Illés prófétától a cionista agitátorokig

A gúnyolódás metamorfózisai a magyar nyelvű zsidó sajtóvitákban 1944 előtt

A gúnyolódó üres ember

Az, hogy mi számít viccesnek, koronként, társadalmaként változik. A viccekben rejlő gúny, irónia, kijelölt norma a világképre, a dolgok rendjére, az elvárt attitűdökre utal, s többnyire azt szégyeníti meg, ami ezektől eltér. A világkép, értékrend viszont társadalmanként, koronként változik, így az, hogy mi számít viccesnek, konszenzuálisan kigúnyolandónak, szintén változik. A humor mindig arról a társadalomról szól, amely tréfásnak, nevetségesnek ítél valamit. Egy-egy helyzet humorosként való értelmezéséhez sztereotípiák és viselkedésnormák mögöttes tudása kell. Számos régi vicc így gyakran ma már nem hat humorosan, vagy a kortárs értékrendbe ütközik. A 19. század végén a torz, a groteszk, a normaszegő gyakran a gúny vagy a nevetség tárgyát képezte. Számos szilveszteri képeslap figurázott ki mértéktelenül ivó, magatehetetlen középosztálybeli fiatalembereket, más lapok kicsapongó, részegen hazatérő férjeket. Humoros gyufacímke-sorozatok gúny tárgyává tettek konkrét munkakörök betöltésére alkalmatlan testi deformitásokat, társadalmi egyenlőtlenségeket, alá-fölé rendelt viszonnyal való visszaéléseket, amelyek ma inkább váltanának ki ellenérzést, mint a torzon, groteszken való nevetést, a normaszegést megszégyenítő kacagást.

A zsidó vallási hagyomány elítéli a gúnyolódót, egyetlen kivétel a helyes úrtól letérő személy kigúnyolása feddő szándékkal, annak reményében, hogy vissza lehet téríteni a helyes útra a gúny által. A Kicur Sulhan Aruh szerint „Mindennek kigúnyolása tilos, kivéve a bálványimádást.” (Kicur Sulhán Áruh 30. fejezet 6. pont) Ennek alapja Illés próféta vitája Báál prófétáival a Kármel hegyén, amit egy válság, éhínség előzött meg, amikor is elfordult a nép az Örökkévalótól. „És volt déltájt, kicsúfolta őket Élijáhú…” (I. Kir. 18. 27.) A hitvitából az Örökkévaló segítségével Illés került ki győztesen, és visszaállította az Örökkévaló tiszteletét. A másik gyakran hivatkozott szentírási hely, az első zsoltár első verse: „Boldog a férfi, aki nem járt gonoszok tanácsán, sem vétkesek útján nem állt, sem csúfolódók ülésében nem ült.” (Zsolt 1:1). A Sulhán Áruh Jore dea 147/7 szerint szintén szabad a bálványimádókat kigúnyolni. A babiloni Talmud bKiddusin 43a szerint – az első zsoltárra hivatkozva – az üres ember csak azzal tölti az idejét, hogy másokon gúnyolódik, boldog az az ember, aki nem ül az ilyen emberek társaságában. A bSzanchedrin 63b oldalán szintén megjelenik a gúnyolódás és a bálványimádás, Illés próféta említése nélkül a Hosea 10:5-re hivatkozva. A bMegila 25b-ben azzal a különbséggel szerepel a szöveg, hogy Jesája 46:1-re hivatkozik, ezt követően említi Hosea 10:5-öt is.

