Júda (magyar) oroszlánja

70 éve akasztották fel Dov Grünert.

Mikor John Denley nyomozót, a Petach Tikva-i brit rendőrőrs vezetőjét 1946. április 21-én telefonon értesítették, hogy támadás érte az őrsöt, egyetlen gondolat járt a fejében: felesége és két gyermeke éppen az őrsön lévő szolgálati lakásban voltak. A támadók ügyes trükköt alkalmaztak: felhívták az állomást, hogy a közelben arabok és zsidók rontottak egymásra, mire a legtöbb rendőr a vélelmezett verekedés helyszínére sietett, üresen hagyva az épületet. Denley az őrshöz hajtott: a támadók – brit egyenruhát húzott cionista felkelők – kifosztották az állomás fegyverraktárát, és éppen felszálltak egy katonai furgonba. Pár társuk azonban még nem hagyta el az épületet, és ahogy Denley a bejárathoz ért, szembe találta magát egy onnan éppen kilépő zsidó férfival. Az illetőt a brit rendőr fejbe lőtte: ő volt Dov Grüner, a Grüner Béla néven született katona, akit Izraelben nemzeti hősként tisztelnek.[1]

Dov Grüner 1912. december 6-án született Kisvárdán, vallásos zsidó családban.[2] Apja, Grüner Jakab tábori rabbi volt, aki egyes feljegyzések szerint az első világháborúban halt meg orosz fogságban. Grüner a helyi jesivában tanult, majd a numerus clausus miatt Csehszlovákiában folytatott egyetemi tanulmányokat. 1938-ban csatlakozott a jobboldali Betár cionista ifjúsági szervezethez, majd a Skaria hajón utazott Palesztinába 1941-ben. Ott belépett a brit hadsereg Zsidó Légiójába, és követelte, hogy küldjék az egyiptomi frontra: ezt azonban megtagadták tőle, és végül Olaszországba került.

1946 márciusában leszerelt, és a jobboldali cionista milíciához, az Irgunhoz csatlakozott. Ez a csoport függetlenségi harcot vívott a Palesztinát ekkor igazgató brit birodalommal: eszközeik sokszor erőszakosak voltak, és kivívták a cionista mozgalom többségi, szocialista irányzatának nemtetszését, olykor aktív ellenállását.

Grüner először Netanjánál vett részt fegyverlopási akcióban, majd tíz nappal később ott volt a Ramat Gan-i rendőrőrs megtámadói között: ez volt második, és egyben utolsó akciója. A támadás során kapott lövést Grüner túlélte, és börtönbe került. Ügye egészen a következő év tavaszáig húzódott, melynek végén az akkói börtönben felakasztották. 35 évesen ment az akasztófára három társával együtt: Izraelben máig nemzeti hősként, az olei ha’gardom – vagyis az „akasztófára felmentek” – között tartják számon.

Miért vált hőssé Dov Grüner? Elsősorban azon emlékezetpolitika okán, mely szerint a cionista jobboldal második világháborút követő palesztinai brit-ellenes lázadása komoly tényező volt az országból való brit kivonulásban, és így Izrael létrejöttében. Máig vita tárgya, hogy mennyire is volt meghatározó ebben az Irgun és a másik militáns cionista csoport, a Léchi szerepe.[3] Másrészt Grüner magaviselete miatt, melyet fogságában tanúsított: a brit birodalmat Palesztina illegális bitorlójának nevezte, és nem volt hajlandó elismerni a katonai bíróság legitimitását. Az Irgun felajánlotta, hogy kimentenék a börtönből, de Grüner azt felelte, hogy ő már nem képes harcolni, és ezért felesleges érte kockáztatni bármit.[4]

 

A britek, mint „a zsidók kiirtói”

Grüner nem csak nem volt hajlandó elfogadni a brit bíróság legitimitását, de vádbeszédet is tartott Nagy-Britannia ellen jeruzsálemi tárgyalásán. Mint mondta, a nácik és a britek céljai azonosak voltak: „Népem kiirtása”. Itt Grüner arról beszélt, hogy a zsidó haza megtagadása a zsidóság számára egyet jelent a lassú kipusztulásra ítéltetésükkel. Persze ez csupán heves retorika volt a részéről: a briteket egyetlen mérvadó történész sem tartja számon a holokausztban közreműködő „csatlósnak”.

