Jitzhak főparancsnok 1.rész – „Te nem vagy zsidau”

Írta: Schüttler Tamás - Rovat: Holokauszt, Irodalom, Történelem

Az alábbiakban folytatásokban kezdjük el közölni Schüttler Tamás visszaemlékezéseit Kisvárdán, a háború után megmaradt zsidó közösségben szerzett gyerekkori élményeiről.

Valamiért nem szerettem Teichner Smilut, ezt a velem egykorú vörös, szeplős, pajeszos fiút, akinek fején mindig ott volt a fekete bársonykipa, s aki folyton olyan szavakat szőtt a beszédébe, amit nem értettem. Igazán nem tudtam megfogalmazni ellenérzésem valódi okát, pedig kilencéves korom ellenére akkoriban már pontos fogalmaim voltak sok mindenről. Nagyon biztos voltam például abban, hogy nem létezik Isten, s az erről szóló vitákban harcos ateistaként tudtam érvelni, leginkább a kor meglehetősen primitív sémáit alkalmazva. Smilu velem ellentétben hitt Istenben, akit többnyire Teremtőnek vagy Örökkévalónak nevezett. S ha gyakorta előforduló vitáinkban a Teremtő létének bizonyítékait kértem tőle számon, többnyire csak azzal érvelt, hogy reb Keszler, a héderbeli tanára, a nagy Tóra tudós, meg a folyton olvasó Leibman nagyapja, és az édesanyja is tudják, hogy van Isten.

-De honnan tudják? – kérdeztem erősen gesztikulálva, kissé sipítozó, kisfiús hangomon.

-Tudják és kész – válaszolt, valahogy mindig olyan arckifejezéssel, mint aki valamely ki nem mondható titok tudója.

-Látta valaki, akár csak egy percre is? – kérdeztem nem is egyszer ezekben a vitákban, amelyekbe egyre erőteljesebben vegyült mindkettőnkben a másikkal szembeni ellenérzés, düh, sőt nemritkán még harag is, amely könnyen átcsaphatott tettlegességbe. S talán egy alkalmat leszámítva azért nem estünk egymás torkának, mert belőlem mindig előtört a verekedéstől, az erőszaktól való irtózás. Már akkoriban is a szellem, az érvek erejével szerettem volna elérni igazam elfogadtatását. Meg azért sem verekedtem szinte soha, mert féltettem drótkeretes, drága, nehezen megszerezhető szemüvegemet. Ezerkilencszázötvenötöt írtunk.

Sokadik hitvitánkban, melyben Smilu a belőlem folytonosan előtörő „Ki látta?..Ki beszélt vele?” kérdésemre gúnyos mosollyal megjegyezte, hogy ha igazi zsidó lennék, ha Pesten járnék a Héderbe, ilyen hülyeséget nem kérdeznék, mert, hogy a Teremtő nem látható, csak a Tórában van, ott olvas, tanul mindenki róla. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy ezt a Teichner Smilut, akit valójában Gábornak hívtak, olyan könnyű lesöpörni, mint egy tollpihét.

-Nem látható, csak olvasnak róla! Nagyon jó! – gúnyolódtam én is. Az a hatalmas szakállú reb Keszler, az a zsinagógában mindig kiabáló, a babonákban hívő öreg butaság, meg az öreg nagyapád, aki nem is tud jól magyarul – ezek neked valakik?

Smilu anyját, a kedves, gömbölyű Teichner Fáni nénit nem mertem már megemlíteni. Részint azért, mert a pesti baráti körömben, az osztálytársaim között megtanultam, hogy egymás anyját szidni nagy bűnnek számit, azért többnyire verés járt, részint meg azért, mert ezzel az asszonnyal a Smiluéknál folyó nagy gombfoci csaták közben nagyon szerettem beszélgetni. Volt a lényében valami vonzó nőiesség, amit kilencéves már ébredező férfi énem, a korombelieknél érettebb lelkem, megérzett. Hatalmas fekete kontyában néhány ezüstös szál csillogott. Smilu semmit nem hasonlított rá. Sötét arcbőrét, fekete szemeit lányai, a nálam fiatalabb Mirjam és Juditka örökölték. Fáni néni bal karján jól látszott valami betűből és számokból álló tetoválás. Egy ideje titokban próbáltam elolvasni, de igazán nem sikerült. Két évvel korábban találkoztam vele először, akkor éppen nagy hasa volt, nem sokkal azt követően szülte Juditot, most ismét domborodott a hasa, rendszerint a házuk előtt üldögélt, már nehezen járt. „Jom Kipurra Smilukának megint testvérkéje lesz” – mondogatta. Sokat kérdezett pesti családomról, a szüleimről, a mindennapi életemről, s főleg arról, miért nem tudok imádkozni, miért nem tanulok Smiluval és a többi Héderbe járó zsidó fiúval. Felnőttként beszélgetett velem, s ez sokkal fontosabb volt a számomra, mint a gombfoci.

Reb Keszler és Leibman nagyapja sértegetését Teichner Smilu már nem tudta elviselni, s dühödtem nekem esett.