A zsidó felvilágosodás megjelenésével több vallási újítás elhajlásként jelent meg a hagyományos judaizmus gyakorlatától. Így később az orthodox zsidóság számára a neológia is elhajlásként jelent meg, a cionizmus értelmezésében pedig adott volt a viszonyulás módja. A gúny ez esetben a normaszegők, elhajlók bálványimádókként történő azonosításán nyugodott. A gúnyolódás ilyen értelemben nem volt öncélú, hanem a gúnyt használó feddés által a közösséghez való visszafordítást szándékolta. Az, hogy a vizsgált csoportok közül ki mit tekintett elhajlásnak és helyes útnak, eltért, az elv viszont azonos maradt. Milyen helyzetekben használták a különböző szerkesztőségek ezt a szentírási/talmudi megfontolást: a gúny és a feddés összekapcsolását normamegerősítő és visszatérítő szándékkal. A gúny, irónia témája nem ragadható meg hagyományos történeti rekonstrukcióval, inkább tartozik a strukturalista és funkcionalista vizsgálódások körébe.^[1] A stabil struktúra mindig ideologikus és kategorizáción nyugszik – a rendszerezésbe nem illő elem, amelyek többféleképpen is besorolhatóak lennének veszélyt jelentenek a fennálló világképre, ezért tabuvá, tisztátalanná válnak.^[2] A gúnyolódás, irónia ezeket a tabukat mutatja fel, és erősíti meg a normát és struktúrát. A vallási hagyományokban megengedett gúnyolódáson nyugvó irónia az egyes zsidó irányzatok az egyes zsidó irányzatok, mozgalmak világképét, normáit és kategorizációit erősíti meg.

Gúny az orthodox vitákban és feddésekben

Az orthodox publicisták, sajtóban közölt beszédek, intések, rabbikkal készült interjúk a feddéseket viszonylag visszafogottan közölték, s ezek töredékében jelent csak meg a gúny. Ennek egyik oka lehetett, hogy az orthodox szervezet elvi szinten fogalmazta meg, hogy a sajtó nem a belső viták fóruma.^[3]

A témák köre is változott. Főként az unifikációs apologetika váltott ki gúnyos viszont-reakciókat, ez összefonódott a zsidóság kebelén belül található reformjelenségekkel, még ha ezért esetleg az USÁ-ból is kellett hírt hozni. Az elvallástalanodás már Pesten is megtalálható volt, de városi jelenségként általánosságban beszéltek róla. Ezzel szemben a falu, a vidék képezte a vallásosság megélésének ideális helyét, annak ellenére, hogy az első világháború után a várost érezték többen nagyobb biztonságot nyújtónak, több rebbe, rabbi telepedett be a városba az egykori Unterlandon. A smaddolók, a kitérők feddése annak hiábavalóságára utalt, vagy a katolikus zárdákkal, a kolostorokkal és cselédlány által elkeresztelt gyerekekkel kapcsolatos konfliktusok által mutatott rá arra, hogy milyen vallási közösség felé tart az egyén. A cionistákra vonatkozó hírek a Szentföldre való visszatérés vallási/ isteni összetevőinek hiányát emelték ki, a vallásos cionisták pedig kerülendő témának számítottak.

Az izraelita felekezet – irányzatokat felszámoló – egységes képviseletének létrehozatalára irányuló törekvések jelentek meg unifikáció címén. Az orthodox publicisztika az unifikáló neológ törekvéseket az orthodox legitimitás megkérdőjelezéseként értelmezte. Olyan kísérletnek tekintették, amely arra irányul, hogy a neológok bekebelezzék az orthodox intézményrendszert vagy annak egy részét. Az orthodox publicisták az unifikációs polémiák keretében iróniával válaszoltak azokra a cikkekre, amelyekben Szabolcsi Miksa, az Egyenlőség szerkesztője, a hagyományos vallási fogalmi keret eltorzításával fogalmazott meg bírálatot az „egyesülni” nem óhajtó orthodoxiára.^[4] Ezek némelyikében Szabolcsi önmagára vértanúként tekintett, önmagát túlvilágon járóként tűntette fel, vagy rajongói levelet adott közre, amelyben őt a neológ olvasó a nagybetűs Mesterének, s a szerkesztőséget pedig az Isteni jelenét által beragyogott helynek nevezte.^[5] Ezek a neológ travesztiák a hagyományos tanításokat nem rendeltetésszerűen használták. Az orthodox válaszok akképp éltek az irónia eszközével, hogy – az Egyenlőség fogalomhasználatát rendeltetésszerűnek feltételezve – azt a neológ szerkesztő szombat- és böjtszegéseiről szóló szóbeszédekkel ütköztették. Ezáltal az orthodox publicisták a „vallásosság” olyan groteszk képét alkották meg, amelyet csak az unifikálni törekvő neológia hozhat létre.^[6] Ebből eredően az elkülönülés szükségszerűségként jelent meg.

