Igénylőlevelek Monorról – A holokauszt-túlélők további megpróbáltatásai

Hogyan ért véget a holokauszt? A történelemtankönyvekben – és talán a köztudatban is – a felszabadítással, hazatéréssel. A történész azonban tovább kíséri a túlélőket az útjukon, hiszen a holokauszt olyan megrázkódtatást jelentett, amely sok szempontból kihatott a további életükre.

A mai ember szemében a felszabadulás örömteli pillanatnak tetszik, holott a fizikailag legyengült túlélőkre hosszú út várt hazafelé, talán még hosszabb egészségügyi regeneráció, a trauma feldolgozása, valamint a szembesülés azzal, hogy szeretteik nagy része odaveszett, javaikat időközben „árjásította”, majd szétosztotta az állam.

Amikor a túlélők megpróbálták visszaszerezni családi otthonukat, igénylőleveleikben olyan érzéseket és eseményeket örökítettek meg, amelyekről másként nem lenne tudomásunk. Az, hogy ezeket írásban rögzítették, annak köszönhető, hogy az átélt borzalmak után újabb megaláztatásnak tűnt számukra, hogy a helyi köztisztviselők nem helyezték őket azonnal birtokba, hanem igen gyakran az új, nemzsidó birtokos javára döntöttek. A magántulajdon joga a korábbi zsidótörvények révén súlyosan sérült, amit csak tetézett, hogy a háború után az állam érvényben hagyta az „árjásítás” és újraelosztás során végbement változásokat. Nem csoda tehát, hogy a holokauszttúlélőket sokként érte, hogy nem költözhettek be családi házukba azonnal.

Az alábbiakban a monori elöljárósági iratanyagban fennmaradt levelekből szemezgetek: e levelekből fény derül nemcsak arra, hogy mi lett a levélírók otthonának sorsa, hanem hogy mit éltek át, és hogyan éreztek a kifosztással és a kárpótlás hiányosságaival kapcsolatban.

A monori zsidók és a holokauszt

Monoron több mint 400 zsidó lakos élt az 1941-es népszámlálás adatai szerint. E viszonylag kis közösség története az egyik legjobban dokumentált Pest megyében, hiszen nemcsak az elöljárósági iratanyag maradt fenn, hanem a helyi túlélők is összegyűjtöttek visszaemlékezéseket, tanúvallomásokat és az áldozatok listáját (ezek elérhetőek a Dr. Miklós László Monori Zsidó Alapítvány honlapján).

A zsidóüldözés az 1930-as évek végén érte el a monori zsidóságot: ekkor sokuknak be kellett mutatniuk állampolgársági bizonyítványukat az elöljáróságon, különben internálták vagy kiutasították őket az országból. A közösség rabbija, Pfeiffer Izsák épp erre a sorsra jutott, 1942-ben internálták – ezzel megfosztva a helyi vallásos zsidókat lelki vezetőjüktől. Míg az egészséges, katonakorú zsidó férfiakat fegyvertelen munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben, Magyarország német megszállása után a családtagjaikat (elsősorban tehát a nőket, gyermekeket és időseket) gettóba kényszerítették. Sági József, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának rendelete szerint május 22. és 30. között kellett felállítani a gettókat a megyében, Monoron azonban már jóval hamarabb, április végén megtörtént a gettósítás első lépése. Ekkor a helyi zsidóknak két- vagy többszobás lakásokba kellett költözniük. Május elején a jegyző több házat kijelölt a Pesti, Gőzmalom, Verbőczy és Deák Ferenc utcákban, ahová a zsidókat átköltöztették. Ez ún. nyitott gettó volt, mivel az utcákban élő keresztény nemzsidók nem voltak hajlandóak elköltözni.

Habár Monor 13.000-es lakosságával kisvárosnak számított, mégis a vármegye egyik fő gyűjtőközpontja lett köszönhetően a helyi téglagyárnak és a közeli vasútvonalnak. Július elején a hatóságok mintegy 9.000 zsidót – köztük Monor zsidó lakosait is – a téglagyárban gyűjtötték össze a deportálás előtt. A rabokat július 6-án és 8-án marhavagonokban szállították el Auschwitz-Birkenauba. Alig hatvan monori zsidó élte túl a holokausztot.