Ezek után úgy folytatta, hogy nem fogadja el a brit uralmat, mert a britek mandátumukat Palesztina felett a zsidó nép hazájának megadására kapták, melyet 1917 óta halogatnak. „Mikor egy országot uraló hatalom elnyomó hatalommá válik, minden lakos joga – sőt, kötelessége –, hogy küzdjön ellene és elzavarja. Ezt teszi a héber fiatalság és fogja tenni, amíg el nem hagyjátok az országot és vissza nem adjátok jogos birtokosainak – Izrael népének. Tudnotok kell: nincsen olyan hatalom a világon, amely megszakíthatná az Izrael népe és annak földje közötti kapcsolatot. Aki megkísérli ezt megtenni – annak le lesz vágva a keze, és Isten átka marad rajta örökké”[5] – figyelmeztette a bírót.

A börtönben nővére, az USA-ban élő Heléna látogatta. Heléna így írt Amerikába rokonainak erről: „Nem láthatom Béla testvéremet… csak szombaton, 15 percre. Szörnyű dolog egy hétig várni a találkozásra, és aztán csak 15 percet kapni. Épp, hogy köszöntem, már búcsúzhatok is, és azt is egy ablakon keresztül, amin vastag rács van. Béla arca szörnyen eltorzult. Nem tud enni, de gyönyörűen tűri. Csodás ember, és én nagyon büszke vagyok, hogy ő a testvérem”.[6] Heléna igyekezett meggyőzni a brit hatóságokat, hogy kegyelmezzenek meg Dovnak, ám nem járt sikerrel. Dov Grüner egykori cionista harcostársai is ugyanezzel próbálkoztak, igaz, ők kevésbé barátságos hangon kérték a gyarmati hatóságokat.

A brit Nemzeti Levéltár a gyarmati iroda 537/2292 jelzete alatt őrzi a kegyelmi kérvényeket. Testvérének és megannyi híres zsidó közszereplőnek levelei között hever a Léchi, egy még az Irgunnál is militánsabb – sokak szerint totalitárius jegyeket is mutató – cionista katonai csoport fenyegetése: ha kivégzik Grünert, „egyesével” ölik majd le a brit családokat Kairóban.[7] Egy másik, ismeretlen eredetű üzenetben az állt, hogy ha kivégzik Grünert, „azon nyomban fel fogjuk kötni bíráját”, mivel a britek „úgy viselkedtek, mint a nácik”. S noha a fenyegetéseket komolyan vették – egy palesztinai brit tisztviselő attól tartott, hogy „a palesztinai hatóságok komoly terrorveszély mellett kell majd, hogy létezzenek”, ha kivégzik Grünert[8] – az ítéletet nem másították meg.

 

„Persze, hogy szeretnék élni”

A kivégzése előtti este Grüner levelet írt Menáchem Beginnek, az Irgun katonai vezetőjének, a későbbi izraeli miniszterelnöknek. A levél, mely több verzióban olvasható nyomtatásban[9] és a világhálón is, több cetlire íródott – Begin szerint „egy cetlihalomra” -, s többek között így szólt:

„Uram!

…Írhattam volna dagályos szavakat, mint a latin mondás: Dulce est pro patria mori.[10] De beszélni könnyű, és a kételkedők azt mondhatnák,» úgy sem volt választása«. És talán igazuk is lenne. Persze, hogy szeretnék élni: ki ne akarna?… Ez az egyetlen út, amely népünk előtt maradt a döntés órájában: hogy ne engedjünk igazunkból és harcoljunk, még akkor is, ha így néhányan az akasztófára jutunk. Hiszen történelmi törvény, hogy ország csakis véren váltható meg. Úgy írom mindezt, hogy a hóhéromat várom. Ez nem olyan pillanat, amikor hazudni lehet, és én esküszöm: ha újrakezdhetném az életemet, ugyanezt az utat választanám, nem törődve a következményekkel.

Hűséges katonája: Dov”.

1947. április 16-án kevéssel éjfél után a régi akkói börtön őrei felrázták Dov Grünert és három társát (akiket fegyverek illegális birtoklása miatt ítélték halálra). Egy félig megvilágított szobába kísérték őket, ahol az akasztófák álltak. Utolsó kívánságukat, hogy egy rabbi legyen velük, nem teljesítették, ám elénekelhették a Hatikvát.[11] A takarítók reggel cellájuk falán a következő feliratot találták: „Meghalni, vagy elfoglalni a hegyet”.[12] Az Irgun négy katonája itt a jobboldali cionizmus nagy alakjának, Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijnek szavait idézte. Grüner minden megmaradt vagyonát – kereken 120 palesztinai fontot – az Irgunra hagyta.

