„Jaj, a gyermekkor mily tündéri szép volt…”

Van nekem egy kisöcsém, Palika a neve. / Most volt a születésnapja, alig van egy hete. / A születésnapjára annyi cukrot kapott, / Hogy a füle meg se moccant… – írta rólam kilenc évvel idősebb bátyám.

Tünedező vagy előbukkanó emlékeinkben nem kis szerepet játszanak gyermekkori ételeink, ízeink. Ahogyan az első évek egész életünkre meghatározóak, ugyanez történik bennünk a korai ételekkel.

A gettó, majd a deportálás előtt kóser háztartást vezettünk. Természetesen egész másképp étkeztünk, mint manapság szokás. Nem emlékszem rá, hogy gyerekkoromban voltunk e egyáltalán étteremben, de hát alig lehetett egy-kettő a mi városunkban. Húst se ettünk mindennap, maximum hetente kétszer s legalább heti kétszer főtt tésztát.  Mégis, sok finom ételre emlékszem, s máig is az akkor megszokottak a kedvenc ételeim. Amikor Kanadából bátyámékhoz utaztam Németországba, mindig paprikás krumplit kértem hús nélkül.

Egy jó krumplistésztáért, vagy szilvás gombócért elmegyek Budapest másik végére is.

A lebbencslevesről nem is beszélve.

Abban az időben ahhoz, hogy egy anya vagy nagymama jóízű és tápláló ételt tehessen az asztalra, nagy előkészület és képzelet kellett. Én, mint talán sok magyar, nagyon leveses maradtam. Hányféle leves is volt a mai szegényes választékhoz képest! Húsleves, s nem utólag beledobott cérnametélttel, hanem a legkülönbözőbb formájú tésztával, kos kocka, nagy kocka, csigatészta.  A levesből meg kihalászgattam a zúzát, a májat s néha a kis sárga tyúktojást is. A maceszgombóc levesben nem egy vagy két nagy gombóc volt, hanem nyolc-tíz kisebb és kemények voltak, Volt krumplileves, lebbencsleves, krumplis tarhonyaleves, persze fejtett- és zöldbableves, zöldborsóleves, paradicsomleves, grízgaluska leves és sok más.  Még a csipetke se volt mindig egyforma: volt, amit letéptek a tésztáról s olyan is, amit vágtak, szeletekre. Ennek is megvolt a koreográfiája. Szinte látom magam előtt, amint gyúrják a tésztáját. Péntek esténként nagymamám becsinált levest készített, amolyan rántott levest csirke hússal. Általában baromfihúst ettünk, olykor rántott csirkét. De volt valami nagyon finom dinsztelt hús is, az talán marhából készült.

Hiába érzem a számban most is az ízét, nincs, eltűnt, mint a tavalyi hó.

Gyakran eszembe jut, már a neve miatt is, az ú.n. suhintott leves. Azt hiszem, hogy a vízben kifőzött tészta levébe tettünk mindenféle zöldséget. Ma is, ha tehetem, már a levessel jóllakom. Sok főzeléket ettünk (hogy a csenevész Palika hízzon). Spenótot, sóskát (az utóbbit nem voltam hajlandó megenni). A tök és zöldbab főzeléket ecettel és cukorral ízesítettük. Gyakran került az asztalra édes sárgarépa és ú.n. finomfőzelék is. Nemcsak a paradicsomos káposztát, de a paradicsommal készített töltött káposztát is cukroztuk. Egyik gyakori garnírung volt a házi készítésű tarhonya, rendszerint pirítva, de kedveltük levesben is. A krumplis tarhonya a paprikás krumpli egy variánsa volt, s ma is szívesen gondolok vissza a borsós tarhonyára, amelyet ma alig ismernek. A krumpli igen sokféle módon volt elkészítve: tört, főzelék, hajába sült, resztelt, ú.n. krumplisterc, róseibni, sőt a krumpli húsnak álcázva is, amit hamis húsnak hívtunk. . Számomra semmilyen hús nem vetélkedik ezekkel a viszonylag olcsó, de ízletes ételekkel.   Így a pirított grízzel, amit paprikás tojással ettünk. Máig szívesen eszem tejbegrízt, kakaós cukorral beszórva, a tejberizsről nem is beszélve, ami málnaszörppel a legízesebb. Ebéd után kútvizet, szódavizet vagy málnaszörpöt ittunk. Meg kell említenem a tésztákat, a mákos, diós, piszkos (lekváros), rakott (a sütőből), grízes, káposztás tésztát. Meg hát a szilvalekváros gombóc és derelye, az ú.n. barátfüle. Időnként, egy-egy vasárnap, fánk meg palacsinta is került az asztalra.  S amit sok-sok éve nem ettem, a különféle kochokat: habkoch, grízkoch, rizskoch. Némely süteményre borsodót öntöttünk, s hát imádtam a madártejet is.