„Önkényesen lakják a házunkat” – Klein Jenőné levele

A monori elöljárósági iratanyagban húsz kárpótlással kapcsolatos ügy iratai maradtak fenn – ami azt jelenti, hogy a túlélőknek legalább egyharmada kezdeményezett kártalanítást. E levelek írói különböző stratégiákat alkalmaztak annak érdekében, hogy sikerre vigyék ügyüket, ami azonban közös, hogy a legtöbb túlélő írt a holokauszt során átéltekről, és gyakran megemlítették azt is, mi történt azzal az értékkel, amelyet visszaigényeltek. Bár a forrásokban nem mindig lelhető fel az esetek kimenetele, maguk a levelek sokféle történelmi körülményt, eseményt dokumentálnak: az „árjásítást” és annak hatását a túlélők életére épp úgy, mint a holokauszt alatt és után tapasztaltakat, a helyi zsidók és nemzsidók közti kapcsolatot, a hatóságok hozzáállását.

Példa erre Klein Jenőné esete. Kleinné akkor írt a monori Lakáshivatalnak, amikor hazaért, és engedélyt kért, hogy elfoglalhassa saját Ady Endre utcai házát. Levelében így fogalmazott: „Németországi deportálásomból két nap előtt érkeztem haza, ahonnan – biztos értesülésem szerint – férjem, Dr. Klein Jenő monori ügyvéd rövidesen szintén hazaérkezik és így a házra égető szükségem van, annál is inkább, mivel a ház előzőleg komoly javításra szorul.” A Lakáshivatal felelőssége volt az üres, „elhagyott” házak kiosztása igénylőknek. Monoron az elöljáróság keretében működött, így az alkalmazottai jól ismerhették a helyi állapotokat. Ennek ellenére sem helyezték Klein Jenőnét birtokba, így ő 1945 júniusában fellebbezett a népjóléti miniszterhez. E levelében így támasztotta alá igényét: „Én most tértem haza 11 hónapi német deportálás után, idegileg összetörve, anyagilag tönkre téve, idehaza kifosztva, bútorom mindenem. Ilyen körülmények között természetes, hogy sürgősen meg kell indítanom a rendelkezésemre álló ügyvédjelölttel a férjem ügyvédi irodáját azért is, hogy megélhetésemről gondoskodjam, másrészt azért is, hogyha férjem a deportálásból hazatér, már azonnal kenyeret találjon. Férjem hazatéréséről biztos értesülésem van és a hatóságoknak is kötelessége elősegíteni ilyen szerencsétlen meggyötört emberek megsegítés[ét].” Kleinné kérelme magától értetődőnek tűnik: miután az állam ellehetetlenítette őt és családját, majd átadta őket a náciknak, természetes és jogszerű igény volt, hogy legalább a saját házát visszakapja. A levél érzékletesen ábrázolja a túlélő helyzetét: javait széthordták, ő maga pedig pszichológiailag szenvedett az átélt traumától.

A következő bekezdésben Klein Jenőné a 34/1945. ME. rendeletre hivatkozott, amelynek 12. paragrafusa kimondta, hogy a hatóságoknak 15 napon belül vissza kellett adni az „elhagyottnak” nyilvánított házakat, lakásokat az eredeti tulajdonosnak, ha ő bejelentkezett értük, továbbá kötelességük volt az új lakónak másik házat kiutalniuk. Végül Kleinné így írt: „A lakók különben is önkényesen lakják a házunkat, falakat bontogatnak, alakítgatnak minden hozzájárulás nélkül és az állítólag összeomlás miatt pusztuló melléképület faanyagait felhasználják saját céljaikra. Ilyen lakókkal egy házban lakni ilyen meggyötört idegzettel szinte lehetetlen és a rendelet nem célozhat ilyent.”

E sorok bemutatják, milyen problémák léptek fel az „árjásítás” hosszútávú következményeként. 1944-ben a magyar zsidóknak jóformán semmilyen ráhatásuk nem volt arra, mi történjék a tulajdonukkal, és mivel deportálták őket, eltűntek az ország területéről, így azok, akik zsidó javakat kaptak, magabiztosan hihették, hogy azontúl a jogos tulajdonosai lesznek új vagyontárgyaiknak. Így, míg Klein Jenőné a saját házáért küzdött, közben végig kellett néznie, hogy az új lakók hogyan alakították azt át a saját ízlésüknek megfelelően.