 

„Grüner neve történelemmé vált”

Grüner neve ismeretlen maradt egykori hazájában. A Szabad Népben mindössze ennyi jelent meg az ügyről: „Palesztinából jelentik, hogy a januárban halálra ítélt Dov Grüner terroristát és három társát az akkói börtönben felakasztották”.[13] Ha a korabeli állameszme nem a baloldali anticionizmus lett volna, talán meglátják a különlegességet Dov Grünerben: egy magyar-zsidó lett az épülő zsidó állam egyik legnevesebb mártírja. Az előbbi jelző nem erőltetett, hiszen Grüner testvérének magyarul írta leveleit és Bélaként írta alá azokat: egyik ilyen megmaradt levelében éppen arról számol be, hogy „20 hónapja katona vagyok”, mármint a brit sereg kötelékében.[14]

Az pedig, hogy Grüner a cionista mozgalom egyik legnevesebb mártírja, vitathatatlan. Egy 1958-as izraeli kiadvány szerint „valóban »herceg«” – mármint Dávid király utódja – volt, „jellemében harcos, gondolkodásában hazafi, tetteiben pedig hős”.[15] Egy újabb kiadvány egyszerűen annyit írt róla, hogy „Dov Grüner neve történelemmé vált”.[16] Menáchem Begin nővére verset írt neki, Ben Hecht drámaíró pedig színdarabot. Nevét utca viseli Tel-Avivban, Jeruzsálemben és még négy másik településen, illetve róla nevezték el Miszgav Dov települést is Gedera mellett.

Legméltóbb emléke azonban kétségkívül a szobor, melyet 1954-ben avattak fel Ramat Ganban. Chana Orlof alkotása – melyet kezdetben „Dov Grüner emlékművének” neveztek, majd később az összes felakasztott cionista szabadságharcos szobraként kezeltek – egy kölyökoroszlánt ábrázol, ahogy viaskodik egy felnőtt oroszlánnal: Júda oroszlánját, ahogy kiharcolja szabadságát a brit birodalom oroszlánjától.[17]

A szobor felavatásakor az akkori, baloldali izraeli kormány nem képviseltette magát, ott volt azonban Menáchem Begin, aki emlékirataiban is hosszasan értekezett Dov Grüner iránti tiszteletéről. Ő így beszélt a szobor avatásakor:

„A szobor a nemzet szabadságharcát testesíti meg… és az egyik harcban… Dov Grüner elesett. Most, hét évvel az után, hogy Dov elment, azért gyűltünk itt össze, hogy örök emléket állítsunk neki, aki erősebb volt, mint az akasztófák, és társainak is. Júda oroszlánja örökre állni fog, hogy emlékeztesse a hazafiak eljövendő generációit”.[18]

A korabeli sajtóhírek azt is megemlítették, hogy a baloldali lapok – élükön a Há’áreccel – nem számoltak be az eseményről. Dov Grüner emlékét azonban Menáchem Begin végig ápolta. Frissen feloldott levéltári anyagok szerint, amikor Izrael fegyverekkel látta el Argentínát a Falkland-szigeteki háború során, Begin így indokolta meg döntését: „Dov odafönt büszke lesz a lépésünkre”.[19]

„Nagy barátok lettünk volna”

Ismerve Grüner mélyen vallásos és megbocsátó jellemét, nem biztos, hogy Beginnek igaza volt. Grüner és az őt megsebesítő Denley kilenc hónappal a támadást követően találkoztak ismét. Denley feladata volt, hogy a jeruzsálemi katonai bíróságra kísérje a cionista szabadságharcost, és ezért magához bilincselte őt, sok-sok órát töltve vele nap közben. Elkerülhetetlen volt, hogy beszélgetni kezdjenek.

