Kánaán a láthatáron

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Minden társadalmi csoport élete a néven múlik. A név köti össze lélektanilag a csoport tagjait, s teszi azonosíthatóvá őket más csoportok szemében. A zsidó név csodája, hogy évezredeken keresztül képes volt egybe tartani azokat, akik e néven tartották számon magukat, miközben sorra eltűntek azok, akik számára a zsidó név az irritáló idegen szinonímája volt.

A zsidók és a nem zsidók viszonyában az egyik fél megmaradt, míg a másik fél fluktuált. Ami nem változott, az a Robert Wistrich által „legrégebbinek” nevezett gyűlölet, melyet a különböző korokban változó intenzitással és változó indoklással a nem zsidók éreztek a zsidók iránt.

A zsidók és a nem zsidók változatlanságában változékony viszonya sorsdöntő fordulatot vett a modernitással, melyet az Oroszországból Berkeley-be katapultált nagyszerű történész, Yuri Slezkine szerint nem a zsidók találtak ki, de amikor beköszöntött, úgy viselkedtek, mintha nekik találták volna ki. A Kelet-Közép-Európába sodródott városias, mozgékony, írástudó, gyors felfogóképességű, rugalmas, sokféle kommunikációs kódot ismerő kisebbségi csoport a közép-kelet-európai társadalmakra rázúduló modern korban hihetetlen gyorsan feltalálta magát, és sorra hódította meg a modern gazdaság, magas kultúra, természettudomány, tömegszórakoztatás vezető pozícióit. A tudás megszerezésének kulturálisan kódolt képessége a modern korban hihetetlenül gyorsan és nagy tömegben lehetővé tette a zsidók számára a kitörést a korábbi korokban kialakult fizikai és metafizikai elszigeteltségből.

Ez a folyamat különösen kibontakozott Magyarországon, mely az Osztrák-Magyar Monarchia részeként jelentős nemzeti autonómiával rendelkezett, s 1867-ben törvénnyel biztosította az emancipációt. A zsidók sikertörténete egyben Magyarország sikertörténete lett, melynek dicsőségében azonban kezdettől fogva ott voltak a később bekövetkező tragédia magvai.

Az emancipáció által teremtett gazdasági és kulturális szabadság terében a zsidók valósággal szerelembe estek a magyarsággal, melynek története, irodalma, zenéje, képzőművészete, építészete bő lehetőségeket teremtett számukra a részvételre. Pár évtized alatt létrejött egy fantasztikusan gazdag modern magyar kultúra, melynek teljesítményei mind a mai napig a magyarok kulturális terének részei, éljenek akár Magyarország 1920 után megállapított határain belül vagy azokon kívül.

A szerelem azonban félreértésen alapult. A zsidók Vörösmartyba, Petőfibe, Aranyba, s legfőképpen Ady Endrébe szerettek bele, s nem vették észre, hogy ezek a nevek a magyar társadalom többsége számára nem jelentenek szinte semmit, hiszen a magyar nép zöme se írni, se olvasni nem tudott. A kis létszámú nemzeti középosztályhoz tartozó polgárok szívében zsidó honfitársaik nemzeti szerelmének láttán inkább gyanakvás, mintsem elismerés született.

A modernizációs sikerek egyenlőtlenül érintették a zsidókat és nem zsidókat, akik többsége e sikereknek inkább kárvallottjaiként, mintsem nyerteseiként határozták meg magukat, s ahogyan ment előre a „haladás”, rossz érzésük egyre csak fokozódott. A nem zsidók látószögéből úgy tűnt, mintha az országot megszállták volna az idegenek, akiknek üstökösszerű kiemelkedésére csak a Monarchia osztrák feléből frissen importált politikai antiszemita magyarázatokat találták hihetőnek. E magyarázatok szintén félreértésen alapultak, hiszen egységet láttattak ott, ahol valójában sokféleség volt, s elvételt gyanítottak, ahol valójában gyarapítás történt. A nem zsidók képtelenek voltak megérteni, hogy a zsidók részvétele nélkül nem lett volna modern polgári Magyarország, nem épültek volna meg Budapest, Nagyvárad, Kolozsvár, Szabadka, Szeged sugárútjai, színházai, palotái, vasútállomásai, nem jött volna létre nagyipar, bankhálózat.

A modernizáció széttörte a korábban homogén zsidó kategória társadalomlélektani hátterét. Nemrég olvastam Soros Tivadar fantasztikusan érdekes memoárját az 1944-ben Budapesten járt időkről, ahol a szerző osztályozza a nürnbergi ihletésű zsidóellenes törvények érintettjeinek sokféleségét. Soros Tivadar hamis papírokat szerezve „alámerült”, de nem hagyta nyugodni a lelkiismeret, s akinek tudott, segített hamis papírok szerzésében. Azt a feladatot kellett megoldania, hogy a nem zsidók ne lássák zsidónak, de a potenciális célcsoport tagjai zsidónak lássák. Megkülönböztette a vallásos zsidókat, akik között voltak ortodox és neológ rítusúak. Egyesek askenázi, mások szefárd eredetűeknek vallották magukat. A vallásukat elhagyott zsidók között voltak ateisták, de voltak olyanok is, akik áttértek egy keresztény (keresztyén) felekezetbe. E sokféle csoportosítást keresztbe vágta a világnézeti és társadalmi kategorizáció, hiszen minden alcsoportban lehettek, ha nem is azonos valószínűséggel, szegények, gazdagok, szocialisták, kommunisták, liberálisok, konzervatívok, nacionalisták.