Habár Kleinné biztos volt abban, hogy a férje hazatér majd, a valóságban ő meghalt munkaszolgálatosként. E tény még tragikusabb fényben láttatja a kárpótlási kérelmet, mivel az asszony számára az Ady Endre utcai ház a családi otthont jelentette, amelyben Klein Jenő hazatérésére készült volna.

 

„Nem igyekeztek a házat megkímélni” – Gellért Tibor kártalanítási kérelme

Gellért Tibor hasonló cipőben járt, mint Klein Jenőné. 1945 augusztusában írt a monori Lakáshivatalnak, és visszaigényelte szülei házát: „Bátorkodom tisztelettel jelenteni, hogy az ott lakó Varga nevezetű egyén hetenként egyszer, szombati nap tartózkodik csak a monori lakásban, egyébként Pesten lakik. Azonkívül a lakók egyáltalán nem igyekeztek a házat megkímélni és így a ház sürgős javításra szorul.”

Kleinnéhez hasonlóan tehát Gellért sem tudott beköltözni a családja házába, mivel amíg őket deportálták, a hatóságok másnak utalták ki azt. Az új lakók az eredeti tulajdonos beleegyezése nélkül alakították át a helyet, ami a ház értékének devalválódásához vezetett, és az állapotát is rontotta. Emellett Gellért Tibor is úgy érezhette, hogy megszentségtelenítették az egyetlen olyan dolgot, amely a háború előtti békés életéből maradt, és ami még a családjára emlékeztette. Ebben az értelemben az „árjásítás” nemcsak a zsidóság gazdasági megsemmisítését célozta, hanem arra is szolgált, hogy az emléküket kitörölje a nemzet kollektív emlékezetéből.

„Tisztelettel jelentem, hogy a hazaérkezett nagybátyám Gellért László Pesten tartózkodik egyelőre és így a megmaradt családom részére az egész házat kénytelen vagyok igényelni. Kérem a Tek[intetes] Lakáshivatalt, hogy szíveskedjenek sürgősen intézkedni, hogy a deportálásból hazatérve, végre elfoglalhassam szüleim otthonát.” Gellért Tibor azt hozta fel második indokként, hogy miért kéne visszakapnia a saját házát, hogy a családjának szüksége lesz rá. Azonban ebben az esetben is kiderült később, hogy a szülei mindketten Auschwitz-Birkenauban vesztették életüket – így ő maradt az egyetlen túlélő a családjából.

 

„Újabb pokolba lehetne bennünket kényszeríteni” – Bokor Judit kérelme

Bokor Judit Klein Jenőnéhez hasonlóan a népjóléti miniszterhez fellebbezett, miután a monori Lakáshivatal csupán két szobát juttatott vissza részére a saját családi házából, a Kesely házaspárnak pedig engedélyezte, hogy ott maradjanak a többi szobában. Bokor Judit levelében részletesen beszámol a család és a ház sorsáról: „Nem vitás, hogy én a németek által Németországba deportált zsidó vagyok, mint ugyanezen sorsban részesült az apám, Bokor Bertalan itteni volt hitelbanki ügyvezető igazgató, továbbá édesanyám és VIII. gimnazista Miklós fivérem s a lakásunk így ürült meg végleg 1944 évi július jó 8 napjával, amikor a Monorról való elszállítás történt. Az is igaz, hogy lakásunkat az orosz megszállás alatt teljesen kifosztották, magát az épületet is nagy mértékben megrongálták úgy, hogy f.é. május hó legvégén Monorra hazakerülésem után s mind a mai napig csak alig valami ingóságunkat tudtam kutatással összeszedni a monori lakosságnál.”

Bokor Judit mindössze húsz éves volt, az öccse pedig három évvel fiatalabb, amikor deportálták őket. Amikor a fiatal nő egyedül tért haza, rá hárult a feladat, hogy összegyűjtse a család javait, amelyekkel a kifosztott házat berendezhette. Habár megemlítette az orosz megszállást, valójában egyértelmű, hogy elsősorban a monori nemzsidó lakosság húzott hasznot a kifosztásból. A magyarországi kárpótlási folyamatra jellemző, hogy a túlélőnek egyedül kellett felkutatnia az ingóságait, és persze csak egy kis részüket találta meg – a többi nyomtalanul eltűnt a deportálással, a hadműveletekkel és a háború végével járó káoszban.

