Kisvárosi zsidóélet Bonyhádon – Emlékek a Soá 80. évfordulóján III.

Öcsi a munkaszolgálatban.

1943 márciusában Öcsi századát Marosvécsre, a Szászrégentől 8 kilométerre fekvő kis, Maros-menti községbe helyezték. Az út két hétig tartott, de Öcsi szerencsésnek érezte magát, mert Budapesten kaptak két szabad napot . Ugyan ötvenen voltak egy tehervagonban, az állomásokon azonban friss vizet ihattak. A Maros folyó kísérte őket. Az idő tavaszba hajlott, ráláttak az erdélyi mezőség szép dombjaira, végül megérkeztek az állomáshelyükre.

Mintegy 8-10 kilométert gyaloglás után egy uradalmi hombárban várta őket szalma fekhelyük. Kényelmes volt, de egy idő után nagyon elszaporodtak a bolhák, melyek ellen csak a Maros vizében találtak menedéket. Akit a keretlegények rajtakaptak az éjszakai fürdőn, annak egész éjjel a vízben kellett állni.

Reggel aztán úgy, csuromvizesen mehetett a munkára az ellenségükhöz. A hegyhez. Hegynek látták a kőbánya felett magasodó dombot, ahova fejenként 3 köbméter követ kellett feltalicskázni naponta. Ezt a követ aztán el kellett teríteni a dombtető asztallap-sík tetején. A keretlegények amúgy egész rendesen viselkedtek. Nyári hétvégeken Öcsiék már kimenőt is kaptak, a környék zsidó családjai pedig vendégül látták őket. Szeptemberre elkészültek a repülőtér alapjaival, így egy újabb repülőtér építéséhez, Hajdúböszörménybe vezényelték át a századot és a város közepén lévő nagy zsidó iskolában volt a szállásuk.

November végén jött a parancs, irány az orosz front. Ismét szerencséjük volt. Csak az Uzsoki hágóig vitték őket. Nagy és Kis Bereznán dolgoztak, csodálatos tájon. Egy nagy fűrésztelephez kellett fát irtaniuk, és háncsolni a rönköket.

Egyszer azonban minden szerencse megszakad. 1944. január végén egészen a Dnyeperig vitték a századot. Tombolt a tél . Mínusz 40 fokban, kegyetlen, metsző szélben ástak taposóaknákat, futóárkokat , hat és fél méteres gödröket robbanó anyagnak. Amikor a csákányok már nem bírták a fagyott talajt, a sziklákat, robbantottak. A gyújtózsinórt kimérve adták nekik, egy töltethez 10 cm-t. Ez 10 másodpercnyi futást jelentett az életért.

Az oroszok pedig egyre csak jöttek. Ahogy ők előre, a munkaszolgálatosok hátra. Napi 10-15 kilométert vonultak vissza. Állomásokon rakódták a visszavonulók hadianyagát, éjszakánként rendszerint szénapajtákban aludtak. Volt reggel, hogy Öcsi a hó alatt ébredt. Életereje és kedve rohamosan csökkent. Az orosz támadások alatt gyakran gondolt a halálra, talán kereste is, amikor bombázást várva a vasúti sínekre ült ki. Aztán egy rakodás során a megbillenő gerenda a csuklóját törte. Zsidó felcserük az Ungvári kórházba vitette, ahol megműtötték. A Pészachot a kórházban töltötte. Ismét mellé pártolt a szerencse. A kórházban nem volt hideg és ez nagyon jó volt. Ünnep lévén helyi zsidók jöttek a kórházba és naponta ételt hoztak. A szerencse e alkalommal tíz napig tartott. Ekkor egy főhadnagy ráütött a pálcájával, nem engedte egészségügyi szabadságra. Kezébe nyomta az elbocsátó levelet és visszarendelte az egységéhez, ideiglenesen konyhai munkára.

