Jeruzsálem, 1948: a zsidónegyed megadja magát

 „Mit jelentsen a fehér zászló, amit a maceszgyártó üzem közelében vittek?” – állt abban a sürgönyben, amely a jeruzsálemi katonai körzet parancsnokságától az óvárosi zsidónegyed parancsnokságára érkezett 1948. május 28-án.

A zsidó államot két hete kiáltották ki, a Függetlenségi Háború pedig gyakorlatilag már fél éve tartott.

„Tárgyalásokat kezdtünk a holttestek eltakarításáról. Az arabok fegyverszünetet hirdettek. További részletek nem ismertek” – válaszolta Moshe Rusnak, a zsidónegyed Hagana által kinevezett parancsnoka. Órákkal később a negyed megadta magát; az arabok szinte az összes épületet fölrobbantották, számos katonát foglyul ejtették, az életben maradt polgári lakosok pedig az újvárosba távoztak.

1948. augusztus 17-én még javában tartottak a harcok, amikor David Shaltiel, jeruzsálemi körzeti parancsnok bizottság fölállítását rendelte el – annak kivizsgálására, hogyan adták meg magukat az óváros védői a jordániai Arab Légiónak.

1948. február 14-én Clement Attlee brit miniszterelnök bejelentette, hogy az angolok visszaadják az ENSZ-nek a palesztin mandátumot. Négy hónappal azt követően, hogy az Egyesült Nemzetekhez fordult, hogy az bizottságot állítson föl az ország „jövőjét illetően”, a szervezet előterjesztette a „felosztási tervet”, amely két egymás mellett létező független – arab illetve zsidó – állam megalakítását javasolta.

A terv mindkét fél számára nehezen emészthető része Jeruzsálem jövője volt. Jeruzsálem egyik állam fővárosa sem lett volna, hanem az ENSZ által felügyelt nemzetközi terület. Bár David Ben-Gurion, aki akkor a Zsidó Ügynökség (gyakorlatilag a születőben lévő állam kormányának) elnöke beleegyezett a döntésbe, a legtöbb jeruzsálemi zsidó érezte, hogy ugyan erőszakos cselekményekre még nem került sor, „de egy láthatatlan izom megfeszült. Többé nem volt ajánlatos az óvárosba menni.” (Ámosz Oz, Szeretetről, sötétségről)

Az ENSZ 181. számú határozatát – a Felosztási Tervet – 33 ország szavazatával fogadták el, mire azonnal kitört a Függetlenségi Háború. Aznap este arabok tucatjai özönlöttek a város központjába, és zsidókat inzultáltak. A túlerőben lévő arab egységek megkezdték a zsidónegyed ostromát. A harcok kiéleződésével a zsidó vezetésben egyre inkább eluralkodott a meggyőződés, hogy Jeruzsálemet nem tudják tartani.

A vizsgálóbizottság 1948. augusztus 17-i ülésén négyen vettek részt: Avraham Erst Hagana parancsnok; Gideon Hausner katonai ügyész; Mordechai Weingarten, az ostrom idején az óváros tanácsának elnöke, és az ülést vezető Zohara Wilbush titkár.

Először Erst és Hausner a megadást megelőző katonai fejlemények után érdeklődtek. Azt kérdezték Weingartentól: „Az ’áttöréstől’ a fegyverletételig sok területet vesztettek a zsidók?” ’Áttörésen’ nyilván azt értették, amikor május 18-áról 19-ére virradó éjszaka a Palmach (a Hagana elit alakulata) elfoglalta a Ción kaput. A támadás azonban megrekedt, és az arabok nemsokára megrohamozták a zsidónegyedet, és egyre inkább teret nyertek. A maroknyi védő bátran és elszántan védekezett, és visszaverték őket a Sha’ar HaShamaim utcától, a zsidók egyik utolsó erősségétől.

Weingarten elmondta, hogy a katonai helyzet rosszabbodásával a védők lelkesedése alábbhagyott. „A hangulat elkeseredett volt. Sok férfi a zsinagógába húzódott be. Különböző hírek keringtek az utánpótlásról. Nem voltak gránátjaik, és minden töltényt számolni kellett.” Ezzel ellentétben az araboknak aknavetőik, géppisztolyaik és robbanószereik voltak.

Az ellenség előretörésével a negyed főhadiszállása és a szétszórtan küzdő harcosok között megszakadt a kapcsolat. „Az utolsó napok káoszba fulladtak. Az egyik pillanatban úgy tűnt, hogy Mordechai Pinkas, az egyik parancsnok ura a helyzetnek, azután ismét „egérfogóban” találták magukat. Az élelem elfogyott, a pékségek az arabok kezére jutottak. A védők lisztből, sóból készítettek maguknak pitát, amire némi lekvárt kentek.

A támadás kezdete után két nappal az Arab Légió 6. zászlóalja betört az óvárosba. 650 arab katona állt 131 zsidó védővel szemben. A zsidónegyed eleste csupán idő kérdése volt.

A Palmach harcosai ugyan a Ción kapunál álltak, de az utánpótlás késlekedése elkeseredést váltott ki. Weingarten szerint a katonai vezetők nem próbáltak kommunikálni a civilekkel. Azzal áltatták őket, hogy a segítség ’30 vagy 15 perc múlva érkezik’, de nem úgy lett, és abból nagy csalódás származott.

A napok múltával a muníció elfogyott; volt ki tovább küzdött, mások inkább elbújtak. A megadást először az arabok javasolták. „Minden nap hangosanbeszélőkön ajánlották föl három nyelven. Nem válaszoltunk.”

Május 28-ra világossá vált, hogy nincs remény az óváros fölmentésére, és ha nem adják meg magukat, a zsidónegyed lakóit akár le is mészárolhatják. Weingarten szerint Rusnak ekkorra már ingadozott, de még mindig elutasította a kapitulációt. Később rabbik Weingarten vezette küldöttsége próbálta őt megkörnyékezni, de csak abba ment bele, hogy a sebesültek gondozása és a tetemek eltakarítása legyen a tárgyalások témája. Ekkor indultak el, élükön fehér zászlós parlamenterrel.

A küldöttség délelőtt tíz körül találkozott az Alsheich kávéházban Abdullah El Tell tábornokkal, a jordániai zászlóalj parancsnokával. Ő minden kérésre nemet mondott, egy dolgot követelve, a feltétel nélküli megadást. A válaszra egy és egy negyed órát adott.

Déli egykor a zsidónegyed parancsnokai és a delegáció tagjai összeültek, hogy a kapitulációról tárgyaljanak. Mindenki a megadás mellett szavazott; csak az Irgun képviselője tartózkodott. Ezúttal Rusnak és Weingarten indultak bejelenteni a döntést a jordán tábornoknak. Percekkel korábban Rusnak táviratot küldött a körzeti parancsnoknak azzal, hogy a sebesültekről és halottakról mennek tárgyalni, nem pedig a megadásról. Jichák Levy történész arról ír, hogy Shaltiel és Rusnak egyaránt tisztában volt a helyzet kilátástalanságával, de az igazságot még egymásnak sem merték bevallani.

blog.nli.org.il – Bassa László