Igaz történetek zsidó orvosokról

Írta: Magyar László András - Rovat: Történelem

Képünk illusztráció (Forrás: akibic.hu)

Bűnbánat

W. nem csak régi és elkötelezett párttag volt, hanem kiváló tudós és orvos is, ráadásul meglehetősen – hogy is mondjam – energikus ember. Ez utóbbi tulajdonságának, szakmai hírének és némi manőverezésnek köszönhetően a 60-as évek közepére W. elérte, hogy maga K. elvtárs is vele kezeltette több politikai fordulat által is megviselt testét. W. ekképpen bizalmas viszonyt építhetett ki K. elvtárssal, amelynek tudományos karrierje során is némi hasznát vette.

Egy nap W. közvetlen telefonvonalán sürgős kihallgatást kért K. elvtárstól. A telefonba elfúló, reszkető hangon csak annyit mondott, igen súlyos ügyről van szó. K. elvtárs hamarosan a Fehér Házban fogadta is W. elvtársat.

A máskor oly kiegyensúlyozott, kedélyes és elegáns W. ezúttal gyűrött ingben, félrecsúszott nyakkendővel, zilált hajjal és lehamuzott zakóban jelent meg K. elvtárs puritán, bőr- és nikotin-szagú irodájában. Reszkető kézzel elővette tagkönyvét és az asztalra helyezte. „Rettenetes dolog történt K. elvtárs!” – zihálta kétségbeesetten. „Rettenetes dolog!” „Nyugodjék meg W. elvtárs, kér egy kis vizet, vagy konyakot?” W. elhárítón intett, és csak annyit mondott: „Vissza kell adnom a párttagkönyvem. Pedig 1934 óta párttag vagyok. Olyan, mintha a bal kezemtől kellene megválnom. De többé nem vagyok méltó a tagságra.” „Miért, mi történt W. elvtárs?” – vonta föl szemöldökét K. elvtárs, és figyelmes tekintettel előre hajolt. W. az égre emelte szemét, aztán lesütötte. „Képzelje, K. elvtárs, ma levelet kaptunk a fiamtól, Frankfurt am Mainból. Azt hittem minden rendben van vele, kiváló eredménnyel végezte el az orvosegyetemet, elsőrangú tudományos munkát is végzett, ennek köszönhetően most éppen egy nyugat-németországi kongresszuson vett részt, ahol az eredményeiről számolhatott be. Olyan büszke voltam rá, olyan büszke! És erre tessék, ezt írja” – W. gyűrött, könnyáztatta levelet halászott elő a zsebéből és üveges tekintettel belémeredt – „azt írja az én fiam, az én Tomi fiam, hogy kint marad. Disszidál!” – W. nem tudta folytatni, rázta a zokogás. K. elvtárs a polchoz lépett, és Ararát konyakot töltött egy vizespohárba, majd átnyújtotta W.-nek. „Ugyan, W. elvtárs. Ugyan, ugyan. Mi tudjuk, hogy Ön jó és régi elvtárs. És jó orvos is. A családtagjaiért senki nem felel. Bizonyára a fiúnak odaát telebeszélték a fejét. Majd belátja, hogy tévedett és visszajön. Ebben biztosak lehetünk.” „De hát én neveltem…” – zokogott W. „Az én bűnöm!” K. elvtárs azonban felemelte mutatóujját, és csendre intette. „W. elvtárs, Ön csak menjen haza, pihenje ki magát, nyugodjon meg. Tudjuk, hogy Önnek megvannak a maga érdemei, amelyek nem évülnek el. Önre továbbra is szükségünk van. Senki nem haragszik Önre. Ígérem, ennek a kellemetlenségnek nem lesz Önre nézve semmiféle következménye.” W. lassan lecsillapodott, mindkét kezével megszorította K. elvtárs kezét és a szemébe nézett. „Köszönöm, K. elvtárs, köszönöm. Micsoda szégyen!” – rebegte lesújtottan és hálásan, majd felvéve az asztalról párttagkönyvét, roskadozó léptekkel elhagyta a helyiséget. K. elvtárs fejcsóválva utána nézett, majd gúnyosan összecsücsörítette az ajkát.