Mire Öcsi visszaért a századához, konyha nem volt, főznivaló sem, csak az állandó visszavonulás. A Sztálin orgonák süvöltése megőrjített embert, lovat egyaránt. Erdei sóskát, gombát, az elhullott lovak húsát, a földeken, őszről maradt káposztát, kukoricát ettek. Ha eldobott kenyérhéját láttak az úton, akár húszan is rávetették magukat. Öcsinek ismét csak szerencséje volt. Nem ismerte a gombákat, amit talált és megevett,de semmi sem ártott neki, csak az éhség marcangolta állandóan. Eltelt a nyár és október elején így érték el a magyar határt Uzsoknál. A meggyötrött, rongyos, sovány század örömében egyszerre borult a földre.

Kárpátalján a ruszinok rendesek voltak, ahogy tudtak segítettek, de hát koldus szegények voltak ők is. Beengedték őket a pajtákba, lovak mellett aludtak. Ez sokszor jobb is volt, mint a poloskás füstős kis viskók. Ennivalójuk nekik maguknak sem igen volt, de a munkaszolgálatosok hálásak voltak a megfőzött krumpli és borsó héjáért is.

Itt hallottak Horthy proklamációjáról, és a reményeket csak fokozta, hogy ismét megindult az ellátásuk is. Igaz, csak 40 deka komisz kenyeret kaptak másnaponként, reggelente pedig egy bögre üres teát. A Latorca partján, Szolyvánál nagy légitámadást éltek át. Aztán kapták a hírt Szálasi hatalomátvételéről. De mindig jutott valami kis jó is. Az általános visszavonulásban a katonák sokkal jobb szívvel voltak hozzájuk, mint addig. A Munkács felé vezető úton a század megkapta az új vonulási irányt: Kassa- Érsekújvár- Pozsony- Németország, mögöttük az oroszok. Nagy tömeg vonult a megadott irányba, csendőrök, katonaság, a zsidók sárga karszalagja messzire virított.

Öcsi lába elviselhetetlenül fájt már. Annyira kisebesedett, hogy látni lehetett a csontot. Le kellett vennie a bakancsát és rongyokba tekert lábbal sántított az úton. Végül döntő elhatározásra jutott. Elszánta magát, lesz, ami lesz, nem megy tovább, megszökik. Egy hajnali indulás előtt elrejtőzött és várt, míg a század el nem tűnt az úton. Aztán elindult, fején katonasapka, azon az édesanyja kötötte hósapka, karján a sárga szalag, amit még akkor nem mert levenni. Az útról kiáltoztak utána a vonulók, ő azonban nem állt meg. Erre lőni kezdtek. Öcsi lélekszakadva futott a közeli kazlakhoz, bebújt a szalmába, majd amikor már nem hallott lövéseket, átszaladt a következőhöz és végül már nem láthatták az útról.

Így ért Perecseny községbe, de a poros utcákon egy lelket sem látott. Hiába zörgetett a házaknál, senki nem engedte be. Már azt hitte senki nem maradt itt. Ült egy gémeskútnál és egyszer csak előkerült egy öreg ruszin , aki beszélt magyarul. Látta a sárga karszalagot, a szörnyű sebet Öcsi lábán. Egy pajtába vezette és mondta, hogy bújjon a széna közé. Ekkor már harmadik napja nem evett. Az öreg kisvártatva megjelent egy bögre tejjel, túrót, kenyeret és főtt krumplit hozott hozzá. Öcsi mindent befalt aztán a fáradtság letaglózta. Nem tudta egy órát, vagy két napot aludt, amikor az öreg felrázta , hogy közelednek az oroszok. A közelben mennydörgésszerű tüzérségi párbaj kezdődött majd néhány óra múlva csend lett. Mikor kibújt a széna alól látta, hogy tőle jobbra , balra magyar katonák kászálódnak kifelé. Öcsi másnap felkereste az orosz parancsnokságot, leadta a katonai papírjait. A parancsnokságon kapott egy új papírt, amiben felszólították az orosz katonaságot, hogy segítsék haza tartó útján.

