„Jöttek, mertek, vállalkoztak”

Írta: Hatos Pál - Rovat: Történelem

Az 1919-es proletárdiktatúra mítoszokon innen és túl.

A Tanácsköztársaság kikiáltása

Az 1917-ben a cári Ororszország összeomlását követő káoszban fegyveres puccsal hatalomra jutott Lenin messze hangzó első szava a béke volt. Amikor Breszt-Litovszkban vállalta a vesztes békét, azt tette, amire mindenki vágyott Közép-Európában és Magyarországon is: rövid úton kivezette országát a világháborúból. A megalázó békekötés kivégezte a cári birodalmat, de utat nyitott a bolsevizmus világforradalmi törekvéseinek, amelynek lehetőségét az orosz forradalom vezérei, Lenin és Trockij azonnal megragadták. Miközben Oroszországban és határvidékein kibontakozott a polgárháború, és az éhség is tízezrével szedte áldozatait, a világforradalom jól fizetett vállalkozó ügynökei rajzottak ki szerte Közép- és Kelet Európába.

Egy volt közülük Kun Béla, a kolozsvári 21-es honvéd gyalogezred 1916-ban Galíciában hadifogságba esett zászlósa, hajdani bohém kolozsvári újságíró és nagyhangú szocialista agitátor, akinek szociáldemokrata pártkarrierjét egy sikkasztási ügy közvetlenül a háború előtt tönkrevágta. Kun a bolsevik hatalomátvételt követő első hetekben érkezett a szibériai Tomszkból Pétervárra és rövid időn belül elnyerte fontos bolsevik vezetők bizalmát. Nem kértek tőle erkölcsi bizonyítványt, – azoknak, akik 1918 nyarán elrendelték a cári család kiirtását, aligha voltak morális skrupulusai –, csupán azt, hogy minél több magyar és más nemzetségű hadifoglyot állítson a kommunista ügy szolgálatába. Kun Béla már 1918. március 24-én megalakította az Oroszországi Kommunista Párt magyar szekcióját, s hamarosan ő került a külföldi hadifoglyok szervezetének élére is. Ennek 1918. április 14–18. közötti kongresszusán fogalmazta meg a hazatérők teendőit: „Miért harcolnátok? A hazáért? De a proletariátusnak nincs hazája. Fordítsátok fegyvereiteket tisztjeitek és tábornokaitok ellen!”

Kun Béla egy csepeli munkásgyűklésen agitál

Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor megnyílt az út hazafelé. 1918. november 4-én formálisan is megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja s százak indultak rögtön útnak a pártmunka közkatonai közül is. Nem mindegyiküket a meggyőződés hajtotta, többségüket talán csak az, hogy pénzt kapjanak a hazatéréshez. A mozgalom vezetője hálókocsin utazott, Dr. Sebestyén Emil ezredorvos nevére kiállított hamis útlevéllel. Kalandos hazaútján Kun sohasem veszítette el lélekjelenlétét, az egyik galíciai vendéglőben a szállásadó zsidó fogadósné beteg gyermekét is meggyógyította, a határon pedig az osztrák tiszteknek teli szájjal szidta a moszkvai Kun Bélát, a kommunista vezért – saját magát. Kun sok pénzt hozott magával; ezt útitársai is elmondták és leírták, 1919. februári rendőrségi kihallgatásán pedig maga is beszámolt róla, a kommunista történetírás viszont – a „cél szentesíti az eszközt” alapon – napirendre tért felette. A forradalmak sokba kerülnek, ennek ellenére a forradalmak historiográfiája ritkán foglalkozik a finanszírozás kérdésével, amelyeknek legtöbbször és igen érthetően hiányos is a forrásbázisa. „Pénz van bőven. Adunk még és még számlálatlanul, […] írja meg, mennyi kell” – írta Lenin pattogva külföldi ágenseinek 1918 őszén. Kun magyarországi kommunizmusa egy napig sem maradt volna életben a guruló rubelek nélkül.

