Járványok a zsidó történelemben

“…inkább essünk Isten kezébe, mert nagy az ő irgalma, csak ember kezébe ne essem!”

Az emberi történelmet végigkísérik a pusztító betegségek, járványok. A tudomány fejlődése visszaszorította őket, de éppen napjainkban szomorúan láthatjuk, hogy nem teljesen. Ezek hatással voltak a zsidóság sorsára, már ősi történetünkben felbukkan a „magéfa”, a járvány fogalma.

A bibliai elbeszélés szerint az egyiptomi kivonuláskor még az egyiptomiakat sújtotta, később a frigyládát elrabló filiszteusok szenvedtek tőle. Az már viszont történelmi tény, hogy a diaszpóra kezdetén az alexandriai zsidókat tizedelte.

Az egyiptomi tíz csapás ötödike volt a pestis, amely elpusztította az egyiptomi nyájakat, de az emberekre nem terjedt át. A Tórában a próféták könyveiben említett vész nem feltétlenül pestis, inkább istencsapást jelent, ami több formában jelentkezhet. Ezzel szemben, ahol pestisről van szó, ott ez járvány formájában jelenik meg. Modern biblia-értelmezések szerint a filiszteus városokat sújtó járvány – amikor elrabolták a Frigyládát és benne a kőtáblákat – egyfajta pestis volt. Erre utalnának az ott többször említett rágcsálók (egerek és patkányok), amelyek e betegséget terjesztették. Ezzel szemben a próféták figyelmeztetéseiben megjelenő általános szóhasználat más csapásokra is vonatkozik, együtt említik az éhséggel és a karddal (háborúval).

Amikor Dávid király elhatározta, hogy népszámlálást tart – mert tudni akarta katonai erejét – büntetésből járvány tört népére, amelyben 70 ezren vesztek oda. Embereket ugyanis – a halacha értelmében – nem szabad számlálni, még a minjan tagjait is kerülő úton veszik számba. A történet azért is érdekes, mert megjelenik benne a választás lehetősége: Gád, a próféta, elmegy Dávid királyhoz és Isten nevében választást ajánl fel neki a büntetés formáját illetően: vagy hét év éhínség, vagy háború, melynek során három hónapon át menekülnie kell ellenségei elől, vagy három napos pestisjárvány dúl az országban. Dávid az utóbbit választotta, válaszát más vonatkozásban ma is gyakran idézik. Így szólt: “Nagyon fájdalmas ez nekem, de inkább essünk Isten kezébe, mert nagy az ő irgalma, csak ember kezébe ne essem!”

A Midrásból megtudjuk, milyen alapos megfontolás után döntött így: “Ha a háborút választom, azt fogja a nép mondani: hát persze, Dávid válogatott hadfikkal van körülvéve, nem ő fog meghalni a háborúban, hanem mi. Ha az éhínséget választom, azt fogják mondani: persze, Dávid magtárai tele vannak, ő nem fog éhezni, hanem mi. Ezzel szemben a járvány mindenkit egyformán érint: szegényt és gazdagot, erőseket és gyengéket…” A betegeket elkülönítették, ezt már a Tóra előírja a ragályos bőrbetegek esetében.

Smuél a bölcs amorita szerint a kéz és lábmosás többet ér minden gyógyszernél. A Misna létszámokat ad, mikortól számit egy betegség járványnak és meddig „csak” köznapi betegségnek: Ha egy 500 főnyi helységben három egymást követő napon három beteg meghal – akkor az már járvány jellegű, és ez a számadat aránylagosan érvényes nagyobb helységeken is. Maimonidész – polgári foglalkozása szerint orvos – szerint az 500 lélek alatt felnőtt férfiak értendők. Eleinte böjtöt rendeltek el, ha járvány közeledett, de később ezt elhagyták, mert a böjt gyengíti a szervezetet és ez nem ajánlatos betegség esetén. Próbálták magyarázni a vész okát, a Misna szerint „járvány jön a világra büntetésként olyan vétkekre, amelyekre a Tóra halálbüntetést ír elő, de nem kerültek bíróság elé…”

A kútmérgezés vádja már az ókorban megjelent , mint erről Thukididész tudósít, az attikai pestis idején. Volt, amikor a járvány a zsidókat segítette ellenségeikre támadva: Szanherib király seregét Jeruzsálem alól a pestis fordítja vissza. Erről a Királyok Könyve is megemlékezik. „Azon éjjel kijőve az Úrnak angyala és levága az asszír táborból 185.000 embert, felkelének pedig reggel és íme mindenütt holttestek vannak”. Sajnos nem tudunk más eseményről, amikor a járvány a zsidóság javát szolgálta.

