Keserű számvetés – zsidó kápók perei

Dán Porat könyve a zsidóság és Izrael történetének egy mindeddig kevéssé vizsgált szeletét tárja az olvasó elé: a nácik által létrehozott gettókban és lágerekben működő zsidó kápók pereit. Az Izraeli Állami Levéltár évtizedeken keresztül korlátozta a hozzáférést e perek dokumentumaihoz. Keserű számvetés címmel jelent meg a kötet az Európa Könyvkiadó gondozásában, melyből részletet olvashatnak az alábbiakban.

Cionista vezető védelmez egy állítólagos kollaboránst

Az ellenőrizetlenül terjedő szóbeszédek nemcsak a vádlottak, hanem a hozzátartozóik életét is megkeserítették. Izaak Grünbaum, a Dávid Ben-Gúrión vezette Zsidó Ügynökség helyettes vezetője 1945 elején egy cikket tett közzé, melyben azzal vádolta a lengyel zsidók vezetőit, hogy felelősek a közösség elpusztulásáért. Mint írta, azok a vezetők, akik parancsra vagy a saját szabad akaratukból csatlakoztak a Zsidó Tanácshoz, vagy a zsidó rendőrség kötelékébe kerültek, „eszközök lettek a [németek] kezében. Legnagyobb sajnálatunkra a legtöbbjük fölsorakozott a nácik mellé. Ha nem ártottak is, [de nem] segítettek.”⁵¹ Grünbaum arra a következtetésre jutott, hogy az európai zsidó vezetés „önmaga hóhéraként” működött. Grünbaum a kérlelhetetlen cionista nézeteiről volt ismert, és noha a ZSÜMB vezetője volt, a háború alatt hosszú ideig nem volt hajlandó anyagilag támogatni a mentésre irányuló erőfeszítéseket, sem a jisuvban tiltakozó megmozdulásokat szervezni az ellen, hogy a nácik zsidókat gyilkolnak. Érvelése szerint „a cionizmus végső soron mindennél előbbre való”, az európai zsidóság megmentéséért vívott harcot is beleértve.⁵²

1945 augusztusában Grünbaum részt vett a háború utáni első cionista konferencián a szétbombázott Londonban. A színfalak mögött a cionista mozgalom tagjainak állítólagos kollaborálásával kapcsolatos viták robbantak ki, ahogyan az egy évvel később tartott bázeli cionista konferencián is.⁵³ Amikor Grünbaum Londonban elvegyült a küldöttek között, a lengyelországi zsidóság korábbi vezetője, aki mielőtt az 1920-as években bevándorolt Izrael földjére, a lengyel szejmben a Nemzeti Kisebbségek Blokkját vezette, és akit Lengyelországban „a zsidók királyaként” emlegettek, úgy érzékelte, hogy a résztvevők távolságtartóan viselkednek vele. Olyan volt, mintha űr venné körül, írta egy ismerősének, „mintha még a legközelebbi barátaim is kerülnék velem a beszélgetést”. Miközben azt várta, hogy az egy évtizeddel korábban általa vezetett közösség tagjai ölelő karral fogadják, azt érezte, hogy páriaként kezelik őt.⁵⁴

Grünbaum elkerülésének azonban semmi köze nem volt az ő nézeteihez vagy írásaihoz. Csak arról volt szó, hogy frissen érkezett a hír Londonba – és a küldöttek közül senki sem merte megosztani vele –, hogy néhány nappal korábban a francia hatóságok kollaboráció gyanúja miatt letartóztatták a fiát, Eliezert, azaz ő is „önmaga hóhéra” volt.