Mindebből ne gondolja senki, hogy dúskáltunk a javakban. Apám üzlete nem ment jól, többször tönkre is ment. A negyvenes években kénytelen volt könyvelést meg fizikai munkát vállalni vidéken. Anyámmal együtt meg rokkán fontak. Mint a legtöbb gyerek, eléggé válogatós voltam. Könyörögtek a szüleim, hogy megegyek egy-egy szelet vajas-lekváros vagy vajas-mézes kenyeret, s ha néha szót fogadtam, jutalmul elvittek moziba. Olyan filmre például, mint az Angyalok a tűzvonalban c. amerikai háborús film.

Nemcsak halasi, de kimondottan családi étel volt a meggyes zöldbab.

A zöldbabot hosszában elvágjuk, sós vízben megfőzzük, a meggyet magtalanítjuk s levével együtt összekeverjük a vízben főtt zöldbabbal. Fahéjas cukrot szórunk rá, lehűtjük és napokig esszük ezt a fenséges eledelt.

Nem szóltam még a süteményekről. Nagymamámnál mézestortát és aprósüteményeket ettem.  A cukrászda akkor még nagy luxus volt. Ritkán kaptunk fagylaltot, legtöbbször, amikor a cukrászsegéd arra jött háromkerekű biciklijével.  Anyám nagyon jól sütött. Az őszi ünnepekkor kelt tésztából ú.n. „tejes süteményt” hosszúkás kakaós kuglófot, kakaós kiflit, túrós lepényt (vékony tésztával és sok mazsolával) és derklit (táskát) sütöttünk. A kakaós cukrot nem sajnáltuk, csak úgy folyt bennük. Amikor anyámat utoljára láttam, kórházban, szomorúan, azt kérdezte: ki fog neked majd süteményt sütni? (tényleg, ki fog?)  A beiglit gyerekkoromban nem ismertem, hiszen a karácsonyt se ünnepeltük. Anyám sütött még valamiféle rácsos, lekváros linzer süteményt, meggyes és almás pitét

(a tepsibe ragadt sütemény szélét, a legjobb részt, én kaparhattam ki).

Nagyon szerettem a habcsókot is, már a neve miatt is.  Aztán voltak olyan különlegességek, mint a pisinger (ostyák között finom krém) meg a szintén krémmel töltött ajvé (igazi neve állítólag alvé) torta.  Ezek persze csak kivételes alkalmakkor. Azt hiszem, ha vendégek jöttek hozzánk, meg bátyám bármicvóján, egy bizonyos Szaladós néni jött el hozzánk sütni.

Mindez nagyon dúsnak és soknak hangzik, de az itt felsoroltakat el kell osztani gyerekkorom 5-6 esztendejével, úgy minimum kétezer alkalommal. S akkor még nem említettem a sok finom gyümölcsöt, az akkor ismert gyümölcsfajtákat, az afuzali meg kövidinka szőlőt, a sikolai meg pármin almát s a többit. S a nyári befőzések (paradicsom, lekvár) illatát.

Jólesik mindezt felidézni.

Anyám, nagynéném a bergen belseni táborban is így „főzött, sütött”, képzeletben,

s arról beszéltek, hogy ki mit fog először enni, ha hazamegyünk. Emlékszem, anyám okosan a könnyű madártejet „preferálta”.

Azóta sem ettem olyan finom zaftos virslit, mint amilyet a Raáb Manci kóser húsboltjában vásároltunk. Se olyan finom, ropogós meleg kenyeret, amilyet a pék, Heisler Pista bácsi vett ki lapáttal a kemencéjéből s nyomott egy darabkát a kezembe. Se olyan ropogós sóskiflit, amilyet a gimnázium udvarában vettünk az órák szünetében az altiszttől. Hát igen, szép is volt az a gyermekkor, de csak 1944 tavaszáig. Mert akkor morcos, idegen emberek jöttek, hogy lefoglalják és lezárják a lakásunkat. Náthásan, aprósüteményt rágcsálva, értetlenül és megszeppenve álldogáltam, amíg be nem vittek bennünket átmeneti otthonunkba, a halasi gettóba.

Az ezután következő év menüjét most nem mellékelem. A szárított marharépa foszlányok, a levesben alkalmakkor talált krumplihéjat, a fűrészporból készült kenyeret, bár megehetők, most nem ajánlom.