-Na ezt mond ki még egyszer Te hülye amhórec. – És szorította a vállam, mindenáron földre akart teperni. Hülye …barom…amhórec – üvöltötte az arcomba lihegve.

Amhórec. Ezt a szót tanultam meg talán legelőször a várdai zsidók között. Az újdonsült haszid nagybátyám mondta rám először, amikor a reggelinél a felséges ízű libakolbász megevése után kértem az otthon megszokott kakaómat.

-Mekkora egy amhórec ez a maga unokaöccse – mondta érezhető felháborodással Elihu bácsi Rózsinak, a nagynénémnek. Húsos után tejest! Mire nevelték ezt azok a maga pesti rokonai?

Rózsi nevetett, s mentegetőzve mondta: „Ha tudnád, hogy ennek a fiúnak milyen szigorú ortodox volt a nagyanyja…Istenem, a gettóban nem akart semmit megenni, mert nem volt kóser. Inkább éhen halt volna.”

-Akkor is amhórec…az én házamban keverni a húsost, meg a tejest…Erre még Ousvicba se volt példa…

-Mert ott nem volt se hús, se tej…Ne bántsd már ezt a gyereket! Honnan tudná? Azért is van most nálunk, hogy felszedjen valamit a vallásból – próbált mentegetni nagynéném.

Mikor kiment a nagydarab, szintén mindig kipát vagy kalapot hordó, még a bádogos munkapadnál is ciceszt viselő Elihu bácsi, aki mellesleg a Weinberg Géza nevet viselte a bádogosműhelye feletti cégtáblán, megkérdeztem Rózsit:

-Mi az az amhórec, amit Géza bácsi mondott az előbb?

-Tudatlan, olyan, aki nem tanult Tórát, nem érti a zsidó imát.

Megnyugodtam, sőt még némi büszkeséget is éreztem. Egész addigi életemben arra neveltek, hogy ne legyek zsidó, hanem legyek harcos istentagadó. Sőt első várdai „nyaralásom” előtt nyíltan talán sohasem ejtették ki otthon azt a szót, hogy zsidó. Többnyire a számomra homályos jelentésű „unzeránsz” kifejezést használták, amiről azért éreztem, hogy valami olyasmit jelent, amit csak a barátainkra, a házbeli kedvesebb szomszédainkra lehet mondani. Az engem igazában nevelő, jóval a hetven feletti éveiben járó, tanítónő nagyanyám – aki már maga is asszimilálódott zsidó család gyermekeként nőtt fel – ateista lévén, egyetértett szüleim világnézeti nevelési elveivel, de azért rejtetten sokat mesélt Mózesről és a kőtáblákról, az egyiptomi kivonulás történetéről, éppúgy, mint Jézusról, vagy a katakombák keresztényeiről.

-Tudod, ez nem templomi dolog, nem vallás, ezt a művelt embernek tudnia kell! – jegyezte meg sokszor esti bibliai tárgyú meséi végén.

Szerencsére a feldühödött Teichner Smilu nem tudott leteperni, nagyjából egy súlycsoportban voltunk. Csupán a házuk mögötti nagy fészer egyik téglaoszlopának tudott nyomni, aztán dulakodásunk valahogy abbamaradt.

-Mocsok amhórec, hülye, Te nem vagy zsidau, be sem jöhetnél a zsinagaugánkba! – és e mondatának azzal adott nyomatékot, hogy arcul köpött, nyála végigfolyt a szemüvegemen, s onnan az orromon, az arcomon. Kilógó ingem szélével próbáltam letörölni. Akkor köptek le először életemben. Én is vissza akartam köpni, de már távolabb állt tőlem, ezért megint szellemi fegyverrel próbáltam válaszolni, vagy inkább bosszantani a kivörösödött, feldúlt fiút.

-Nincs Isten…akkor sincs! Akkor sincs! Ha majd látta valaki, akkor hiszem el!- kajánkodtam tovább.

-Ha mindent akarsz tudni Te gój, a mamám Ousvicba egyszer látta…azért nem vitték a gázba, csak Jicikét, a bátyámat. A Teremtő segített neki…Na ezt se hiszed…A mama is babonás? Ő, aki haza bírt jönni onnan?

Álltam, nem kevés dermedtséggel ott abban a viszonylag nagyméretű, ló- és csirketrágya szagú, légyzümmögéssel teli, sötétes fészerben. Egyszerre sok minden történt velem, majdnem megvertek, leköptek, de mindez eltörpült az „Ousvic” kimondásához, meg annak említéséhez képest, hogy Teichner Smilunak volt egy bátyja, egy élő, egyszer volt gyerekember, akit megöltek.