Az orthodox válaszok ugyanakkor gyakran öltötték magukra a hászidokat bíráló neológ kultúrmissziós cikkek köntösét is. A rendeltetés bár más volt, a neo-orthodox irónia azonban a hászid gyakorlatot sem kerülte el ezáltal. „Ne mondja, hogy rossz emberei vagyunk, ime segitünk mi is neki. Meghuzzuk a harangokat mi is és kiáltva-kiáltjuk, hogy ez a csodaember, ez az unikum, akinek elvenen szabad bemenetele van a mennybe, nem más, mint hacadik, hagoón Mordechai Szabolcsi az Egyenlőség főszerkesztője!…”^[7] – írta a csodarabbikat bíráló neológ cikkek eszköztárát használva Reiner Ignác Szabolcsi képzelt túlvilágjárásáról. A Szabolcsi képében megjelenő lámedváv cádikok „egyike” pedig a városi, polgáritól idegen vidéki vallásos hitek megítélését is magában hordta. A fogalom szemléltetése ugyanis a durva napszámos muzsik módjára viselkedő, nappal a nyilvánosság felé paraszti életet élő kelet-európai rejtett igaz ember példáján történt. Az ironikus orthodox válaszban a galíciai és kelet-európai zsidók ellenében íródott éles hangvételű cikkeiről ismert Szabolcsi lapszerkesztősége vált a kelet-európai populáris zsidó szellemiség rejtett honává. „Hogy lámedvovnyikok most is vannak, azt nagyon jól tudjuk. Csak éppen azzal nem voltunk eddig tisztában, hogy: merre vannak ők és hol van a hazájuk? Egyenlőségekre igazán elfelejtettünk gondolni! Pedig az az ismertető jelük – amely a lamedvov cádikimet leginkább jellemzi – megvan, hogy a világ előtt a vallást kutyába se veszik. De bocsássák meg a nagy caddikok bünös gondolatainkat, mi azt hittük, hogy a redactióban is olyan amhorecek,^[8] mint idekint.”^[9] – írta Reiner a „szombati lapszerkesztés”-t és „a kalapnélküli gemore-, meg zohár tanulás”-t, azaz a modern zsidó tudományosság eredményeinek kultúrmissziós érvrendszerbe iktatását jelölve meg „mü-posesz”-ként^[10] és „mü-vallástalanság”-ként.

A lap a neológia és az orthodoxia között egyértelmű határokat jelölt ki. „Csak a vak elfogultság vádolhatná meg hazánk hagyományos zsidóságát is a pártoskodással s a szolidaritás érzésének hiányával. (…) Neolog testvéreink azonban nem tudják, helyesebben nem akarják megérteni, hogy a tradiczionális zsidóság szolidaritása a zsidóság lényegére vonatkozik, a mely nem érheti be holmi nevetséges golúsz-hatalommal, hanem legelsősorban az ősök vérétől megszentelt vallási hagyományok tiszteletét követeli. Erre az egy szempontra nincs megalkuvás, ennek az egynek rovására a különben nagyon is mérlegelni, megérteni és méltányolni törekvő vallásosság semminemü kiegyezési tervezetet el nem fogadhat. Mert minden olyan transactió, mely ledöntené a hazai zsidóság két pártja közt a válaszfalat, feltétlenül a hagyományos vallásosságnak gyengülését vonná maga után.”^[11] – írta az orthodox iroda periodikájának neo-orthodox irányultságú publicistája.