A zsidók magyarországi sikertörténete 1944. március 19-én véget ért. A holokauszt traumája soha el nem múló sebet ütött a magyar társadalmon, melynek következményei alól senki nem vonhatja ki magát. Nem könnyíti meg a trauma feldolgozását, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően megszületett független magyar állam polgárai traumaként élték át a századokon át áhított függetlenséget, hiszen a független Magyar Királyság történelmi jogon igényelt területének csak egy töredékét tarthatta meg. A határok revíziójára irányuló politika sikeres volt, s 1938 és 1941 között a magyarok lakta területek visszakerültek. Ujjongó tömeg fogadta Komáromban, Kassán, Nagyváradon, Kolozsvárott a fehér lován a főtérre érkező kormányzót, akik között ott voltak a zsidók is. Lefagyott azonban a mosoly az arcukról, amikor már másnap megtudták, hogy a bevonuló magyar katonák mögött láthatatlanul belopakodtak a zsidótörvények, fokozatosan kiszorítva őket a magyar állampolgárok egyeteméből. Ami a magyaroknak öröm, az a zsidóknak szomorúság forrása lett.

Közben zajlott a világháború, ahol a megnagyobbodott Magyar Királyság a vesztes oldalon állt, s a háború elvesztésével mindent vissza kellett adnia a szomszéd államoknak. A holokauszt évében azonban a visszaszerzett területek még a Magyar Királyság fennhatósága alá tartoztak. Az Auschwitzba deportált, zsidónak minősített magyar állampolgárokat a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Vajdaságból visszatért területekről éppen úgy a MÁV szerelvényei szállították Auschwitzba, mint azokat, akik a korábban Csonka-Magyarországként emlegetett területeken éltek. Minden érintettre vonatkozott az 1944. március 19. után német nyomásra kinevezett kormány belügyminisztere, Jaross Andor által 1944. április 7-én kiadott 1944. évi 6163/18944. B. M. res. rendelete mely szerint „a magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól.” A kormányzó akaratából 1944. július 9-én a deportálás abbamaradt. Bár iszonyatos megpróbáltatások árán, de a Budapesten élő zsidóság nagyobb része a holokausztot túlélte.

Auschwitz és Trianon traumája végzetesen és elszakíthatatlanul szembekerült egymással. Az 1945 után létrejött elnyomó rendszerben szó sem lehetett a traumák ki- és megbeszéléséről, miként kikerült a közbeszédből a „zsidó” szó is. Elátkozott szó lett, melynek használatát a holokauszt drámájának valamennyi szereplője, az üldözöttek, az üldözők, a vétkesek közt cinkos némák, de a hősök is kerülték. A szó világháború előtt szokásban volt jelentései közül egy sem maradt, melyre ne került volna a tabu pecsétje.

A rendszerváltás nem hozott megoldást. A közbeszéd ugyan felszabadult, de a közbeszéd mérgezett forrásai nem tisztultak. A demokratikus politikai rendszer mit sem tudott kezdeni a nyomasztó örökséggel, melynek csak egy része volt kommunikációs eredetű. A rendszerváltás során elmaradt a bocsánatkérés, de, ami ugyanilyen fontos lett volna, elmaradt az elrabolt javakért járó kárpótlás, mely nemcsak a zsidótörvények érintettjeinek, hanem az 1945 után törvényesített rablások érintettjeinek is járt volna. A „senkinek semmit” cinikus elve végképp feldolgozhatatlanná tette a múltat, melynek árnyéka a jelenre vetül.

Mit tehetnénk annak érdekében, hogy a jövőre ne vetüljön a múlt árnyéka? Mindenekelőtt vissza kellene térni a szabadság útjára, melyet a múlt században, Szekfű Gyula kifejezésével élve, a magyar társadalom elvesztett. A visszafordulást követően azonban senki sem kezdheti ott, ahonnan elődeit a külső és belső erők útvesztésre kényszerítették. A modern, polgári, európai Magyarország csak akkor támadhat fel haló poraiból, ha megteremtői, zsidók, nem zsidók egyaránt, tanulnak a múlt hibáiból.

A modern, liberális múltban a bajt az okozta, hogy a kulturális és anyagi gazdagodás egyenlőtlenül érintette a magyar társadalom tagjait, ami a kis számú nyerteseket kevéssé, ám a magukat vesztesként meghatározó tömeget annál inkább zavarta. A vesztesekben az egyenlőtlenség megtapasztalása igazságtalanságként csapódott le, ami óhatatlan olyan ideológiák felé hajtotta őket, amelyek gyors és hatékony kiegyenlítést ígértek. Ez a végzetes csábítás lett az egyes társadalmi csoportok kifosztása iránt érzett olthatatlan csábítás alapja, mely előbb a zsidók, később mindenki ellen irányult, akinek képletesen szólva egy szál ingnél többje volt.

Magyarországnak csak akkor lesz esély a kudarcos, vesztett útról a sikeres, új útra visszatérni, ha a liberális szabadságjogok nem kerülnek ellentmondásba az állampolgári közösség szolidaritásával, mely egyedül képes arra, hogy a közösség egésze megtartsa magát az időben, átvezesse a következő nemzedékeket a jövőbe. Nagyszerű költőnk, akivel minden íni és olvasni tudó magyar szerelembe esik, ezt a nemzeti kívánalmat már a 19. században elévülhetetlen szép szavakkal megfogalmazta:

 

“Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”

 

A Kánaán azonban még nincs itt.