Otthon régóta halottam Auschwitz nevét, és arról is tudtam valamit, hogy ott sok embert megöltek, noha szüleim amennyire tudták nem beszéltek a holokausztról, a saját szenvedéseikről, a család nagy részének kiírtásáról. A suttogva kimondott holokauszt történetek, a megölt családtagokért hullatott könnyek, az arcokra kiülő elfojtott fájdalmak persze sok mindent a tudtomra adtak, nyíltan kimondott szavak nélkül is lassan benne éltem szüleim holokauszt emlékvilágában. Tudtam, hogy a második nevemet, a Györgyöt, apám egyik megölt öccsére való emlékezés gyanánt kaptam. Otthon, ha néha mégis említették Auschwitzot, azt Ausvicnak ejtették. Várdán Ousvicnak mondták, mint ahogy a jó az jaunak ejtődött, a zsidó zsidaunak, az autó outónak és a népboltot bautnak. Hamar megszokta a fülem az elnyújtott ou-kat és au-kat.

A Smiluval való verekedésig velem egykorú gyerektől még sohasem hallottam Auschwitz említését, a „gázba vitték” kifejezés pedig végképp megdöbbentett, noha halványan, ködösen erről is tudtam, mint ahogy tudtam a krematóriumokról, a temetetlen holtak hegyeiről, a hazatért csont és bőr emberekről. Koravén, folyton a felnőttek között élő gyerek voltam, kicsit érettebb a koromnál. Jó százkilós anyai nagybátyám alig negyvenkilósan való mauthauseni hazatérte a sokszor felidézett családi történetek közé tartozott. Ezt és a többi töredezetten köröttem keringő történetet mélyen magamba zártam, s amennyire csak lehetett eltávolítottam magamtól. A velem iskolába járó társaim sohasem beszéltek ilyesmiről, még az osztályba járó zsidófiúk sem. Egyáltalán azt, hogy ki is zsidó közöttünk mi magunk nem is igazán tudtuk. Számomra a maga valóságában ezek a várdai nyarak, Rózsi és Elihu bácsi háza, a zsinagógába járó fiúkkal való találkozás ismertette meg a zsidóság fogalmát. Itt nevén neveztettek a dolgok, világos volt, hogy ki a zsidó, hogy a zsidók közül sokan másként öltöznek, kalapot, kipát, szakállt hordanak, s reggel – este imádkozni járnak, hogy mást és másként esznek. S van a többi ember, a gojok, akik inkább nem szeretik a zsidókat, de azért megéreztem, hogy e téren is vannak, lehetnek kivételek. Ilyen kivétel az egyik kedves idős szomszédasszony, Sobják néni, aki mosogatni járt Rózsiékhoz, meg a néha Elihu bácsihoz látogatóba jövő ráncos arcú, mindig talpig feketében járó Sivákné asszony, aki megőrizte a Weinberg család holmijainak egy részét, amíkor Ousvicba vitték őket.

A Teichner Smiluval való összecsapás, a fiúból kiszakadó szavak mélyen belém ivódtak, nem tudtam szabadulni a ténytől, hogy hús-vér valóságként szembesülök egy gyerek elpusztításával. Szédülten, magamba mélyedve, szótlanul ültem Elihu bácsiék házának verandáján, s egymást követő képekben próbáltam magam elé képzelni a Smilu által gyakorta emlegetett Jitzhák, Jitzike halálát. Szembe próbáltam nézni a ténnyel, hogy volt egy élő gyerek, aki meghalt, akit megöltek valahol, s aki azóta nincs, aki emlékké vált, aki csak öccsének szavaiban létezik. Kérdések sokasága támadt bennem. Vajon nem volt-e nekem is egy testvérem, akit megöltek?  Vajon nem hallgatják-e el előlem ezt a borzalmas titkot a szüleim, ugyanúgy, mint a többi megölt családtagom elpusztításának történetét, s a saját történetüket? Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen fájdalommal élhet a szépséges Teichner Fáni néni, ennek a bizonyos Jitcikének az édesanyja. Aztán egyre gyötrőbben, félelemmel telibben kezdtem beleélni magam az ismeretlen fiú életébe, pontosabban azokba a pillanatokba, amikor meghalhatott. Milyen lehet a halál? – latolgattam magamban. Bizonyosan elalszik az ember, talán nem is fáj annyira, talán nem is érez a halál előtti pillanatokban semmit – próbáltam elnyomni magamban a félelmet, a bennem kavargó görcsös nyugtalanságot. Észre sem vettem, hogy közben lassan beesteledett. Rózsi néném a közelgő szombatra, meg a következő hétre levágott baromfik tisztításával, kóserolásával foglalatoskodott a fehérre meszelt, földes nyári konyhában. Kisózott, leöntött…szalmán égette a kisütendő májakat, hogy eltűnjön belőlük a vér. Időnként azért ki-ki nézett, de nem tűnt fel neki, hogy magamba roskadtan ülök.

-Nem volt kedved játszani a gyerekekkel?

-Nem nagyon.

-Történt valami veled?

-Nem semmi.

-Azt hittem honvágyad van, hisz már két és fél hete elhozott apád.

-Nem nincs…semmi nincs, csak szeretek egyedül lenni, gondolkodni – válaszoltam.

2. rész

 

támogatás
Pop up banner1

Címkék:holokauszt túlélők, Kisvárda

[popup][/popup]