Különösen veszélyes volt a járvány a középkor megbélyegzett, üldözött zsidósága számára! Már 1319-ben Frankfurt városában megjelent „kútmérgezés” vádja. 1320-ban a „pásztorok felkelése” Dél-Franciaországban keresztes hadjáratnak indult, de az összeverődött gyülevész népség elhitte egy fiatal pásztornak, hogy Szűz Mária galamb alakjában megparancsolta a nem keresztények üldözését. Mivel legközebb a zsidók voltak, a fanatizált tömeg városról-városra járva gyilkolt és gyújtogatott megsemmisítve a zsidó közösségeket. Szörnyű tetteik utólagos indokolásaként 1321-ben az akkor még Európában is gyakori un. bélpoklosság, a lepra betegei kínzásra azt vallották, hogy ők a zsidók által adott szerrel mérgezik a kutakat és folyókat. Hamisított levelek is előkerültek és megkezdődött a mészárlás. Chinonban 160 zsidót égettek meg, Párizsban a nemesek álltak a zsidónegyedbe rontó csőcselék élére.

De ez még csak főpróbája volt a későbbi borzalmaknak! A XIV. század közepén Keletről minden addiginál nagyobb pestisjárvány tört Európára, ezt a patkány bolhája terjesztette és a rossz higiéniai viszonyok nagyban hozzájárultak terjedéséhez, a lakosság egyharmadának halálához. Mivel az ekkor már nagyrészt elkülönített városrészekben lakó zsidó közösségeknél ezek a viszonyok jobbak volt, főleg a mikve és a kötelező kézmosás vallási parancsának köszönhetően, az ő halálozási arányszámuk lényegesen kisebb volt. Azon kívül a zsidók a vizet inkább a forrásokból vették nem a fertőzött kutakból. Éppen ez vált végzetükké! 1348-ban Franciaország Chamber városában kínvallatásra egy zsidó orvos „bevallotta”, hogy mérget készítenek, melynek alapanyaga kígyó, béka és skorpió szárított teteme, ezt keresztény vérrel keverik, és az ostya-tésztába teszik. A szörnyű hatás nem maradt el! Strasbourgban kétezer áldozatot szed a gyűlölködő fanatizmus. Noha a város vezetői megpróbálják védeni őket, a céhek más városok küldötteivel együtt kimondják, hogy a zsidók felelősek a pestisért, ezért megégetendők és vagyonukat a céhek tagjai kapják. Ezt meg is teszik, kétezer zsidót a város szélén egy fészerbe terelnek és rájuk gyújtják az épületet. Ugyanez történik Bázelben, 1349 januárjában. A zsinagóga épületét mindenütt a város kapta, a házakat és ingóságokat a polgárság. Külön bizottság alakult 40 tekintélyes taggal a legyilkoltak vagyonának elosztására.

Német földön szinte mindenütt ez történik. Kolmarban egy szakadékban égetik el a zsidókat, amelyet később Judenlochnak neveznek el. Benfeldben a mocsárba fullasztják a zsidókat. Legalább 20.000 zsidó hal meg a járványt kísérő gyilkolásokban, a római kor óta ott élő művelt és gazdag zsidó közösségek nagy része. Nem mind a gyilkosok kezétől: sokan –ahogy a keresztes hadjáratok alatt is – kollektív öngyilkosságba menekülnek, házaikat, vagyonukat felgyújtva. Ez a „Brandopfer” (tűzáldozat) hatezer ember halálát követelte. Elpusztulnak a római alapítású városok – Worms, Köln, Erfurt, Frankfurt – régi hitközségei. Mainzban a zsidók ellenállnak, támadóik közül 200-an esnek el, de utána a 6000 fős közösség elpusztul. Ingó és ingatlan vagyonukon természetesen a támadók és a hatóság osztozik. Egy objektívabb krónikás így írt erről: „Tudni akarjátok mi az, ami a zsidókat romlásba döntötte? Semmi egyéb, mint a keresztények pénzsóvársága”.

Kelemen pápa 1348 júliusában és szeptemberében két bullában próbálja megakadályozni a mészárlásokat, de hiába magyarázza, hogy a zsidók nem tehetnek a pestisről. Néhol más egyházi és világi hatalmasságok is megpróbálják védelmükbe venni a zsidókat –többnyire nem ingyen – de általában eredménytelenül. Így Albert osztrák herceg Kyborg várába fogadja őket, de ellenségeik betörnek oda és 330 embert megégetnek.

Mivel a „bűnös” zsidók legyilkolása egyáltalán nem gátolta a járvány terjedését, az 1348-as év végén a pestis már a Duna és Rajna völgyét is elérte. Rontja a helyzetet a félőrült önostorozó flagellánsok mozgalma, akik nemcsak magukat, hanem a zsidókat is ütlegelve szöges ostoraikkal terjesztik a járványt és a gyűlöletet. Esetükben sikeresebb volt a pápa közbelépése, a mozgalom elhalt. 350 zsidó közösség pusztult el a pestisnél is ragályosabb gyűlöletet követő üldözések során!

