Ipolyságról Šahy-ba, majd új hazába

Az Ipolyságra visszatért túlélők nagy része képtelen volt a szeretteikre emlékeztető utcák és házak között élni, legtöbbjük már 1945-46 -ban elhagyta nemcsak a várost, hanem az ujjá alakuló Csehszlovákiát is.

Akik maradtak, megpróbáltak beilleszkedni, bízva egy békésebb, üldözésmentes életben, de mivel a szocialista éra sem volt „zsidóbarát”, sokan követték az előőrsöt, kihasználva az 1968-as eseményeket. Az Ipolyságon maradt izraeliták kevesen voltak ahhoz, hogy fenntarthassák a helyi hitközséget, melynek ingatlanjai fokozatosan városi tulajdonba kerültek, és a felnövekvő új generáció már hírét sem hallotta a valaha itt élt, nagyszámú zsidó közösségnek. A kivándorlók az 1989-es bársonyos forradalom után kezdtek hazalátogatni, azóta ismerjük sorsuk alakulását.

Susitzky Miksa

Gimnazista volt, amikor 1944 tavaszán be kellett vonulnia az ipolysági gettóba ahonnan a 16 évnél idősebbeket kényszermunkára vitték. A munkaszolgálatot Szécsényben, Kiskunlacházán és Szentkirályszabadján abszolválta. A németeket legyőző orosz hadsereg sem hozta meg a szabadságot, a kényszermunkásokkal is fogolyként bántak. Hosszas magyarázkodás és bizonygatás után engedte el őket egy jiddisül is beszélő kiskatona, ennek köszönhető, hogy nem vitték őket Szibériába. 1945 áprilisának végén érkezett vissza Ipolyságra. A túlélők között volt édesapja, két nagybátyja és az egyik nagynénje. Édesanyját, nagyszüleit és a többi rokont hiába várták haza. Amikor elhurcolták, a magyar gimnázium tanulója volt, de 1945-ben már szlovák gimnáziumban kellett érettségiznie. Németül nem volt hajlandó megszólalni, egy volt tanára közbenjárására mentesült a német nyelvi vizsga alól. Többször titulálták büdös zsidónak, ezt nehezen viselte. 1946 tavaszán, illegálisan hagyta el az országot egy fiatalokból összeverbuvált 120 fős csapattal. Több hónapot töltöttek Bécsben és Salzburgban, majd hamis papírokkal átvitték őket Belgiumba. 9 hónap várakozás után kerültek fel egy rozoga hajóra, és indultak el Palesztina felé. Két hét után tűntek fel Tel-Aviv fényei, de angol hadihajók megakadályozták a kikötést. Az összetűzés során öten meghaltak, többen megsérültek. Az éhségsztrájkjuk ellenére Ciprusra szállították őket, ahol a menekült- tábor drótkerítése és őrtornyai mély sebeket szakítottak fel, főleg a haláltáborokat túlélők körében. A körülmények nem voltak rosszak, az élelmiszerellátás folyamatos volt, fizetett munkát kaptak, és még strandolásra is volt lehetőség. Miksa a táborban ismerkedett meg a lévai származású Kaizer Teréziával, akit rövid udvarlás után feleségül vett. Első gyermekük, Eszter még Cipruson született. 1949 januárjában költözhettek Izraelbe. Három évig éltek a Gezer kibucban, ezután egy közeli faluban élő rokonaik mellé költöztek. Susitzky Miksának sikerült az állami vízműveknél elhelyezkedni, majd 1975-ben egy mérnöki iroda munkavezetője lett. Felesége eleinte bolti eladó volt, később hivatalban végzett adminisztratív munkát. 1952-ben született meg fiuk, Ran, aki 1974-ben életét áldozta Izraelért. Harmadik gyermekük Eliseva, 1966-ban született. Miksa 2008-ban veszítette el feleségét, ekkor idősek otthonába költözött. Nyaranta, ha csak tehette, hazalátogatott. Az ipolysági ortodox temetőben nyugvó anyai nagyapjának 2015-ben állíttatott síremléket, amire rávésette a holokausztban életüket vesztett rokonok keresztneveit. Ipolyság utolsó holokauszt túlélője 2019-ben hunyt el, 94 éves korában.

Hirschberg Ferenc

Hirschberg Ferenc az Ipolyságtól 8 km-re fekvő Ipolyvisken született. Édesapja ügyes gazdálkodó, fiai pedig fogékony tanoncok voltak. A két testvér, László és Ferenc, 1937-től már saját gazdaságot vezetett a Hont megyei Lontón. A magyar anyanyelvű Ferenc kitűnően beszélt szlovákul és németül, szakértője volt a tenyészállatoknak, és jól értett a lovak nyelvén. A felvirágoztatott gazdaságból hívták be munkaszolgálatra. Édesanyját még 1943-ban elveszítette, édesapja és Eszter húga nem élte túl Auschwitzot. Nővére, Anna és bátyja, Laci hazatértek. A két fiú szerette volna folytatni a gazdálkodást, de a politikai helyzet nagyon bizonytalan volt, ezért néhány Ipolyságon töltött hónap után, átköltöztek Pestre, de gyakran hazalátogattak édesanyjuk, Markstein Ida sírjához. Hirschberg Ferenc a húsiparban kamatoztatta szaktudását. Dolgozott a Kaposvári Húsüzemben, a budapesti László Lajos és Gyula Hentesáru-gyárban, és a Józsefvárosi Húsipari Vállalatnál. A 60-as évek elején egy pestszenterzsébeti állatexport telep vezetője lett, ő irányította a szarvasmarha-, sertés- és ló exportot. 1952-ben, 47 éves korában vette feleségül Klein Éva tanárnőt, gyermekük nem született. László bátyja mintájára, még házasságkötése előtt belügyminisztériumi jóváhagyással magyarosított Hirschbergről Szlovákra. A munkaszolgálat alatt elkapott tífusz szövődményeként élete végéig súlyos asztmával küzdött, ez nagyban megrövidítette életét. 62 éves korában hunyt el, a Városmajor utcai Érsebészeti Klinikán 1967-ben. Hamvait a Farkasréti temetőben helyezték el, majd felesége 1996-os halála után átvitték a Budapesti Központi Izraelita temetőbe. A közös sírhely felett zöld gránitkő őrzi emléküket.