W. a szokásos igazolvány-ellenőrzés után kilépett a Fehér Ház kapuján. és lehajtott fejjel elindult a Balzac utca felé. Ott lakott ugyanis a Balzac és a Pozsonyi sarkán, közel A. elvtársékhoz, akikkel szintén jóban volt. Szomorúan lépdelt hazafelé, s közben arra gondolt, vajon Schivelbusch professzor betartotta-e a szavát, ami a klinikai állást illeti, majd arra, hogy sikerült-e Tominak felvenni a Deutsche Banknál a számára letétbe helyezett pénzt, vagy ehhez az ő aláírása is kell-e majd. Mert azt bizony elég nehéz lesz megoldani. „De majd megoldjuk valahogy” – vonta meg a vállát W. elvtárs, és óvatosan elmosolyodott.

 

A birodalmi zsidó

R. 1920-ban született Sátoraljaújhelyen, egy halmozottan hátrányos helyzetű, vagyis szegény és zsidó tanító fiaként, így az érettségi után, 1938-ban reménye sem lehetett arra, hogy orvosi egyetemre menjen, hiába vette föl ennek érdekében a református vallást. Ekkoriban – már az Anschluss után járunk – a zsidónak nyilvánított fiatalok, ha mindenképp medicinát szerettek volna tanulni, általában Olaszországban próbálkoztak, csakhogy Itáliában már annyi volt a zsidó hallgató, hogy a német nagykövetség informálisan tiltakozott is Mussolininél ez ügyben. R. azonban fejébe vette, hogy fajvédők ide, nácik oda, őbelőle mégis orvos lesz.

Hosszas és kétségbeesett keresgélés után felfedezte, hogy Halléban birodalmi ösztöndíjat hirdettek a baráti országok tudásszomjas ifjai számára. Beadta hát a jelentkezését. A bizonyítványai kitűnőek voltak, a vallásával sem volt baj, oda őszintén beírhatta, hogy Ref. Helv., a nürnbergi faji törvények pedig ekkoriban még csak a német állampolgárokra vonatkoztak. Így hát 1939-ben R. megkezdhette tanulmányait a híres hallei egyetem orvoskarán. E tanulmányokat 1944-ben a bombázások miatt bevezetett, úgynevezett gyorsított vizsgarend segítségével sikeresen, summa cum laude eredménnyel be is fejezte. Mint a szövetséges Magyar Királyság állampolgárától, senki soha nem kérdezte ugyanis tőle, zsidó-e, avagy sem, a Magyar Királyságnak viszont sosem jutott eszébe zaklatni egy német birodalmi ösztöndíjast.

R.-nek csak a háború után lett némi baja a dologból, amikor az igazolóbizottság számon kérte rajta horogkereszttel ékített, gótbetűs diplomáját. De hát, mit kezdhettek volna vele? Egy zsidóra mégiscsak nehezen lehetett ráfogni, hogy náci! Igaz, Magyarországon néha még ez is sikerül.

 

Nemzeti Dal

E. valahogy túlélte a munkaszolgálatot, háromszor szökött meg magyar és szovjet táborokból, majd, mivel putnoki családját kiirtották, családi gazdaságukat és házukat pedig a derék szomszédok az utolsó szögig kifosztották, előbb Németországba vette útját, majd, Münchenben elvégezve az egyetemet, Izraelbe alijázott, ahol gyermekgyógyászként csinált karriert.

