés fényképe közül egy vidám, strandon készült képet őrzök. Fischer Jakabbal, Jakab bácsival, a később Pestre került cipész unokabátyjával, és két, általam nem ismert fiatal lánnyal együtt ülnek egy padon. Anyám mosolyog, fiatal szépsége még a kopott képen is átragyog. A kor divatos- egybe részes fürdőruhájában vannak. A magasabb hölgyben Jakab bácsi feleségét sejtem. Én csak idős korában ismertem meg. Mimi néni osztrák nő volt és haláláig nem tudta rendesen megtanulni a magyar nyelvet. Jakab bácsival gyermektelenül is kötődtek egymáshoz, de több mint negyven év alatt sem szokták meg egymást. Állandóan veszekedtek. Nem gyűlölködve, de jó hangosan. A veszekedéseikhez is ragaszkodtak. Otthonuk, a kis Szent István körúti lakás egyben cipészműhely és a szűkebb- tágabb családnak átmeneti menedékként is szolgált.

Jakab bácsi ideiglenes otthont nyújtott munkaszolgálatból hazatért unokaöccsének, gettóból kiszabadult unokahúgainak. Két veszekedés közben pedig eldöntötték, hogy az unokabáty- és a harmadik unokatestvér jó lenne egy párnak. A fiatalok össze is házasodtak, aztán rövid idő múlva elváltak. Rokoni szeretet kötötte össze őket, nem szerelem. Az unokabáty kislány kora óta ismerte feleségét. Kislányként szerette, még cukorkát is vett neki annak idején, de hát ez kevés egy házassághoz. Jakab bácsi megértően legyintett rájuk és jól lehordta Mimi nénit ezért az ötletért. Mimi néni viszont úgy emlékezett, hogy Jakab találta ki az egészet. Hogy hogyan találkozott Budapesten anyám, a szegény, lámpafestést tanuló bonyhádi zsidólány és a szegénység elől Pestre menekült szabolcsi, református parasztfiú, már nem tudható meg. Mindenesetre 1936-ban, egy szép nyári napon szüleim házasságot kötöttek, valódi szerelmi házasságot. Bonyhádra költöztek anyám kicsiny, minden komfortot nélkülöző, szoba konyhás bérlakásába és rövid, boldog évek következtek. 1938 nyarán megszületett az első gyermekük, Ágnes.

A háború aztán elszakította apámat, de számára szerencsére ez nem tartott sokáig. Úgy tűnt, semmi akadálya, hogy újabb gyermeket vállaljanak. 1944 februárjában egy kegyetlenül hideg, havas napon aztán megszülettem én. Már a születésem is arra utalt, hogy családunk felbomlóban van. Apám otthon is lakott, meg nem is. Nem tudom anyám mit és mikor vett észre abból, hogy valami nincs rendben közöttük? Anyám nagyon szerette apámat és ezt az érzést ösztönösen elegendőnek tartotta a család egyben tartására. Apám azonban már távolodott. Ma már kideríthetetlen, hogy ebben volt-e, lehetett-e szerepe anyám zsidóságának, az ebben rejlő veszélynek, de anyám többé nem számíthatott rá. Egyedül volt akkor is, amikor rátörtek a szülési fájdalmak. Fischer Mihály rokonunk vitt be bennünket a Szekszárdi szülészetre lovas-szánon, szakadó hóviharban. Születésem másnapján töltötte be apám a 27. évét, anyám akkor 33 éves volt. A kórházban csak anyai zsidó családunk látogatott bennünket. A testvérem Ágika a Fischer családnál vendégeskedett. Haza szintén Fischer Miska bácsi hozott bennünket. Családi ajándékunk volt egy tábori kanál. Schön Pál unokatestvérünk adta édesanyámnak az én születésem alkalmából. Pali, a kertész, aki szép reményeit, szelíd természetét kertek ápolásába, virágok ültetésébe plántálta, akkor volt utoljára otthon. Egy napot, halálos útján Bor és Németország között. Egy kanala volt. Azt adta.