A vele bujkáló három magyar katona szedett-vedett civil ruhákat szerzett és abba öltöztek. Közösen indultak tovább Munkács felé. Öcsi úgy gondolta, most már inkább védi őt a sárga karszalag és továbbra is viselte. Az úton a totális pusztulás nyomai, ő ment és nem nézett semerre, csak mereven előre.

Munkácson aztán bement a zsinagógába és elmondott egy hálaimát, hogy eddig életben maradt. Imádkozott a testvéreiért, a szüleiért, az egész nagy rokonságért. Rádióhírek szerint az oroszok már Szolnoknál jártak. Munkácson aztán összefutott több bonyhádi zsidó barátjával, Stern Jenővel, Blumenstock Hermannal, aki itt dolgozott egy molnárnál. Hermann lisztjéből aztán mindig volt friss kenyerük. Itt, Munkácson tudta meg, hogy mi történt a gettókba zárt zsidókkal, a családjával. Ettől kezdve nem bírt tovább maradni. Minden üres, értelmetlen és szürke lett, a nap sem úgy sütött már, mint addig. Egyedül maradt. Egy halvány reménysugarat azért élesztgetett magában. Talán Pali életben van. Ha ő túlélte, Pali bátyjának százszor jobb az esélye, hiszen hozzá képest sokkal erősebb volt. Izraelbe kellene mennie, ott biztos találkoznak majd.

November közepén útnak indult. Valakitől azt hallotta, hogy ha egy zsidó eljut Bukarestbe, onnan kiviszik. Úgy tervezte, minden nap megy 20 kilométert. Harmadnapra Vásárosnaményba ért, onnan folytatta útját Nyírmeggyesen át Nyírbátor felé. Ez az újabb szakasz is majd három napját vette igénybe. Azt ette, amit talált, főleg a kertek csupasz gyümölcsfáin maradt, fonnyadt almákat. Az éhezés rémsége, az ennivaló értéke egész további életére bevésődött a tudatába. Ezután mindig ünnepnek érezte és ünneppé tette az étkezést mindazok számára, akik körül ülték az asztalát. Felkészült rá, gondosan és jóízűen evett, közben szívesen beszélgetett. Ételt soha ki nem dobott, igazából a morzsákat is összeszedte. Mindent szeretett, az egyetlen gomba kivételével. A nyers gombák emlékével nem tudott megbirkózni.

Visszatérve a szenvedések útjára Öcsi egyre csak ment, valami iszonyatos tompasággal a szürke novemberi tájban. Újabb négy hideg, már decemberi nap, gyomra helyén ürességgel, gyötrő lábfájással és a menés kényszerével, amíg Debrecenbe ért. A lába, mellyel már több mint 1000 km-t megtett és sebesült is volt, nem bírta tovább a gyaloglást.

Reményt vesztve kószált a lerombolt, teljesen kihalt debreceni főpályaudvaron, amikor egy vasutas elmondta neki, hogy várható egy tehervonat Nagyváradra. Felszállt a kétvagonos szerelvényre. Püspökladányban három napig álltak, az idő ólmos egyhangúságban, éhezéssel telt. Végül csak elvergődtek Nagyváradra. A Körös híd romjai a folyóban feküdtek. Ladikkal jutott át a városházán működő zsidósegítő központba. Végre meleg étel jutott a fájós gyomrába, behabzsolt egy lábasnyi birkagulyást, krumplival. Másnap indult tovább Aradra. Az állomás itt is romokban hevert. A zsidó templom mellett megtalálta a működő hitközséget. Adni nem tudtak semmit csak egy telefonszámot. Hőnig Ernő rézműves befogadta az otthonába. Hőnigéken kívül sok zsidó család élt Aradon. A román kormány felelősséget vállalt a zsidóságért, és döntő hányadukat nem deportálták.