E. később, már nyugdíjasként, a 90-es évek elején jelent meg könyvtárunkban, ahol a magyar származású, zsidó orvosok általa összeállítandó életrajzi lexikonjához keresett anyagot. Ebbe a lexikonba egyébként E. boldog-boldogtalant irgalmatlanul beleírt: az illetők leszármazottai gyakran hiába tiltakoztak kétségbeesetten a zsidóság kétes dicsősége ellen.

E-nek sokat segítettem a munkája során, afféle vitatkozós barátság alakult ki köztünk: ő folyton arról próbált meggyőzni, hogy vándoroljak ki Izraelbe, mivel extra Israel non est vita, én meg őt arról, hogy nekem semmi keresnivalóm odakint, például hogyan ennék én Izraelben abált tokaszalonnát bogyiszlói paprikával? E. egyébiránt, unter uns gesagt, nem kedvelte túlságosan a magyarokat, mert annak idején valóban elég csúnyán bántak vele és a családjával, és dühödten utasította el, ha őt bárki magyarnak merte nevezni. Mert bizony még ilyesmi is előfordul néha egy zsidóval!

Egy ízben valamelyik elegáns budai kertvendéglőben vacsoráztunk (E, mint egykori földbirtokos-ivadék, csak Budán volt hajlandó lakni és étkezni). Megittunk néhány pohár bort, E mesélt gyermekkoráról, majd váratlanul bevallotta, hogy 1938-ban a gimnáziumban, Putnokon ő nyerte az önképzőköri szavalóversenyt. Még mielőtt megakadályozhattam volna, felpattant, és érces hangján, kezét szívére téve belekezdett a Nemzeti Dalba. A kerthelyiség közönségének döbbenetére a 82 éves E., Ódry Árpád modorában végigszavalta a verset, mégpedig hibátlanul és roppant átéléssel. Mikor aztán befejezte, vigyorogva rám kacsintott: – Ezt csinálja utánam a Petőfi! Aztán leült, és reszkető kézfejével letörölte arcáról a könnyeket.

 

Nexus

B. apámmal együtt, 1934-ben végezte el az egyetemet: mint zsidó, igen nehezen talált megélhetést, állásról nem is beszélve. Így, 1936-ban boldogan fogadta Hetényi Géza meghívását, aki a frissen alapított Stefánia Úti Gyógyintézetbe hívta segédorvosnak. Itt a fiatal orvosokra kemény munka várt, a legkülönfélébb feladatokat kellett ellátniuk.

Egy hétvégén B. épp a radiológián ügyelt, mikor kopogtattak az ajtón. Láss csodát: nem más, mint Őfőméltósága, Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója lépett be rajta. Horthynak, egyéb bajai mellett bőrrákja is volt, ezt kezelték az intézetben besugárzással. A kezeléshez a Kormányzó derékig levetkőzött, így láthatóvá váltak a felsőtestét borító ékes tetoválások. B. doktor enyhén meghökkent, de illedelmesen lesütötte a szemét, és dolgához látott. Horthy meg volt elégedve a bánásmóddal, és a következő kezelés előtt kifejezetten kérte Baráth Jenőt, az intézet egyik tulajdonosát, hogy legközelebb is az udvarias és kellemes, fiatal segédorvos lássa el őt. A hat-nyolc kezelés végére Horthy már mosolyogva, keresztnevén üdvözölte B-t, aki nem tudott hová lenni a boldogságtól és megtiszteltetéstől.

Eltelt néhány év, és egy kevéssé szép napon, a sikertelen kiugrási kísérlet után Horthyt a németek, családjával együtt a Birodalomba hurcolták. Mikor B. – éppen aktuális munkaszolgálata közben – értesült a szomorú eseményről, felsóhajtott és megcsóválta fejét: „Honnan veszek én még egy ilyen nexust? Pedig épp írni akartam neki, mert nagyon kezd elegem lenni az egészből” – mondta elkeseredetten. Aztán tovább csákányozta a sáros partfalat.

 

 

támogatás

Címkék:anekdoták, zsidó orvos

[popup][/popup]