Eliezer, Grünbaum középső fia rendíthetetlen kommunista volt, és noha a család többi része Jeruzsálembe költözött, ő Európában maradt. A háború alatt elfogták, és 1942 közepén Franciaországból Auschwitzba deportálták, ahol kápóként szolgált. A francia hatóságok a volt fogvatartottak vádjai alapján tartóztatták le, melyek szerint Auschwitzban zsidókat gyilkolt meg, fogvatartottakat vert, antiszemita érzelmeknek adott hangot, és hűen követte az SS utasításait. Az egyik tanú vallomása szerint Eliezer egy idős foglyot hasba rúgott, aki órákkal később meghalt. Egy másik fogvatartott azt állította, hogy hallotta, amint azt mondja Eliezer: „Zsidók ezrei pusztultak el; és akkor mi van? Kevesebb feketepiac.”⁵⁵

Miután tudomást szerzett fia letartóztatásáról, Grünbaum azonnal elhagyta Londont, és Párizsba utazott. Hat évvel azután, hogy apa és fia Genfben búcsút vett egymástól, újra találkoztak egy francia börtön körbekerített épületében. A körszakállas Grünbaum szembenézett a kopasz fiával, és nem kímélte a kemény kérdésektől: „Hogyan emelhetted fel a botodat zsidók ellen? Te nem az én fiam vagy?”⁵⁶

Ezek után Eliezer megosztotta apjával a történetét. Ludwik Konczal, a barakk felügyelője a legkisebb kihágásért is oly durván megverte a fogvatartottakat, hogy néhányuk belehalt. Más foglyok azt akarták, hogy Eliezer legyen a barakk felügyelőhelyettese. Az volt a meggyőződésük, hogy ily módon megvédhetik a fogvatartottakat Konczaltól. Hogy megkímélje a fogvatartottakat Konczal ütlegeitől, Eliezernek időnként magának is ütlegelnie kellett őket, de legalább nem haltak meg az ő ütéseitől. Fia elbeszélését meghallgatva Grünbaum arra a meggyőződésre jutott, hogy ártatlan, és Auschwitz bugyraiban bátran cselekedett. Amikor Grünbaum azon az éjszakán elhagyta a börtönt, elhatározta, hogy mindent megtesz a fia nevének tisztázásáért.⁵⁷ Az idősebb Grünbaum a neves André Ballot-t fogadta meg védőügyvédnek.⁵⁸

A fény városában véget ért a nyár, jött és ment az ősz, a tél pedig a vége felé közeledett, de Eliezer még mindig nem szabadult ki a börtönből. A Zsidó Ügynökség helyettes vezetője hónapokig Párizsban maradt, hogy támogassa a fiát. Időközben Jeruzsálemben egyesek felháborodásuknak adtak hangot, hogy egy olyan magas rangú személy, mint Grünbaum, otthagyta a munkáját, hogy egy olyan személyt támogasson, akit ők kollaboránsnak tekintettek. Néhányan azt gondolták, hogy egy ilyen fiút meg kellett volna tagadnia.

„Azt hiszem, nem titok, hogy az egyik vezető cionista személyiség fiát is megvádolták [kollaborációval]. Fájdalmat érzek ennek az idős apának a tragédiája miatt”, mondta Dobkin.⁵⁹ A Zsidó Nemzeti Tanácsban Ben-Cví arról számolt be, hogy a franciaországi cionista aktivista Marc Jarblum nyomozást folytat egy volt kápó ügyében, akinek „a nevét nehéz megemlíteni, mivel az apja túlságosan jól ismert közöttünk”. Arra a kérdésre, miért szolgálta ki a németeket, a kápó azt válaszolta, hogy hétköznapi zsidók élete árán meg akarta menteni kommunista fogvatartottak életét. „Íme, így mentegette magát” ‒ zárta keserűen szavait Ben-Cví.⁶⁰

1946 márciusában a francia bíróság elutasította Eliezer ügyét, kijelentve, hogy nem rendelkezik joghatósággal azon külföldi állampolgárok felett, akik más külföldi állampolgároknak külföldön okoztak sérelmet. Mivel egyetlen állam sem volt hajlandó befogadni őt, Eliezer Kairón keresztül Jeruzsálembe utazott az apjával.