A nyugati zsidóság menekült az üldözésektől, és Lengyelországban szívesen fogadták a gazdaságilag értékes népelemet. Itt alakult ki az európai zsidóság új központja. Nyelvük, a középkori németből héber és szláv hatással kialakult jiddis nyelv emlékeztet származási helyükre.

Szerepe volt ezeknek a hiedelmeknek a későbbi kiűzetésekben, így Nagy Lajos király később megbánt és néhány év múlva visszavont rendeletében is. A szörnyűségeknek a tömeglélektani magyarázata talán abban keresendő, hogy a zsidók ellen elkövetett barbár tetteknek – a vérvádakkal együtt – utólagos indokaként szolgáltak. Későbbi századokban is előfordult, hogy a járványok zsidók elleni támadásokkal jártak, pl. az 1831-es kolerajárványt követő felkelésben a parasztok az urak mellett a zsidó bérlők, kocsmárosok ellen is fordultak. Korabeli források megemlékeznek arról, hogy az észak-magyarországi parasztok a közigazgatás tisztviselőin, nemeseken néhol papokon kívül a zsidókat is okolták a járványért. Szerencsére az általuk meggyilkoltak listáján nincsenek zsidó nevek, talán idejében elmenekültek.

Későbbi századokban már nem gyanúsították a zsidókat járványok mesterséges előidézésével, bár ha hirtelen rossz körülmények közt élő zsidó tömegek jelennek meg előfordul, hogy betegségeket feltételeznek körükben. Így volt ez az első világháború galíciai menekültjeivel kapcsolatban is, hiába kérte Kosztolányi a magyar társadalmat befogadásukra. Ezekben az időkben egyébként Bruszilov, a cári hadsereg legtehetségesebb tábornoka a tüdővész terjesztését tartotta a zsidókérdés egyik megoldásának. (Ekkor még nem volt a Vörös Hadsereg egyik katonai vezetője!)

A náci Németország más vonatkozásokban használta az egészségügyet a fajüldözés érdekében. Hitler törvényei tiltották a vegyes házasságot, sőt minden testi kapcsolatot büntettek. Hans Schemm bajor kultuszminiszter szerint: „A fajidegen fehérje méreg! Minél jobban eltávolodom tehát az illető fehérjehordozó fajától, minél idegenebb tehát a fehérje, annál mérgezőbb!” Julius Streicher, a Stürmer nevű antiszemita hecclap szerkesztője szerint: „Az a német asszony, aki egyetlenegyszer magába fogadta a zsidó fajidegen magját, soha többé német gyermeket nem szülhet.” Ez az ideológia jelent meg a „német vér és a német becsület védelméről” hozott rosszemlékű 1935-ös nürnbergi törvényben.

Az 1940-es évek elején gettókba és lágerekbe zsúfolt zsidó lakosságot különösen sújtották a betegségek és járványok. A náci vezetés örült ennek, igyekezett a „természetes halandóságot” fokozni: így a varsói gettóban a 2 év alattiakat és a 60 éven felülieket tilos volt orvosi segítségben részesíteni. Titkos tárgyalások folytak arról, hogy a tüdővészt terjesztenék a lengyel zsidók között, de erről letettek a német őrség esetleges megfertőződése miatt. Később gyakori volt a betegek egyszerű kivégzése. Erre szomorú magyar példa 1943 tavaszán a Dorosics szovjet faluban munkaszolgálatosok számára berendezett szükségkórház flekktífuszos betegeinek sorsa. Éjszaka tűz keletkezett (valószínűleg a keretlegények gyújtogattak) a menekülőkre magyar honvédek lövöldöztek. Százak haltak meg a 800 betegből, aztán eltussolták az ügyet, a hivatalos vizsgálat szerint a munkaszolgálatosok dohányzása okozta a tüzet.

A budapesti gettóban az un. „ukrán hasmenés” pusztította a bezsúfolt lakókat. Meg kell jegyezni, hogy a koncentrációs táborok legyengült foglyai tömegesen haltak meg a szabadság első napjaiban, mert üres leveshez, jó esetben „Hitler-szalonnához” szokott összeszűkült gyomruk nem bírta ki az amerikai konzerveket. (Így végezte Mauthausenben Goldberger Leó, az iparmágnás is).

Szomorú, hogy a jelenlegi koronavírus világjárványt is megpróbálják egyesek – a világ-összeesküvés vádjának felelevenítésével – antiszemita célra kihasználni. Az Interneten megjelenő vádak szerint a zsidók, úgymond, nyerészkedés céljára használják (vagy találták ki) a világjárványt. A fentiekből láthattuk, hogy milyen következményekkel járhat az uszítás.

Szerencsére ma már ennek nagyon kicsi a valószínűsége.

 

Források

Székely Béla: Az antiszemitizmus és története. Bp, Tábor kiadó 1936.

Simon Dubnov: A zsidók története Bp., Gondolat kiadó 1991.