Cionista mozgalmi gúny, mint missziós eszköz

Az orthodox lapokhoz hasonlóan a cionista sajtó sem az öncélú szórakoztatásra használta a gúnyolódást. Ironikus írásaik célpontjai legtöbbször az általuk asszimilánsnak bélyegzett neológok voltak. Szarkasztikus kritikájuk a neológok – szerintük – konform, gyáva, zsidótlan életstratégiájára és írásaira irányultak, gúnyos cikkeik a nemzeti kiállás, önbecsülés, visszazsidósítás, nemzeti irányba állítás szándékával íródtak.

A cionista Zsidó Szemle elutasította a neológ elit univerzalista, kultúrmissziós elkötelezettségét. Szerintük a modern zsidó értelmiség világképe, életfelfogása a zsidó nép felolvadásához, eltűnéséhez vezet. „A világon egy nép ellen sem vétettek annyit nagyjai és tanítói, mint a zsidó nem ellen az emancipáció után. A történetírónak könnyű dolga lesz összeállítani statisztikát arról, hogy hány nemzedék volt a missiót hirdető pap és a kikeresztelkedett unokája között. Még könnyebb dolga lesz a hitközségi elnöknél. Ott elég lesz a nagyobb városok hitközségi disztermeinek a falain diszelgő arcképeken végignéznie, hogy hamar meggyőződjék arról, miszerint ritkaságszámba megy az örök példaadásra festett elnök, akinek utóda még zsidók volnának. (Szerencse, hogy sok köztük az agglegény).”^[12] – írta a cionista lap 1920-ban.

A hazafiatlanság mellett a vallásellenesség volt a leggyakoribb orthodox és neológ vád a cionisták ellen, ezért a Zsidó Szemle minden lehetőséget megragadott, hogy a neológ elitnek, illetve legfontosabb lapjuk, az Egyenlőség szerkesztőjének, Szabolcsi Lajosnak gúnyosan nekimehessen. 1928-ban egy OMIKE által szervezett rendezvényen Szabolcsi erélyesen szót emelt a fiatalabb generációk vallástalansága ellen. A Zsidó Szemle tudósítója arról írt, hogy Szabolcsi Lajos „valóságos fanatikus orthodox allűrökkel kelt ki minden liberális törekvéssel szemben.” A cionisták szerint álszent módon: „Nagy derültséget keltett ezután dr. Friedmann leleplezése, amely szerint a kongresszus szombatján nagy bankett volt a Kaiserhoff szállóban, amelyben ő Szabolcsival együtt jóízűen fogyasztotta el a tréfli lakomát.”^[13] Ezzel az esettel gondolták bizonyítani a cionistákat ért vádak álszentségét.