A következő években az Eliezer európai magatartásával kapcsolatos vádak és szóbeszédek továbbra is kísértették Grünbaumékat, mint ahogy mindenkit az izraeli társadalomban, akit kápóként vagy rendőrként bélyegeztek meg. Białystok volt lakosainak egy tel-avivi csarnokban tartott összejövetelén egy túlélő, aki soha nem is találkozott Eliezerrel, „zsidók ezreinek kínzásával és meggyilkolásával” vádolta meg őt.⁶¹ Egy másik esetben egy olvasó írt a revizionista párthoz kötődő Hamaskif szerkesztőjének, igazságszolgáltatást követelve. Valamiképpen, panaszkodott az olvasó, miután Eliezer megérkezett Izrael földjére, az ellene felhozott vádak „egy tiszta és ártatlan lélek elleni vérvádak” jellegét öltötték. A „hazugokról” annak rendje és módja szerint kiderült, hogy ők a túlélők, írta szarkasztikusan. Majd hangnemet váltva azzal folytatta, hogy nem helyénvaló, ha egy politikai vezető fia kivételes elbánásban részesül. Az a gondolat, hogy egy kápó esetleg nem bűnös a kollaborálásban, eszébe sem jutott.⁶²

Az ultraortodox népesség is megragadta a lehetőséget arra, hogy támadást intézzen Grünbaum ellen, akit a háború előtt a vallásellenes nézetei miatt megvetettek. A jeruzsálemi falakon megjelenő plakátok megtévesztő módon jelentették ki, hogy Eliezert „Franciaországban egy bíróság halálra ítélte”. A plakátok azt harsogták, hogy „több tízezer fiú- és lánytestvérnek a gyilkosát” csak a ZSÜMB pénzszekrényeiből származó kenőpénzeknek köszönhetően sikerült megmenteni a bitófától.⁶³

Amikor 1948 májusában kitört a függetlenségi háború, Eliezer önként jelentkezett a fegyveres erőkhöz. A függetlenség előtti félkatonai zsidó szervezet, a Hágáná azonban figyelmen kívül hagyta a korábbi katonai tapasztalatait, vagyis azt, hogy a spanyol polgárháborúban önkéntesként szolgált egy zsidó században, és megtagadta a felvételét. Pusztán az a szóbeszéd, hogy kegyetlen kápó volt Auschwitzban, elegendő volt ahhoz, hogy ne legyen helye a Hágánában. Izaak Grünbaum, aki a Függetlenségi nyilatkozat egyik aláírója és egyben Izrael első belügyminisztere volt, Dávid Ben-Gúriónhoz fordult, aki elrendelte, hogy a Hágáná sorozza be Eliezert. Május 22-én, egy héttel a besorozása után, Eliezer egysége Jeruzsálemtől délre nyomult előre a jordániaiak által ostromolt Rámát Ráchel kibuc megsegítésére. Útban az ütközet helyszíne felé Eliezer páncélozott járművét találat érte, és életét vesztette. A kollaborálásról szóló szóbeszédek még a halála után is hozzátapadtak a nevéhez: egy hamis beszámoló éveken keresztül azt terjesztette, hogy Eliezert a holokauszt egyik túlélője gyilkolta meg a csatatéren, hogy megbosszulja az európai cselekedeteit.⁶⁴

A szóbeszédek azonban nem korlátozódtak Eliezer Grünbaumra. 1948. szeptember 9-én, a függetlenségi háború során, miközben áthaladt a Petah Tikva utcán, egy gépkocsi elütött egy harmincnyolc éves, katonai egyenruhába öltözött férfit. Súlyosan megsérült, ezért a Beilinson Kórházba szállították. Három nappal később az orvosok értesítették a katona feleségét, hogy a férje, Háim Molchadsky, a férfi (aki azóta Háim Aharonira változtatta a nevét, vélelmezhetően az azonosítás elkerülése végett) a tel-avivi 6-os autóbuszról, meghalt. Będzin volt lakosai úgy vélték, hogy Molchadsky halálos autóbalesete nem a véletlen műve volt.⁶⁵  