Denley nem bocsátotta meg Grünernek, hogy társaival veszélyeztették a családját, és ezért leszidta a zsidó férfit. Grüner azt felelte, hogy senkit sem akartak bántani, s hogy csak fegyvereket akartak szerezni. Azt is megosztotta Denley-vel, hogy az Irgun eredetileg ki akarta végezni a nyomozót, hogy ne tudjon tanúskodni Grüner ellen, majd úgy döntöttek, hogy megkímélik az életét. Grüner a holokausztról is beszélt Denley-nek, és Sámuel könyvét idézte arra, hogy Isten Izrael földjét adta a zsidó népnek. „Apró, vékony kis zsidó pasas volt”, emlékezett rá vissza Denley, „de nagy hatást gyakorolt rám”. Denley első tanúként Grüner ellen vallott, majd mikor helyet foglalt, Grüner rákacsintott, mintha csak azt mondta volna: „Jól mondtad, öregem!” A tárgyalás szünetére már egészen összebarátkoztak. Denley megosztotta vele az ebédjét – Grüner még üdítőt is kapott –, majd visszatértek a terembe, ahol a bíró bejelentette, hogy Grünert halálra ítélték.

Denley-t felkavarta az ítélet. A brit rendőr visszavitte foglyát annak cellájába, és már a kocsijánál járt, amikor utána szóltak: Grüner még mondani akart neki valamit. A zsidó férfi még utoljára meg akarta rázni fogvatartójának kezét, amibe Denley bele is egyezett, és két kézzel ragadta meg Grüner jobbját. Grüner azt mondta, hogy más körülmények között „nagy barátok” lettek volna, és azt kérte Denley-től, hogy ne érezze majd magát rosszul, ha azt hallja, hogy felkötötték.

Denley emlékirata szerint sírva hagyta ott Dov Grünert.[20]

[1] Tom Segev: Why Inspector Denley cried. Haaretz, 2008. május 2.

[2] Életrajzi adataiért lásd levelezését és J. E. S. „Dov Gruner – A Betari of Budapest” című írását, Jabotinsky Institute (Tel-Aviv, továbbiakban JI), K16-3/5, 28-29. és K16-3/13, 37-38., 48.

[3] Ehhez lásd tanulmányomat: Veszprémy László Bernát: „Írország a Szentföldön”. A cionista jobboldal és a brit erők összecsapásai Palesztinában, 1944–1948. Honvédségi Szemle, 2017/2.

[4] JI, K16-3/13, 45-48. Végül két kegyelmi kérvényt adtak be rokonai nevében, melyeket a britek elutasítottak.

[5] JI, K4-22/12, 62., 64.

[6] JI, K16-3/5, 19.

[7] National Archives (Kew, továbbiakban NA), CO 536/2292. A Stern Gang 1947. február 8-ai fenyegető levele; fenyegető levél Creech Jones számára, 1947. január 28.; jelentés palesztinai tisztviselőktől, 1947. március 7.

[8] Ua. Fenyegető levél Creech Jones számára, 1947. január 28.

[9] Jerry A. Grunor: Let My People Go: The Trials And Tribulations of the People of Israel (New York: Universe, 2005) 127-128. Más fordításban lásd: JI, K16-3/13, 44-45.

[10] „Szép dolog a hazáért meghalni” – Horatius szavai, melyeket állítólag héberül idézett utolsó mondataként Joszef Trumpledor, a Betár mozgalom mártír névadója („Ein davar, tov lamut be’ad arceinu” – „Semmi gond, jó meghalni a hazánkért”).

[11] Palestine: Un-British, Time, 1947. április 28. Lásd online: http://content.time.com/time/magazine/article/0,9171,793571,00.html

[12] NA, CO 536/2292, Press Censorship Report on Comments on Executions, 1947. március 19.

[13] Nagyvilág. Szabad Nép, 1947. április 17. 2. Gervai Sándor, az Új Kelet újságírója később három, kevéssé informatív oldalt szentelt Grünernek 1947-es könyvében. Gervai Sándor: Különös arcképek (Budapest: n. k., 1947), 82-84.

[14] JI, K16-3/5, 12-13.

[15] JI, K16-3/13, 34.

[16] Wiener Library (London), OSP 2065, 62.

[17] A szobornak van egy másik „verziója”, melyet Argentínában készítettek Dov Grüner emlékének: ezen egy oroszlán harcol egy unikornissal.

[18] JI, K16-3/13, 68-69.

[19] http://www.telegraph.co.uk/news/2016/08/23/israel-sold-weapons-to-argentina-at-height-of-falklands-war-reve/

[20] Segev: Why Inspector Denley cried. I. m.