Komlós István

Édesapja, Dr. Komlós János megbecsült orvosa volt a városnak, zsidó származása miatt nem érte hátrányos megkülönböztetés. Az ipolysági gettósítás után orvosa és törődő ápolója lett a kis területre összezsúfolt zsidó lakosságnak. A rossz higiéniai körülmények következtében a gettóban több kisebb járvány is felütötte fejét, ekkor a város egy távolabbi pontján lazaretet létesítettek, így különítve el a fertőző betegeket. Komlós István ebben a tábori kórházban segédkezett édesapja mellett, így a többi fiatal fiúval együtt nem vitték el munkaszolgálatra.  Miután híre kelt, hogy az Ipolysági gettót felszámolják, és mindenkit átvisznek a Balassagyarmat melletti Illés pusztára, Komlósék kihasználva a börzsönyi erdők közelséget, megszöktek. Egy erdészházban találtak menedéket, itt bujkáltak a háború végéig, a helyi erdész segítségével. Az elsők között térhettek haza a felszabadított városba. István 1946-ban érettségizett, majd a prágai műszaki egyetemen folytatta tanulmányait. 1951-ben avatták gépészmérnökké. Pozsonyban helyezkedett el, egy tervezőirodában. Rövidesen megnősült és családot alapított. Gyakran hazalátogatott az akkor már Šahy-ra átkeresztelt szülővárosába, ahol szeretettel fogadták ismerősei. Az új rendszert nem tudta megszokni, korlátozva érezte magát. 1968-ban Nyugat-Németországba emigrált. Gépészmérnöki végzettségével könnyen talált munkát, több nagyvállalat is alkalmazta. Az otthoniakkal csak levelezés útján tarthatta a kapcsolatot, hiába vágyott rá, 1989-ig nem volt lehetősége hazalátogatni. Amint azt az új politikai rendszer megengedte, évente többször is visszatért. Bár a város elvesztette régi arculatát, mégis otthon érezte magát. 2005-ben, 77 éves korában hunyt el, a wiesbadeni temetőben helyezték végső nyugalomra.

 Berczeller György

1939-ben bezárták a cseh egyetemeket, így meg kellett szakítania orvosi tanulmányait a Károly Egyetemen. Prágában bárzongoristaként is tevékenykedett, tehetségét mindenki elismerte. Budapesten tervezte megszerezni az orvosi diplomát, de beszippantotta a művészvilág. 1940-ben tagja lett a Magyar Revue Tánczenekarnak. Zenei pályafutását a zsidóüldözés szakította meg. A háborút egészségügyi dolgozóként vészelte át Budapesten, a Raoul Wallenberg védnöksége alatt működő kórházban. Családtagjai közül a holokausztot csak nővére élte túl. 1945-ben Bécsbe ment, ahol egy trió tagjaként zenélt az egyik amerikai hadsereg által fenntartott éjszakai klubban. Megnősült, majd 1946-ban feleségével együtt visszaköltözött Ipolyságra. Szüleinek tett ígéretét betartva orvosi diplomát szerzett, de a kassai egyetem elvégzése után nem tevékenykedett orvosként. A zenélés jobb anyagi lehetőségekkel kecsegtetett, felkapott jazz-zongorista volt Kassán, Pöstyénben és a Magas Tátra nívósabb hoteljeiben. 1948-ban Pozsonyban telepedett le, és alapító tagja lett a legendás Tatra Revue-nek, ami rövid időn belül nélkülözhetetlen részévé vált a szlovák show biznisznek. Erős magyar akcentussal beszélte a szlovák nyelvet, de szerették derűs személyiségét, sajátos humorát. 1952-től sorra kapta a lemezszerződéseket, és sokszor volt stúdiózenésze a kor felkapott énekeseinek. 1968-ban családjával együtt vándorolt ki nővéréhez Ausztráliába. Sydneyben George Best művésznéven vált ismertté, 2008-ban bekövetkezett haláláig éttermekben és klubokban zongorázott. Az emigráció után csak egyszer látogatott haza, 2005-ben. Születésének 95. évfordulóján in memoriam kapta meg Ipolyság Város Díját. Emléktábláját szülővárosa volt neológ zsinagógájának udvarán avatták fel, 2010-ben.

A vészkorszakot túlélő ipolysági zsidóknak nagy csalódás volt a második Csehszlovák államban újraéledő antiszemitizmus és sovinizmus. Sokan érezték úgy, hogy  jövőjüket máshol kell felépíteni. A már amúgy is kis létszámú közösség sorsát megpecsételte az 1968-as elvándorolás. Az Ipolysági hitközség megszűnt. A 2011-ben a népszámlálási adatok szerint, már egyetlen, magát izraelitának valló sem élt a városban. A valaha virágzó, a visszaemlékezések szerint összetartó, zsidó közösség emlékét két temető őrzi, és csak remélhetjük, hogy mindig akad majd olyan ipolysági, aki nem hagyja, hogy a város fejlődéséért sokat tevékenykedő zsidó emberek a feledés homályába vesszenek.