A rövid időt megélt vallásos cionista Izrael 1912-1913 között egy évig jelent meg, Friedmann Illés szerkesztésében Vágújhelyen. Maró gúnnyal támadta a neológiát „vallástalanságáért” és „asszimiláltságáért”, a hászidokat kulturálatlanságukért. Az Egyenlőség első világháború előtti szerkesztőjével, Szabolcsi Miksával állt akkor is vitában, amikor a neológ lap az ITO-t^[14] akarta Magyarországon megtelepíteni a cionizmus konkurenciájaként. Először a hagyomány relativizálását kérte számon Szabolcsin: „És megszólal Zangwill magyarországi helytartójává felstréberesedni akaró Szabolcsi Miksa is (Hiszen ő is nagy mesemondó. Csak hogy megforditott viszonyban. Zangwill ugyanis a meséket úgy mondja el, mintha valóságok volnának, SZABOLCSI úgy bánik a valóságok valóságával, a vallással, mintha – mintha mese volna.).” Másodszor az általában neológ oldalról a cionistákat érő hazafiatlanság vádját vette célba: „Nem úgy az ő leendő magyar helytartója. Neki minden kell, éppen csak Palesztina nem. Angola igen, mert az nem hazafiellenes, mert nem muszáj odahagyni a hazát és Angolába vándorolni. Palesztina azonban semmi esetre, habár oda sem kell kivándorolnia annak, akinek nem teszik. És ha Zangwill megkapja Angolát és oda telepit néhány millió orosz, oláh marokkói stb. zsidót és azok idővel valamely politikai alakulat folytán függetlenítik magukat Portugáliától és igen életbehívják a zsidó államot, – tiltakozni fog ez ellen a magyar zsidók hazafias érzése? – Vagy ha ugyan ez történik Palesztinában, sérteni fogja ez Szabolcsiék magyar hazafiúi érzését?”^[15] – írta az Izrael 1912-ben. A vallásos cionista lap szerint a hazafiasságba minden belefér, vallásellenesség, önfeladás de leginkább konformitás, félelem és ostobaság: „És minthogy minálunk, magyar zsidóknál rendesen nem az dönt, vajjon helyes-e, logikus-e, szóval: igaz-e a illető felfogás hanem az, hogy mit szólnak hozzá a – keresztények: vallásellenes anticionisták a par excellence keresztény Budapesti Hirlapban helyeztek el terjedelmes hazafias cikket a cionizmus ellen, amely cikk hajszálnyit sem ártott a cionizmusnak. Mert hiszen a cionisták tudnak gondolkodni.”^[16]

A modern középosztálybeli zsidó családoknál a polgári viselkedésminták átadásában az anyának volt kiemelt szerepe, amely a többségi társadalomba való minél mélyebb integrációt segítette elő, ez ellentétben állt a cionista nevelés nemzeti stratégiájával. A Zsidó Szemle a zsidó „nemzeti” különállást megőrző hagyományos keleti, galíciai zsidó nevelést állította szembe cionista terminológiával élve „asszimiláns” modern zsidó neveléssel, és állította célkeresztbe a neológ szülőket és legfőképpen a modern, neológ nőt: „Nézzük már most az ellentétet, a budapesti asszimilált zsidó gyermeket. Mit lát otthon az a gyermek? Az apa és anya igazi gólusz-karakterek. Az apa, akár kereskedő, akár lateiner, igazi zsidó típus: jó üzletember vagy derék orvos, de a zsidó szót sohasem ejti ki a gyerekei előtt. A nevelés inkább az anya feladata. De mire taníthatja az asszimiláns zsidó asszony a gyermekét, aki héberül olvasni sem tud; akinek mindennap egy zsúr kell, akinek legnagyobb gondja, hogy barátnője előkelő keresztény hölgy legyen.”^[17]

Az önfeladás minősített esetének gondolta a Zsidó Szemle szerkesztősége a különféle, nem-cionista, a zsidóságon kívüli, univerzalista, baloldali radikális szervezetekhez való csatlakozást. Gúnyos írásokban ostoba naivitást, gyáva megfelelési kényszert tulajdonítottak az ezekben a mozgalmakban résztvevőknek: „Én itt a magam részéről egyet szeretnék leszögezni, azt t.i. ’zsidónak, önérzetes és öntudatos zsidónak a radikális táborban semmi helye sincs.’ Régi beigazolást nyert ugyanis, hogy a zsidóságot leplezgetni akaróknak mindig a radikalizmus volt az a terebélyes fa, amelynek árnyékában a saját árnyékukat igyekeztek elveszíteni. Szegények nyilván azt hiszik, hogy ők zsidók összeállanak, programot készítenek, amely szerint ’ledőlnek a fajok és vallások közötti válaszfalak’ és más hasonló frázisokat írnak zászlójukra, hogy akkor az egész világ egyszeriben visszafelé kezd gondolkozni és keblére öleli őket a zsidókat, mert hiszen azzal, hogy radikálisak lettek már megszűntek zsidónak lenni… Pedig Schnitzler ’Professor Bernhardi’-jából megtanulhatták volna, hogy amikor a riporter mint ’felekezet nélküli’ mutatkozik be, a társaság tagjai egyhangúlag azzal felelnek: szóval zsidó…”^[18]