Kassák Lajos folyóirata

Amikor Kun november közepén végre megérkezett Budapestre, nem pihent meg, hanem továbbutazott Bécsbe. Valószínűleg ide szólt fontosabbik megbízatása Moszkvából. Friedrich Adlertől azonban kosarat kapott: az osztrák szociáldemokraták nem találták megvalósíthatónak Lenin kockázatos világforradalmi ajánlatát, amelyet a magyar elvtárs a cipőtalpába varrott levélben hozott nekik. Számukra az antant élelmiszersegélye reálisabb garanciája volt a munkásérdekeknek, mint a kommunista apokalipszis. Kun – bár nem mondott le Ausztria bolsevizálásáról – visszautazott Pestre, ahol a magyar szociáldemokrata vezetőket is megkörnyékezte. Egyelőre kevesen hittek fantasztikus terveiben. De Kun olyan ember volt, aki ha kidobják az ajtón, az ablakon mászik be. A szociáldemokrata mainstreammel elégedetlen pártellenzékhez, Korvin Ottó vezette szinte tinédzser forradalmi szocialistákhoz, Kelen József és Hevesi Gyula anarchista mérnökköréhez, illetve a Kassák Lajos Ma című folyóirata körül gyülekező avantgárd írókhoz és művészekhez fordult. Először ezeket a csoportokat gyűjtötte maga köré, ellentmondást nem tűrve, de állásokat könnyen osztogatva.

Hajós Edit, Balázs Béla első felesége, aki kemény és hajlíthatatlan kommunista volt, időskorában is azt mondta: „Kun olyan emberben, akit nem lehet megvenni, nem bízott.” Gátlástalan alvezérekre – mint az Oroszországban megismert Szamuely Tibor –  és az itthoni háborús alvilág nem sokat töprengő közkatonáira egyaránt szüksége volt, így hamarosan Tisza István valószínű gyilkosai is körülötte nyüzsögtek. Velük a megvesztegetésben jártas Kun Béla az aprópénz és a kisebb címletek nyelvén beszélt. Az egymással laza baráti-rokoni kapcsolatban lévő fiatal értelmiségi csoportok csatlakozását viszont nem a pénz, hanem az könnyítette meg, hogy a megváltásra vártak. A kommunizmus bolsevik változatának mibenléte gyakorlatilag ismeretlen volt, még a tanult szocialisták számára is. De nem is volt rá szükség, hogy pontos dogmatika készítse elő a kommunizmust. Kun Béla értelmiségi közönsége sem Marxot vagy Lenint olvasva jutott el a kommunista táborba, inkább Nietzschén keresztül. A későbbi kötelező olvasmányokat még senki sem ismerte, a kommunista párt titkársága a költő Kassák Lajostól vette kölcsön Lenin Állam és forradalom című könyvét. De elolvasni sem kellett, a Lenin melletti döntés önmagában leninistává tette a hívőket.

Lukács György

„Oroszországban az emberek megpróbálnak egy tökéletesen igazságos világot létrehozni. Ez vallási ügy” – mondta az író Franz Kafka a bolsevizmusról. Megállapítása a korai magyar kommunistákra is igaz volt Lukács Györgytől Sinkó Ervinig. A bolsevik politika kezdeti vallásos vonzerejéhez kétség sem férhet. A Vasárnapi Kör egyik délutánján Lukács György azt felelte az írónő Lesznai Annának, aki a kommunizmus ígérteiről faggatta őt: „Még a kövek is üdvözülni fognak.” Lukács türelmetlen messianizmusa némi habozás után az erőszakos megváltás mellett tette le a garast. 1918 tavaszán már azt írta, hogy „most rögtön, ebben a pillanatban meg kell valósítanunk, a földre kell hoznunk az isten országát.” Amikor megtért a bolsevizmushoz, a regényíró Dosztojevszkij és a drámaíró Friedrich Hebbel voltak az ihletői, először elutasította, később pedig hittételként magáévá tette, hogy lehetséges „az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.”