Jakab Attila fordítása

Jegyzetek

51   Izaak Grünbaum: Bi-yemehurbanve-Shoʾah. Jerusalem, 1946, Hotsa’at Haverim,192. o.

52   Grünbaum: Bi-yemehurbanve-Sho’ah, 192. o.; lásd még Stauber: Ha-Lekah la-dor, 17–18. o.; Dina Porat: Asah ha-kol le-amet et michtavch: Izaak Grünbaum peiluto ve-hitbatuyotav be-tekufat ha-Shoah. In Shoʾah mi-merhaktavo: ishimba-Yishuv ha-Erets-Yiśre’elive-yahasam la-Natsizm vela-Sho’ah, 1933–1945. Jerusalem, 2009, Yad Izhak Ben-Zvi, 462–463. o.

53   Londonban, írja Antek Zuckerman, a lengyel zsidóság képviselete két részre szakadt. Az egyik csoport tagjai azt gyanították, hogy a másik csoport egyes képviselői, az Ichud párt tagjai a Zsidó Tanácsok egykori tagjai, és ezért nem voltak hajlandók velük egy küldöttségben megjelenni; Yetsi’atPolin: ‘al “ha-Berihah” ve-‘al Shikum ha-Tenu‘ah ha-Halutsit. Tel Aviv, 1988, ha-Kibuts ha-me’uhad, 45. o. Az 1946-ban Bázelben megrendezett cionista konferencián a cionista vezetők tartottak egy nem hivatalos meghallgatást Kasztner Rudolfot illetően. Valamivel később egy nyomozóbizottság a Móse Krausz (Krausz Miklós) elleni vádakat is megvizsgálta, aki szintén részt vett a magyar zsidóság megmentésére irányuló próbálkozásokban. Lásd Yechiam Weitz: The Man Who Was Murdered Twice: The Life, Trial and Death of Israel Kastner. Jerusalem, Jad Vasem, 2011, 49–52. o.

54   Tuvia Friling: A Jewish Kapo in Auschwitz: History, Memory and the Politics of Survival. Ford. Haim Watzman, Boston, 2014, Brandeis University Press, 156. o.

55   A Lengyel Kommunista Párt vizsgálóbizottsága összegző jelentését lásd Friling:
A Jewish Kapo, 131–132. o. Friling könyve részletes és átfogó beszámolót közöl az -Eliezer Grünbaum-ügyről. Lásd még Galia Glasner-Heled ‒ Dan Bar-On: Dis-placed: The Memoir of Eliezer Gruenbaum, Kapo at Birkenau ‒ Translation and Commentary. Shofar: An Interdisciplinary Journal of Jewish Studies 2009, 27/2. sz. 1–23. o.

56   Friling: A Jewish Kapo, 138. o.

57   Friling: A Jewish Kapo, 88., 138–139. o. Eliezer már kamaszkorában megkopaszodott.

58   Friling: A Jewish Kapo, 139. o.

59   A Szakszervezet Végrehajtó Bizottsága, 1945. szeptember 5., BGL, 29. o.

60   A Zsidó Nemzeti Tanács vezetőségi ülése, 1945. október 15., KCL, J1/7262, 28. o.

61   Friling: A Jewish Kapo, 173. o.

62   A. Rubin levele Izaak Grünbaumnak, 1946. május 21., valamint a csatolt levél, KCL, A127/1156; Friling: A Jewish Kapo, 172–173. o.

63   Tuvia Friling: MiatahLe’onBerz’eh? Sipuroshelkapo be-Oshvits: Historya, politika ye-zikaron. Tel-Aviv, 2009, Resling, 316. o.

64   Roman Frister: Deyokanatsmiimtsaleket. Tel-Aviv, 1993, Devir, 302. o.

65   Az Izraeli Védelmi Erők Háim Aharoninak (Molchadsky) állított emlékművét lásd: http://www.izkor.gov.il/HalalKorot.aspx?id=23625 (utolsó hozzáférés: 2019. 04. 22.). A szerző interjúja Menáhém Liewerrel, 2012. június 19.