Anyámra, két kis gyermekével rászakadt az egyedüllét nyomorúsága. Keresete nem volt, egészsége labilis, lelkét a megcsaltatás marta és hamarosan őt és támogató zsidó családját iszonyú veszedelem kezdte fojtogatni. 1944 április harmadikától este hét óra után nem léphettek ki az utcára, rá két napra valamennyiüknek fel kellett tűzniük a sárga csillagot a kiskorú gyermekek kivételével. Április végén csökkentették az ellátásukat cukorból, zsírból, húsból. Egyes élelmiszert , például tojást, rizst egyáltalán nem kaphattak. Május közepén aztán kaptak három napot, hogy bevonuljanak a magas deszkapalánkokkal bekerített, csendőrök őrizte gettóba. Akkor 1944. kilátástalanul sötét, értelmetlenül virágzó májusában a Fischer család hadköteles férfitagjai a munkaszolgálatban szenvedtek, lapot nem írtak, vagy csak nem érkezett, a család nőtagja életerős férfiak nélkül, teljes kiszolgáltatottságban és bizonytalanságban tengődtek. Anyám nem magát, a gyerekeit féltette. Ági nővérem a hatodik életévét töltötte, én pedig még nem voltam három hónapos. Apám nem vállalt bennünket. Anyám kétségbeesésében a református lelkészhez fordult, tudva, hogy az egyház árvaházat tart fenn Bonyhádon. Lombos Alfréd lelkész jó ember volt, befogadott bennünket, anyám pedig ment az édesanyjával, valamennyi rokonával a gettóba. Június végén anyámat , mint „árja párját” szabadon engedték. Július elsején a kisállomáson Bonyhád zsidóságát bevagonírozták és elszállították. A célállomást senki nem ismerte.

Elképzelni sem tudom hogyan vészeltük át az 1944-es esztendőt, hiszen családunk minden támaszát elveszítette. A következő évben aztán kezdtek hazaszállingózni a túlélők. Kevesen jöttek és velük jött a bizonyosság és a gyász, nincs kire várni már. Anyám gyászolta az édesanyját az egész családját. Auschwitzból egyedül a nagynénje, Rosenfeldné-Fischer Erzsébet tért vissza Bonyhádra, a munkaszolgálatból pedig három férfi családtag, Fischer Manó, Fried Iván és Schön Sándor. A család Pesten élő ágából négyen élték túl a gettót, de ők messze voltak. Bonyhádon a visszatérők otthonát már elfoglalták idegenek. Schön Sándor elment a patakparti házukhoz, melyben akkor már egy vasutas lakott a családjával. Számára nem volt többé hely a saját házában. Valamennyien beköltöztek hát az egykori zsidó szállodába, a Zucker házba. A férfiak dolgozni kezdtek, Fischer Erzsébet pedig ellátta a háztartásukat.

Éltünk valahogy, Joint-csomagokkal, és a visszatért férfiak segítségével. Ezekben a csomagokban kevés használt ruha és élelmiszer volt általában. Számomra nagy dolog volt a holland kakaó és fekete csokoládé. A csokoládét aztán a ruhásszekrényben, alkalmakra tartogatta anyám. Apró kockákból állt, és ünnepkor kaptunk belőle egy-egy kockát Ágival. A ruhák sajnos használhatatlanok voltak. Akkoriban az amerikai nők valószínűleg nagyon karcsúak voltak, mert Bonyhádon sem anyám sem mások nem fértek bele az amerikai női ruhákba. Azon kívül nagyon tarkák, virágosak voltak, áradt belőlük Amerika szabadsága, vidámsága, ami itt rólunk egyáltalán nem volt elmondható. Anyám a legjobban egy vaj-puha sevróbőrű, mogyoró színű, trottőr sarkú kötős női cipőt sajnált , ami olyan keskeny volt, hogy azonnal véresre törte amúgy is fájós lábát. Sokáig viseltük játékból, az egyik az én, a másik a testvérem lábán lötyögött.

Legnagyobb ellenségünk a tél volt. Anyám ízületei a hidegtől az átlagosnál is többet és jobban fájtak, és már erősen sántított szegény. A lakásunkról csak annyi jó volt elmondható, hogy ez volt az otthonunk.

