Kései igazságszolgáltatás

Az utóbbi időben a német sajtó többször tudósított koncentrációs táborokban elkövetett, feltételezett gyilkosságokban való bűnrészesség miatt zajló perekről. Miért csak most kerül ezekre sor?

Jelenleg két ilyen bírósági eljárás folyik. Az egyik a 96 éves Irmgard Furchner ellen, akit 11.412 rendbeli gyilkosságban és tizennyolc rendbeli gyilkossági kísérletben való bűnrészességgel vádolnak. Az ügyészég szerint a stutthofi (ma Sztutowo) koncentrációs táborban alkalmazott egykori titkárnő a lágerben elkövetett bűnökről a legapróbb részletekig tudott, amikor 1943 és 1945 között a táborparancsnok szolgálatában állt. A másik perben a 101 éves, kiváló szellemi és fizikai állapotban lévő Josef Schütz volt őrt azzal vádolják, hogy 1942 és 1945 között tudatosan és szándékosan közreműködött 3.518 zsidó személy, illetve szovjet hadifogoly meggyilkolásában a sachsenhauseni lágerben.

Thomas Will főügyész, a Nemzetiszocialista Bűnök Kivizsgálásával Foglalkozó Tartományi Szervezetek Központi Hivatala vezetőjének elmondása szerint még hét esetben tart a nyomozás koncentrációs táborban, két esetben pedig hadifogoly-táborban elkövetett gyilkosságban történt bűnsegédkezés gyanúja miatt.

Felmerül a kérdés: hosszú éveken keresztül szinte nem történt semmi. Alacsony rangú vagy beosztású emberek szinte soha nem kerültek az ügyészségek látószögébe. Miért pont most, közel nyolcvan évvel a háború után aktivizálódott a német igazságszolgáltatás? Ennek szövevényes jogtörténeti háttere van.

Egy 1871-ból származó törvény alapján a háború utáni német jogrendben a gyilkosságok már húsz év után elévültek. Az ország fasiszta történelmi háttere miatt felmerült e szabály megváltoztatásának az igénye. Az első válaszúthoz 1960-ban, azaz tizenöt évvel a háború után érkezett a nyugatnémet törvényhozás. Komoly viták zajlottak a parlamentben az elévülés kérdése körül, de nem sikerült megegyezni. Ezért aztán mindössze egy átmeneti megállapodás született: úgy ítélték meg, hogy 1939 és 1945 között nem létezett etikus igazságszolgáltatás, ezért az elévülési időt meghosszabbították ezzel a periódussal, azaz 1965 májusáig. Amikor ez a néhány év is letelt, a Bundestag mégis megszavazta a gyilkosság bűntettére vonatkozó elévülés megszűntetését. Ezután a gyilkosságok büntethetősége időmúlás következtében már nem szűnhetett meg. Ez nem csak a tömeges gyilkosságokban közvetlenül résztvevő főtettesekre vonatkozott volna, hanem olyanokra is, akik ezt közvetve tették lehetővé. Így például a korábbi Birodalmi Biztonsági Főhivatalban ténykedő, ún. íróasztal mögötti tettesek (németül: Schreibtischtäter), vagy a koncentrációs táborok őrszemélyzete ellen is lehetett bűnvádi eljárást indítani. Azzal nem érvelhettek volna, hogy parancsra cselekedtek, vagy csak egyszerűen végezték a dolgukat. A főtettesek indítéka fajgyűlöletre volt visszavezethető; ugyanezt az indítóokot fel lehetett róni a közreműködőknek is.

Egy új törvény megfogalmazásában számottevő szerepe volt a Szövetségi Igazságügy Minisztérium vezető tisztviselőjének, bizonyos Eduard Drehernek, aki már a hitleri rezsim idejében is fontos jogászi funkciókat töltött be. Egy ügyes jogi csűr-csavart épített be az új jogszabályba: ha csak a főtettes esetében voltak bizonyos személyes-szubjektív indítékok vagy tulajdonságok bizonyíthatóak, például rasszizmus, de a segédkező esetében nem, akkor ez utóbbi enyhébben volt elbírálandó. A Dreher-féle törvény nem tért ki az ilyen, mérsékeltebb büntetéssel sújtandó bűnsegédlet elévülésének eltörlésére.