Budapesten a Kommunisták Magyarországi Pártja egy hónapon belül másodszor is megalakult. Az alapítók fiatalok voltak és többségükben zsidók, vagy zsidó származásúak. Pesten éppúgy, mint Berlinben, Péterváron s szerte Európában, ahol kommunista pártokat alapítottak. A fiataloknak öreg és piszkos volt az új demokrácia is: szüleik megalkuvó és megöregedett vágyaival azonosították. Az egyszerre nemzedéki és világnézeti leszámolás néha egészen abszurd módon nyilvánult meg. Az 1918 Szabadulás című költői antológiában Révai József Tizenegyedik ige című versében olyan sorok dübörögtek, mint hogy „Dögölj meg anyám!”, „Dögölj meg apám!”, „Hát dögölj meg első tanítóm!” Az ifjú, alig húszéves Révai és társai nemcsak szüleikkel szakítottak szívesen, hanem lelkes irodalmi csatlósaivá lettek Kun Bélának. A vers egyébként legjobban tizennyolc éves Márai Sándornak tetszett, aki az újságírók Otthon Körének sokat látott pamlagain néhányadmagával megalakította a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Körét.

Márai Sándor

Márai és a különc kommunista, Kassák példája mutatja, hogy nem csupán zsidó származású fiatalok váltak rajongókká. Szabó Dezső például 1919 februárjában nem az ellenforradalom, hanem szintén a kommunizmus prófétája volt. Azt írta Ady ürügyén: „Minden magyar táguljon egyetemes emberré, s az életmentés egyetlen menekülésével vesse magát a szocializmusba, hogy előkészítse a minden emberit szabad termésbe védő kommunista világrendet.” A halk szavú debreceni poéta, Tóth Árpád pedig azt kérte a „vörös Istentől”: „Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, / Mit elrontott sok régi, úri isten, / […] És a magad képére gyúrj át minket!” A ma már teljesen érthetetlen eksztázis és groteszk messiásvárás avantgárd újpogányságból és keresztény inspirációból éppúgy eredhetett, mint a zsidó vallási hagyományból.

Az agilis Kun Béla decemberben már a legjobban informált politikusok egyikének számított, de a közvélemény a megalakulás után néhány héttel szerzett igazi tudomást a kommunistákról, amikor 1918. december 7-én sikerült megjelentetnie a Vörös Újság első lapszámát. Az újság példányszáma rövidesen tízezerre emelkedett. A kommunistáknak minden más párt és politikai erő ellenség volt. De főleg a legközelebb állók. A szociáldemokratákat „hazaffy-szocialistáknak” gúnyolták, a demokratikus köztársaságot „őszirózsás kertiünnepélynek”. Mégis, a Budapesti Munkástanácsba való befurakodás legalább olyan fontos volt Kun Béla számára, mint a főnökeikkel elégedtetlen banktisztviselők megnyerése. A párt igazán fontos iratait azért nem sikerült a rendőrségnek később lefoglalnia, mert azok ott voltak, ahol senki sem kereste volna: a Tőzsdebíróság irattárának polcain.

Pogány József, Kunfi Zsigmond és Kun Béla népbiztosok

Elindult az utcai agitáció is. A kreatív politikai marketing újszerű eszköze volt az ún. „hólabda” módszer: minden tag tartozott tíz újabb tagot szerezni, s mindenki köteles volt a párt terveit tíz másiknak tudtára adni. Így terjesztették ingyenes röplapjaikat is. A közvetlen propagandához tartozott a rögtönzött (ál)viták rendezése a villamoson: két emberből az egyik szidta, a másik dicsérte a kommunistákat, de mindig az utóbbi kerekedett felül, hiszen az előbbi is beépített kommunista volt. A kommunista párt egyébként is fővárosi párt volt, az agrárvidékekre nem jutott el, s nem is volt mondanivalója a parasztságnak. A munkásságnak sem nagyon. Salgótarjánban, Nagyváradon, Szegeden, Debrecenben és Sátoraljaújhelyen tudtak némi befolyást szerezni, Miskolc, Győr, Ózd üzemei azonban zárva maradtak előttük. Salgótarjánban a kommunista ügynökök az antiszemita jelszavaktól sem riadtak vissza, hogy a város csőcselékét a kereskedő polgárság ellen vezessék. A szervezett szociáldemokrata munkásságot meghódítani nem, legfeljebb elbizonytalanítani lehetett volna. De inkább a szocdem vezetők bizonytalanodtak el.

A teljes cikk a Szombat 2019 márciusi, nyomtatott számában olvasható.

támogatás