Mindenféle kósza hírek terjedtek a magyar túlélőkről, visszatérőkről. Öcsiben feltámadt a kétség és a remény, hátha valaki vissza tudott jönni a családból. Elfogta a vágy. Minél előbb visszatérni Bonyhádra. Egyszer a városban valami ünnepség, vagy vásár lehetett. Hát kit lát egy kolbászsütő standon, mint Stern Jenő barátját. Ott segített egy idős asszonynak, aki őt befogadta.

Együtt indultak el Bonyhádra. Aradon felvette őket egy orosz teherautó, azzal eljutottak Temesvárra. A város határában ismét felvette őket egy orosz teherkocsi, amelyik Szeged- Makóra ment. Szegeden az utcák teljesen kihaltak voltak, a vasútállomás lebombázva, de zsúfolva szerb katonákkal. A vasutasok semmilyen induló vonatról nem tudtak, végül egy szerb elárulta , hogy éjfélkor indul egy mozdony Szabadkára. A sötétség leple alatt felszálltak a mozdony kéménye mellé, abba kapaszkodtak. Öcsi valahonnan szerzett egy esőköpenyt, de így is cudar hideg volt, a kémény pedig égetett. A vezető veszettül hajtott, a szél majd levitte őket, de legalább gyorsan Szabadkára értek. Itt ismét csak teljes kihaltság fogadta őket, ők pedig fáradtan beszálltak egy nyitott, lapos tehervagonba és elaludtak.

A szerencse ismét hozzájuk pártolt. A vonat másnap elindult, és Bajára tartott. Kora délután érkeztek a Duna –parti kisvárosba. A híd itt is a befagyott folyóban feküdt, a vékony jégen azonban nem lehetett átmenni. Feljebb a parton hosszú sor kígyózott. Gyaloghíd vezetett át a másik partra. Lassan haladt a sor a vékony deszkapallókon. Olykor így is hasig süllyedtek a jeges vízbe az átkelők. A túloldalon orosz katonák állították sorba az embereket azzal, hogy munkára viszik őket. Öcsin rajta volt a sárga karszalag, de ezúttal nem segített. Minden zsigerükben érezték a veszélyt.

Talán ötszázan is álltak már ott, ők beálltak a sor legvégére. Lesték a megfelelő pillanatot. Amikor katonák előrébb mentek sort rendezni, Öcsi és Jenő kiugrott és teljes erőből futott a vágányok között. Orosz kiáltások hangzottak, aztán lövések dördültek, de ők már eljutottak a vagonok védelméig. A kevés őrző közül nem jött utánuk senki. Az éjszakai sötétben ismét nyitott, lapos tehervagonon feküdtek vacogva, de hajnalra már csak egy ugrásnyira az otthontól, Bátaszéken voltak. Nagy tömeg állt, ült, feküdt a váróban, a peronon . Mindenki a dombóvári vonatra várt. Másnap délelőtt mintha ünnep készülődött volna a két bonyhádiban. Várakozással, félelemmel és egy kis reménnyel. És tizenegykor valódi, zárt személyvonat indult Dombóvár felé. Itt már minden ismerős volt. Mórágy, Felsőnána, Bátaapáti kis állomásai úsztak el mellettük, aztán Hidas- Bonyhád. A szívük a torkukban dobogott. Kiszálltak. Az állomáson csupa ismeretlen ember. Elindultak az úton az otthonuk felé. Meg van-e még és vajon ki vár rájuk ? A lábuk görcsösen vitte őket. Már csak három kilométer út volt előttük.

 

A cikksorozat további részei:

Ahol már egy zsidó sem él – Emlékezés a-bonyhádi-Zsidó közösségre

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján I.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján II.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján III.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján IV.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján V.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján VI.

Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a soá 80. évfordulóján VII.

A bonyhádi zsidók hazaszeretetéről

A zsidók részvétele Bonyhád modernizációjában

A bonyhádi zsidó közösség