Az ilyen cselekedetek, amelyekre az 1871-es büntetőtörvény szerint legfeljebb tizenöt év börtön volt kiszabható, már 1960. május 8-án elévültek. Ez azt jelentette, hogy számtalan íróasztal mögötti tettest, vagy akár őrt a gyilkosságok elévülése megszüntetésének idején már nem lehetett felelősségre vonni. Mind a mai napig nem tisztázott, hogy a parlamenti képviselőknek nem tűnt-e fel ez a szemérmetlen trükk, illetve, ha igen, nem merték vagy nem akarták megtörni az akkor uralkodó „elhallgatási kompromisszumot”. Bár volt olyan bíró, aki ezt észrevette és jelentette, sőt a sajtó is cikkezett az ellentmondásról, mégsem történt semmi. A beadványok Dreher asztalára kerültek, aki rendre elbagatellizálta az ügyeket.

Mindazonáltal, az ún. Frankfurti Auschwitz-perek során jó néhány ítélet született, amelyekben a vádlottak tevékenységét a kegyetlen gyilkosságokban történt sajátkezű támogatásként értékelték, jóllehet ők maguk nem öltek meg senkit. Ilyen volt 1965-ben a Rudolf Höß auschwitzi lágerparancsnok adjutánsa, Robert Mulka elleni eljárás. Bár kétségtelenül kiemelkedő szerepet töltött be a teljes megsemmisítő gépezet működtetésében, és ezáltal több százezer ember haláláért volt felelős, ezt a bíróság mégsem tekintette bűncselekményben való részvételnek. Csak Mulka egyes konkrét tetteiét értékelték gyilkosságok támogatásaként, mint például a gázkamrákban használt Zyklon-B vegyszer megrendelését, vagy a „végső megoldás” írásban történt elrendelését berlini zsidók esetében. Mulkát végül tizennégy év börtönbüntetésre ítélték legkevesebb négy, egyenként legalább 750 emberen bűnszövetségben elkövetett gyilkosságért. Gyilkosságban való közvetett részvételért senkit sem büntettek meg.

Valószínűleg ez soha nem változott volna meg, ha Thomas Walther bíró nem kérte volna az áthelyezését a már említett Központi Hivatalba, hogy a nyugdíjazása előtti utolsó néhány évet náci bűnözők elleni nyomozásnak szentelje. 2008-ban lett figyelmes John (Ivan) Demjanjuk esetére. Az ukrán férfi a második világháború alatt a Vörös Hadsereg katonája volt. 1942-ben német hadifogságba esett. Egy idő után csatlakozott az SS segédcsapatához, amely a koncentrációs táborok személyzetét biztosította. Többek között a sobibori haláltáborban szolgált. A háború utáni zűrzavart kihasználva végül az Egyesült Államokban kötött ki. Egy idő után megszerezte az állampolgárságot, csendes polgári életet élt és nevét Ivanról Johnra változtatta. Mígnem 1975-ben felbukkant egy lista az USA-ban élő feltételezett ukrán háborús bűnösök neveivel – köztük Demjanjukéval. Végül Izraelben vádat emeltek ellene. Csakhogy az amerikai és az izraeli igazságszolgáltatás tévesen azt feltételezte, hogy Demjanjuk a treblinkai megsemmisítő táborban volt szolgálatban. Mivel ez helytelen volt, másodfokon felmentették.

A nem zsidó Walther nem akarta ennyiben hagyni az ügyet. Mindenképpen vádat akart emeltetni Németországban Demjanjuk ellen a Sobiborban elkövetett gyilkosságokban való részvétele miatt. Ehhez meg kellett változtatnia a hivatala gondolkodásmódját. Addig ugyanis az volt a gyakorlat, hogy ha nincs bizonyíték az egyes akciókban való személyes részvételre, akkor nem áll fenn a bűncselekmény gyanúja, így nem is lehetett az ügyben nyomozni.

Thomas Walthernak végül sikerült keresztülvinnie a koncepcióját: aki bármiféle módon részese volt a megsemmisítő táborokban az iparszerű gyilkolásnak, az gyilkosságban bűnrészesnek tekintendő. Méghozzá függetlenül attól, hogy közvetlenül és személyesen vett-e részt a gyilkosságban vagy sem. Ezzel minden bizonnyal német jogtörténelmet írt, hiszen egy magát több évtizedig tartó dogmát tört meg.