Bokor részletesen írt a Kesely házaspár magaviseletéről is: „Erre jogosultság nélkül követelik és élvezik gyümölcstermésünk nagyobb részét is. […] Keselyék azt vitatják, hogy az általuk használt épületrészt ők hozták rendbe, amivel szemben a valóság az, hogy a hiányt ezen a részen az épület más részeiről odahelyezett ajtó és üveggel tették teljessé s az övékéből oda egyetlen szalmaszálat nem adtak. […] Hogy akkora lakásigényük támadt, nyilván az annak folyománya, hogy az orosz bevonulás előtt a községből eltávozottak lakásaiból is került hozzájuk ingóság. […] Kesely Sándorné nagymértékben összeférhetetlen, amit előző lakásadója, özv. Magócsi Sámuelné igazolhat, és így vele a házirend várható megsértése kapcsán együtt lakni lehetetlen volna még akkor is, ha egyébként a lakhatatlan nekünk utalt lakásrészt lakhatóvá tudnánk is tenni, amire képtelenek vagyunk.”

E részletből kiderül, hogy a Bokor családnak valóban meg kellett osztania a lakását Keselyékkel, akik a deportálás után költöztek be – mi több, az új lakók kapták a ház nagyobbik felét, míg Bokor Judit két olyan szobát, amelyeknek nem volt ajtajuk, sem ablakuk, így lehetetlen volt bennük lakni. Úgy tűnik, a Kesely házaspár úgy tett, mintha a ház az övék lenne: megették a kertben termett gyümölcsöt, az épületből származó építőanyagokat használták saját szobáik rendbehozatalára, amelyeket egyébként fosztogatás során vagy újraelosztás útján szerzett javakkal rendeztek be.

Bokor Judit megemlített egy olyan problémát is, amelyet a túlélők viszonylag ritkán hoztak fel leveleikben: Keselyék bérleti díjat fizettek a ház használatáért. Míg a deportált zsidók távol voltak, az elöljáróságok kezelték a zsidó házak ügyeit: kiadták őket bérlőknek, és beszedték a havi bérleti díjakat. Kérdéses, hogy a túlélők megkapták-e ezeket az összegeket, amikor hazatértek, azonban mivel Bokor Judit arra panaszkodott, hogy nagyon alacsony a bérleti díj („4 férfinapszám”), feltételezhető, hogy ő valóban kézhez kapta.

Végül Bokor így fejezte be a levelét: „Lehetetlennek hiszem, hogy emberi elképzelést felülmúló szenvedéseink után a magunkéhoz sem volna igényünk és újabb pokolba lehetne bennünket kényszeríteni olyanokkal való együttlakás útján, akikkel a békés együttlakásra hitem szerint nincsen remény.” E sorok tükrözik a túlélők nézőpontját. A magántulajdonhoz való jogot elidegeníthetetlennek tartották, és a holokauszt során átéltek miatt még nehezebben fogadták el, hogy nem kapták vissza azonnal a családi házukat.

Amint az előző levelek írói, Bokor Judit is megemlítette, hogy hazatérő szüleit akarja majd fogadni a házban; nem tudhatta, hogy valójában mindketten meghaltak Auschwitz-Birkenauban.

*

A monori elöljárósági iratok közt fennmaradt levelekben bemutatott esetek, problémák csupán apró cseppek voltak a magyarországi kárpótlási folyamattal járó bonyodalmak tengerében. A túlélők nagy része vagy csak hosszú küzdelem árán, vagy sosem kapta vissza kisajátított, újraelosztott javait. Bár megérték a felszabadulást és egy új politikai rendszer létrejöttét Magyarországon, amelytől joggal remélhettek igazságosabb bánásmódot, ilyen körülmények között az újrakezdés mégsem bizonyult egyszerűnek, hiszen nem kaptak sem hathatós politikai támogatást, sem pedig megértést, segítséget azoktól a hatóságoktól, amelyeknek a kárpótlást kellett volna intéznie. Nem sokkal később pedig hatalomra került a kommunista párt, és a kiépülő szocializmusban többé szó sem eshetett az elkobzott javak visszaadásáról.