Keserves évforduló

1951-2021, hetven év. Gyarmati György minden lényeges adatot felsorolt az 1951-es kitelepítésekről és kitelepítettekről. Érthető okokból nem tér ki a kitelepítőkre és az intézkedést helyeslőkre, csak utalás formájában említi a nemzetközi környezetet és a folytatást.

A második világháborút nem csak a hatalmas, az emberiség történelmében mindent felülmúló emberáldozat jellemzi. Legalább ennyire az embertömegek mozgatása, Európa néprajzának átalakulása, deportálások a haláltáborokba a háború alatt, kiűzések, áttelepítések a háború után. A Szovjetunióban volgai németek, krími tatárok Szibériába deportálása, a térképek átrajzolásával a Szudéta-vidék, Szilézia kiürítése, Szlovákiából magyarok, Magyarországról svábok – mondjuk finoman – vonatba rakása.

Ehhez képest, de csak ehhez képest az 1951-es kitelepítések szerény számokat mutatnak, Budapestről 14-15 ezer ember vesztette el otthonát, hogy helyette jobb esetben parasztházak egy szobájában, rosszabb esetben pajtákban találják magukat. Sok sérült, kevés halott.

A korszak kutatói úgy szólván mindent tudnak a kitelepítőkről. Az elsők a sorban – természetesen – Rákosi és a később kegyvesztetté vált Vas Zoltán. Utasításra, vagy sugallatra cselekedtek? Netán túlteljesítették a Moszkvából kapott terveket ?

Hányan voltak zsidók ? A számítások szerint az érintettek ötödének, két és fél- háromezer embernek volt összehasonlítási alapja az 1944-es megpróbáltatásokkal. De a zsidónak minősülők száma bizonyára magasabb volt, a kitelepítési végzéshez elég volt jobb kerületekben, tágasabb lakásban élni. A végrehajtást a rendőrségre bízták, az ÁVH a megrendelők egyike volt, főtisztjeinek biztosított tevékenységükhöz és hatalmukhoz méltóbb körülményeket.

Akár le is zárhatnánk az ügyet azzal, hogy a kitelepítettek között ismerjük a zsidók arányát, a kitelepítők között nem. De volt egy harmadik kategória is.

Magyarország újkori történelmében egyedi tény a zsidó származású kommunisták részvétele  – sok esetben üldözőikkel azonos nézeteket valló – zsidók üldözésében. Rákosi az MDP Központi Bizottságának előadott referátumában említi, hogy a Rajk-perben „csak” három zsidó származású vádlottat ítéltek halálra. A csehszlovák Slansky-perrel összevetve, amelyben egy vádlott kivételével minden elítélt zsidó volt, Rákosi műve valóban csekélynek tűnik. Még inkább, ha a különböző szovjet perekkel hasonlítjuk össze, melyekben a zsidó értelmiség megsemmisítésére készültek. A magyarországi kitelepítések után két évvel rendezték meg az ún. cionista pert, amelyben a zsidó orvos vádlottak mellé került Péter Gábor az ÁVH vezetője is.

Az Új Életben jelent meg a Magyar Izraeliták Irodájának és a rabbitestületnek a nyilatkozata, amelyben ország-világ előtt helyeslik a történteket, ócsárolják a kitelepítetteket és fenntartás nélkül azonosulnak a kitelepítőkkel. Ebben sem találhatunk semmi újat. A zsidóság képviselőinek túlélési stratégiája a kora-középkor óta a hatalom kegyének keresése volt. Ki mástól remélhettek volna segítséget? Az összetartásra inkább a nyugodtabb korokban lelünk példát. A pogromra készülő csőcselék elől mindenki maga futott.

A kínzó, máig kielégítő válasz nélkül maradt kérdés: mit remélhettek az ötvenes években az önfeladásért cserébe, a hitközség vezetői? A tényleges vallásgyakorlók számára a hitélet minimumának megmaradását: zsinagóga, kóser mészárszék és a Kelet-Közép-Európában egyetlen rabbiképző tevékenységének folytatását. A zsidók tömegének, akik a teljes asszimiláció árát a vallás elhagyásával próbálták megfizetni, ez nem jelentett semmit. A terror és a félelem a zsinagógán kívüli közösségi élet bármely formáját lehetetlenné tette. Ilyen környezetben jelentek meg a „nem-zsidó zsidók” tömegei. A kifejezés azokat jelöli, akik elhitették önmagukkal, hogy környezetük se tekinti őket zsidónak… a valóság erre gyorsan és rendszeresen rácáfolt.

Emlékszem, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság tagjaként találkoztam magamkorú zsidó fiatalokkal, akik a megújuló parlamenti demokráciában tervezték a kulturális élet újraindítását, az elveszett, eltiltott önazonosság visszaszerzését. November negyedike után ez az álom, a többivel együtt szétfoszlott, nemzedéknyi időre volt szükség, hogy a romokból újjászülessen.