Demjanjuk ellen 2009-ben Münchenben vádat emeltek, és 2011-ben öt év börtönbüntetésre ítélték a sobibori megsemmisítő táborban legalább 28.060 esetben elkövetett gyilkosságban való bűnrészességért. Tekintettel előrehaladott korára a bírák a fellebbezésről szóló döntésig szabadlábra helyezték. Az ítélet végül nem vált jogerőssé, mert Demjanjuk meghalt, még mielőtt a fellebbezési eljárás lezárult volna.

Miután Demjanjukot elítélték az elkövetett gyilkosságokban való bűnsegédletért, közvetlen személyes részvétel bizonyítása nélkül, de a megsemmisítő tábor működésének támogatása alapján, több bírósági eljárásban alkalmazták ezt az elvet. 2016-ban a gyilkosságnak minősülő cselekmények további pontosítására került sor. „Egy új és fontos tényállás az életkörülmények általi gyilkosság lett, amelyre Reinhold Hanning volt auschwitzi SS-őr pere során hivatkoztak először” – fejti ki a Szombatnak Walther, aki manapság a perekben magánvádlók ügyvédjeként tevékenykedik. „Vagyis olyan körülmények létrehozása, amelyeket a lágerbe zárt foglyok nem élhettek túl. Bűnrészesség gyanújába kerül az olyan személy is, aki ezt támogatja, például azzal, hogy őrként megakadályozza az ilyen körülményektől való szabadulást. Ráadásul nem csak a befejezett gyilkosság, hanem a gyilkossági kísérlet is üldözendő” – folytatja. A holokauszt-túlélőknek is megkísérelték kioltani az életét, csakhogy a gyilkosságot nem sikerült végrehajtani, mivel a szövetségesek még azelőtt felszabadították őket.

Kérdés, mennyire igazságosak ezek a bírósági eljárások, illetve ítéletek? Hiszen a mostani vádlottak annak idején fiatalok voltak, esetleg nem is voltak tisztában azzal, miben vettek részt, és talán nem volt antiszemita indíttatásuk sem. Walther: „A jognak kötelessége minden feltételezett bűncselekményt feltárni, ellenkező esetben büntetőjogi felelősség alá vonás megakadályozásáról lenne szó. Ez pedig szintén büntetendő.” Az az érv, miszerint nem volt ismeretük arról, hogy miben vettek részt, nehezen elképzelhető. Az sem állja meg a helyét, hogy ezekre a feladatokra kényszerítetek őket, például kivégzéssel való fenyegetéssel. Bizonyíthatóan egyetlen SS-tagot sem büntettek halállal, ha nem hajtott végre egy ilyen parancsot. A védelem egyik perben sem tudott felhozni egyetlen esetet sem. Minden további nélkül megtagadhatták volna a szolgálatot. Walther – aki egyébként Fahidi Éva veje – ezt így magyarázza: „Az SS-nek a legkisebb mértékben sem állt érdekében olyan embereket szolgálatba állítani, akik a felfogásuk értelmében „gyenge idegzetűnek” számítottak.” Az alternatíva a frontra történő vezénylés volt, amihez képest a tábor mégis nagyobb biztonságot jelentett.

Sokakban együttérzést vált ki, hogy nagyon idős, nem egy esetben beteg embereket állítanak bíróság elé, mondhatni hurcolnak meg. De ha például egy gyerekgyilkost évtizedek múltán sikerül kézre keríteni majd elítélni, senki nem háborodik fel, akármilyen korú az illető. Ez a náci bűnösök esetében miért lenne másként? Walther úr egyetlen egy esetről sem tud, amelyben egy vádlott, vagy ügyvédje az illető hajlott korára hivatkozott volna a bírósági büntetőeljárás elkerülése érdekében.

Ha a nemzetiszocialista korszak bűntetteit már korábban úgy minősítették volna, mint Demjanjuk vagy Hanning esetében, sokkal többen megkapták volna méltó büntetésüket. És sokkal több Soá-túlélő érezhetett volna némi elégtételt az évtizedekig tartó lelki gyötrődések után.