Nem tudom, mennyit bír egy ember. Fojtogató szegénységet, a családja kiirtását, napi küzdelmet az asztalra jutó élelemért, a hideg elleni tüzelőért, gyötrő lábfájást, a ruhaneműk állandó foltozását, varrását, azt, hogy minden nap azt kell mondani cseperedő gyerekeinek, hogy nincs, nem tudjuk megvenni, hogy a kislánynak ferdül a gerince, hogy megérkezik a postán a válókereset, hogy az ember, az egyetlen, akit valaha szeretett, válni akar és végérvényesen hivatalossá akarja tenni, hogy elhagyja, a gyerekeivel együtt. Anyám térdelt a sparhert előtt, fújta a tüzet, hogy égjen és csorogtak a könnyei. Nekem azt mondta, hogy csípi a szemét a füst. 1949-et írtunk. Később tudtam meg, hogy akkor érkezett a válási papír. 1951-ben anyámat a Népbolt Vállalat felvette pénztárosnak. 1952-ben a konyhaasztalunk feletti kis fapolcra egy kis néprádióval beköltözött a világ. A Kossuth és a Petőfi rádió zenét, híreket, irodalmat, rádió-játékokat, tudományt varázsolt az otthonunkba, behozta a világot számunkra. Anyám ekkor már nehezen járt, nagyon fájt a lába. Nehezére esett az üzletig tartó mindennapos gyalogút, de hálás volt az életünkért, a munkájáért, boldog volt a két gyermekével.

Anyám alapvetően nem volt vallásos, de minden péntek délután gondosan kiszidolozta a réz gyertyatartóinkat, sütött egy barheszt és este, kendővel a fején meggyújtotta a péntek esti gyertyákat. A gyertyatartó előtt állt, két kidolgozott, eres kis kezét a gyertyák lángja felé tárta és halkan imádkozott. Nem kapcsolt lámpát, csak a lobogó gyertyafények töltötték be kis konyhánkat. Mi, gyerekek ösztönösen csendben voltunk, eltöltött bennünket is valami melegség, az ünnep hangulata. Anyánk ilyenkor sokszor sírt, siratta a halottjait. Aztán szemeit megtörölve kínálta a vacsorát. Tejes frank kávét, barhesszel. Amíg még működött a zsinagóga, nagyobb vallási ünnepeken elment, és magával vitt bennünket is. Fönt, a nők karzatán foglaltunk helyet. Később már nem tudott emeletre menni, így nem jártunk többé a templomba. Otthon tartotta meg a nagy ünnepeket, Jom Kippurkor pedig böjtölt.

Aztán már nem is lehetett volna menni, mert megszűnt a bonyhádi zsidó hitközség, és a zsinagógát bezárták.

Zárszó:

Fischer családom valamennyi, 50 évnél idősebb férfitagja, minden nő és minden gyerek a soá áldozatává vált. Szívemben őrzött nevük álljon itt, emlékező írásomba vésve is:

Fischer Samu, Fischer Manóné-Lőwinger Ella és gyermekei: Ferenc és Szidónia

Fischer Mihályné-Fischer Janka, férje Fischer Mihály és gyermekeik: Borbála, Piroska, László

Fischer Lipót és neje Sziklai Margit valamint gyermekeik közül: János és Miklós, akit Budapesten, 1944 decemberében gyilkoltak meg a nyilasok.

Fischer Ignác, Fischer Mária, Schön Pál, özv. Fischer Mihályné, Fischer Mór

Fischer Róza-Chlebovits Dezsőné és gyermekei:Judit, Alfréd, András

Fried Mórné- Fischer Mina, férje Fried Mór és gyermekeik közül:Piroska és Márta

Rosenfeld Sándor/ Fischer Erzsébet férje/ és gyermeke: Judit, özv. édesanyja Rosenfeld Sándorné

Álljanak itt azon bonyhádi Fischerek nevei is, akik ugyancsak áldozatául estek a Soának . Minden bizonnyal ők is valaha kiterjedt családunk tagjai voltak, rokonsági kapcsolatunk azonban dokumentumok, élő leszármazottak hiányában ma már felderíthetetlen számomra:

Fischerné Eisenberg Rózsi, Fischer Zsuzsi, Fischer Ottó, Fischer György, Fischerné Szigeti Rezsin, Fischer Vera, özv. Fischer Gézáné, Fischer Sándor, Fischer Béla, Fischer Szeréna.

Bevégeztetett.

 

Fischer családom túlélői:

Fischer Manó, Schön Sándor, Fischer Gizella-Sós Balázsné és gyermekei: Ágnes és Csaba

Fischer Erzsébet, Fischer Vera, Fischer Anna, Fischer András, Fischer Jakab és Fried Iván

 

A cikksorozat további részei:

Ahol már egy zsidó sem él – Emlékezés a-bonyhádi-Zsidó közösségre

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján I.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján II.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján III.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján IV.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján V.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján VI.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján VII.

A bonyhádi zsidók hazaszeretetéről

A zsidók részvétele Bonyhád modernizációjában

A bonyhádi zsidó közösség