A különböző zsidó irányzatok és egyének mellett jutott gúnyos írás az antiszemita lapoknak is. IV. Károly két visszatérési kísérletének időszakában a kultúrcionista Múlt és Jövő a napi politikától való egyéni és közösségi zsidó visszavonulást javasolt. A lap szerint abban az antiszemita hangulatban, ha egy zsidó bármilyen oldalon megszólal, pont az ellenkező hatást vált ki. A királykérdésben állásfoglaló mindkét oldal zsidóbérencéggel vádolta a másikat: „A keresztény kurzus dicső napjaiban kommunistákká lettünk, míg végre most, 1921 októberében a napnál is fényesebben beigazolódott, hogy a lázadók is zsidók voltak. Természetes, hogy ilyen bűnt csak zsidó követhet el. És a Virradat siet is napfényre hozni a titkot. Lehar ezredes egy Lehars nevű cseh-zsidó családból származik, míg Gratz bölcsőjét osztrák zsidó házban ringatták. Ostenburg zsidó eredetét nem lehet ugyan bebizonyítani, de a Virradat szerint minden valószínűség szerint ő is zsidó volt, mert hiszen Moravekről magyarosította a nevét – Osternburgra. Osternburg-Moravek valahogy úgy hangzik, mint az ismeretes Pongrácz-Polacsek. Rakovszki és Windischgrätz magyarságát is megcáfolták. No azt nem fogták rájuk, hogy zsidók, – ennyire nem akarták őket megszégyeníteni a keresztény közvélemény előtt, – csak az sült ki róluk, hogy nem tudnak magyarul. (…) A Szózat már kedvesebb. Nem elégszik meg azzal, amit dicső laptársa megállapít, ti. hogy karlista lázadók zsidók, hanem tovább megy és egyszerűen kijelenti, hogy minden zsidó karlista. Mi, örök idegenek, azaz szíriaiak, más néven turbulensek, igazi mivoltunkban: betolakodott faj, hangosan mertünk örvendezni, amikor Károly király bejött, állapítja meg a „szókimondó magyar”, akiben azonban annyi bátorság sem volt, hogy a nevét is ki merte volna mondani.”^[19] – ironizált a Múlt és Jövő két Habsburg-ellenes lap, a Virradat és Szózat kárára 1921 novemberében.

Gúny, tabu, struktúra

Ezek a cikkek irányzattól függetlenül merev csoporthatárokat és stabil kategorizációkat kértek számon. Az orthodoxia publicistái a vallástörvény alapján, a cionisták pedig az etnikai identitás alapján mutattak fel struktúrákat. A gúny tárgyává tett személyek, kérdések és gyakorlatok kívül estek ezeken a strukturális kereteken. A nevetségessé tétel, a kifigurázás és az ostobaságként történő feltüntetés a világképüket és a cselekvéseik mögött álló motivációkat szilárdította meg. Mary Douglas megállapította: a „modern ipari világban a társadalmi élet kategóriái nem egyetlen erkölcsi rendbe foglalják össze a fizikai világot.”^[20] A társadalom különböző intézményei más-más normák szerint működnek, így a társadalmi vétek – Douglas fogalmát használva – már nem idéz elő természetfeletti büntetést. A mögöttes tudás és kategorizáció megnyilvánítása morális kényszer, ennek elmaradása viszont büntetést von maga után, amely megszégyenítés, kigúnyolás formájában ölt testet.

Jegyzetek

^[1] Douglas, Mary: Rejtett jelentések. Antropológiai tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. pp. 123–128.

^[2] Douglas, Mary: Purity and Danger. An Analysis of the Concepts of Pollution and Taboo. Routledge, London – New York, 2001. p. 99.

^[3] Az Allgemeine Jüdische Zeitung és az Irodához közeli Zsidó Híradó között kirobbant sajtóvita rabbinikus lezárása, amely során a pozsonyi főrabbi indítványára Budapesten rabbikonferencia határozott arról, hogy belső orthodox felekezeti ügyekről a nagy nyilvánosság előtt a sajtóban polémia ne folytassék. Zsidó Híradó 1899. okt. 12./ 9. Hirek – Rabbi konferenczia.

^[4] Hasonló cikkek elszórtan később is megjelentek, lásd Zsidó Újság 1925. dec. 25./ 9. Szakadás a neológ pesti besti pártban. – Démoni munkatársunktól.

^[5] Magyar Zsidó 1908. máj. hó/ 5-7. A martir – Gábel Jakab; Magyar Zsidó 1909. jan. 7. II. évf. 1. sz. 10-11. Szabolcsi a másvilágon – Reiner Ignácz; Magyar Zsidó 1909. márc. 19./ 8-9. A lámed-vovnyikok. (Rei-cz.)

^[6] A jelenség nem korlátozódott konkrét személyekre, sokkal inkább szituációkhoz köthető narratív technika volt az unifikáció képtelenségének orthodoxián belüli igazolására. Magyar Zsidó 1909. júl. 30./ 14-15. Hirek – Fogas sájle. Ugyanakkor nem az egyedüli narratív technika volt, mivel ezt a célt olyan híradások is szolgálták, amelyek a neológia tagjainak hitközségi életében tapasztalható erkölcsi aggályokat voltak hivatottak felmutatni. Lásd például a nyitrai hevra kádisa hagyományhű idős elnökét ütlegelő neológ hitközségi tagról szóló hírt, amelyben a műveltséget és intelligenciát hirdető neológ önképet a neológ egyén elszabadult indulataival ütköztetik. Magyar Zsidó 1908. okt. 30./ 8-9. Memorandum-világ. Sulchan-Aruch manöver [Írta:] Herczl Sámuel

^[7] Magyar Zsidó 1909. jan. 7. II. évf. 1. sz. 10. Szabolcsi a másvilágon – Reiner Ignácz

^[8] Értsd a vallási dolgokban szerkesztőségen belül is olyan tanulatlanok, mint magánéletük során.

^[9] Magyar Zsidó 1909. márc. 19./ 8-9. A lámed-vovnyikok. (Rei-cz.)

^[10] Pesa (שעפ) = bűn, posesz = bűnösség, vétkesség.

^[11] Magyar Zsidó 1908. aug. 14./ 7-9. A hithű zsidóság szolidaritása és erkölcsi gondolkodása. [Írta:] Rubinstein József

^[12] Zsidó Szemle 1920. ápr. 2./ 1-3. Bisseliches Mózes: Történelemhamisítás

^[13] Zsidó Szemle 1928. nov. 1./ 2. Szabolcsi Lajos Berlinben megtagadta a hagyományhűséget

^[14] Az ITO-t 1905-ben az ugandai kudarc után alapította Israel Zangwill. A szakadás oka, nem ideológiai ok volt, hanem az, hogy Zangwill a palesztinai területszerzést lehetetlennek érezte, és az orosz zsidók kivándoroltatására bármilyen helyet el tudott képzelni. A Belfour-deklaráció után visszatért a cionizmushoz.

^[15] Izrael 1912.júl. 16./ 10-11. Kritikus: Reflexiók

^[16] Izrael 1912. nov. 18./ 4-6. F.I: Cionizmus és hazafiság

^[17] Zsidó Szemle 1916. július 14./ 2-3. Grottó Mór: A zsidó gyermeknevelés problémája

^[18] Zsidó Szemle 1914. július 1./ 7-8. Dr. Schönfeld József: Zsidók és radikálisok

^[19] Múlt és Jövő 1921. nov. 4./ 2. Székely Nándor: A „lázadók” is – zsidók

^[20] Douglas, Mary: Rejtett jelentések… i.m. p. 134.