Idillek és összeomlások

A Weiss, a Chorin, a Kornfeld és a Buday Goldberger nevek nélkül Magyarország gazdaságtörténete, a modern Budapest elképzelhetetlen. Az utóbbi évek könyvtermésében több olyan kötet is akad, mely a családtörténeteken keresztül korrajzot, társadalomképet, politikatörténetet is kínál a 20. század első feléből, és a szereplők személyes sorsába is bepillantást nyújt.

Az alábbiakban recenzeált három könyv lapjain az ifjú kortanú, a közvetlen rokon és a történész eltérő nézőpontjaiból olvashatunk a Kornfeld és Goldberger család összetett és ambivalens történetéről. Magyarországon e két zsidó származású, az előbbi esetben szinte kollektíve kikeresztelkedő, és mindkét esetben még a Horthy-kor nagy részében is integráltnak és sikeresnek látszó vezető családjáról Strasserné Chorin Daisy és Bán D. András 1999-es Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig című Chorin Ferenc-könyve, illetve Széchenyi Ágnes tíz évvel ezelőtti Kornfeld Móric-kötetének, a Trianontól Trianonig megjelenése óta nem esett ennyi szó. E három új kötet további jelentősége, hogy alighanem épp mostanában érkezünk el arra a határpontra, amikor is az egykor

 hevesen vitatott,

majd nagyrészt elfeledtetett és csak néhány évtizeddel ezelőtt újra felfedezett gazdasági elit tagjairól – immár történeti távlatból, kritikusan, de nem a megítélés szándékával – lesz majd érdemes gondolkozni. A boldog emlékek és a legellentmondásosabb helyzetek személyes felidézésének helyét hamarosan már csak e nagyszerűségükben is tragikus történetek elemzései próbálhatják pótolni.

Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című, eredetileg amerikai közönségnek írt művének központi, bár korántsem kizárólagos témája Szegedy-Maszák Aladár és Kornfeld Hanna, a szerző szüleinek szokatlan szerelmi története. Az alapos kutatásra – interjúkra, publikált és publikálatlan kéziratokra, levelekre, naplókra, sőt néhány tudományos munkára is – támaszkodó mű nehezen kategorizálható. Szűk értelemben családtörténeti emlékezés, tágabban véve történelmi regény: a kiterjedt és befolyásos Kornfeld család történetén túl alaptémái a negyvenes évekbeli magyar történelmi kataklizmák és azok következményei.

A Rakovszky Zsuzsa által stílusosan magyarított mű koncipiálásának kiindulópontja nem más volt, mint a család washingtoni házának eladási szándéka és nyolc ember materiális emlékeinek felszámolási kísérlete, amikor is a szerző szülei egymásnak írott fiatalkori leveleire bukkant. E levelek, valamint a család további dokumentumai nemcsak szülei érzelmeinek felfedezését tették lehetővé, hanem hozzáférést biztosítottak azon nagyszerű és tragikus, háború előtti, alatti és az azt közvetlenül követő évek családtörténetéhez, amelynek árnyékában ő maga is felnőtt. Szegedy-Maszák Marianne szerint a sokat emlegetett Patterson utcai családi ház atmoszférája ugyanis olyan volt, mintha az ember inkább Budapesten lett volna 1935-ben, mint Washingtonban a 20. század második felében; mindez ráadásul úgy, hogy az ő generációjának tagjai már nem tanultak meg magyarul. Ahogy zsidó származású családja anno

villámgyorsan asszimilálódott

Magyarországon, mondhatni épp úgy határozta meg az ő életét az amerikai asszimiláció, legalábbis e könyv megírásáig.

A könyv első részének fókuszában a szerelmespár boldog pillanatai, békeidőkre emlékeztető, nyugalmas iregi napjai és titkos autókirándulásai állnak, melyek kontrasztjául szolgál a történelmi háttér. A magyar olvasókra alighanem enyhén giccses összbenyomást tevő történetnek (a szerző saját szavaival: a szerelmes pár győzedelmeskedik a szinte elképzelhetetlen akadályok felett, hogy végül egymáséi legyenek) kétségkívül megvan a történeti súlya és jelentősége, melyet Szegedy-Maszák Marianne képes érzékenyen kibontani. A lentebb tárgyalandó kortanúval, Kornfeld Tamással ellentétben kiegyensúlyozottan ír például arról, hogy volt ugyan valami nem egészen valóságos védett életükben, de volt némi nemes dac is az elhatározásukban, hogy amíg csak lehet, úgy élnek, mint korábban; ha volt is valami bűnös szülei kiváltságos helyzetében, volt valami tiszteletre méltó is abban, hogy nem akartak elmenekülni.

Szerencsés formulákat talál a szerző akkor is, amikor egyrészt beismeri, hogy „hatalmas szakadék tátongott” a család 1944-es tapasztalatai és „aközött, ahogyan mások látták őket” (254). Helyesen fejti ki, hogy a hidegháború fekete-fehér történelemértelmezéseinek világában egyre nehezebb volt értelmezni közbülső fokozatot jelentő viselkedésüket (258-9). Szegedy-Maszák Marianne konkrétabban úgy vélekedik, hogy a család Kurt Becherrel drámai nyomás alatt kötött egyezsége (hogy a vagyonátruházás fejében elhagyhatják Magyarországot) „egészen elegánsan ment végbe” (185), és alapvetően a család gazdasági hatalma mentette meg mindnyájuk életet. A szerző eközben hangsúlyozza, hogy a kortárs magyar hatóságok nagyon is fel voltak háborodva, hogy a németek rátették a kezüket a magyar ipar koronagyémántjára és az affért az ország belügyeibe való avatkozás kirívó esetének tartották, a háború után hatalomra kerülő erők viszont Chorin Ferencben épphogy Horthy szélsőségesen konzervatív szövetségesét látták, nagyiparos kapitalistát, a családot pedig egyenesen „náci kollaboránsnak tekintették” (255). Találónak érzem azon meglátást is, hogy a család elvesztette ugyan a hatalom és befolyás két szilárd márványoszlopát, de nem ápolt áldozati tudatot. A család idősebb tagjain érzékelhető érzelmi feszültség is inkább egzisztenciális, mint pszichológiai természetű volt, fogalmaz Szegedy-Maszák.

Érdekes a szerző azon összevetése is, mely szerint a háború után még nagyobb és tragikusabb lett a szakadék a Kornfeld és a Szegedy-Maszák család két ága között (394). Szülei sorsa közül is Aladáré alakult szerencsétlenebbül: miután már háborús diplomata éveit is csapdahelyzetként élte meg, a dachaui koncentrációs táborban való szenvedései után másodjára is elveszítette hazáját, első gyermeke három hónapos korában meghalt és Magyarországról is sorozatos családi tragédiákról volt kénytelen értesülni. E tragédiák együttes hatása alatt teljesen összetört, „depressziós, legyőzött, gyökértelen magyar emigráns”-ként élte le élete utolsó évtizedeit, záródik a könyv elbeszélése (387).

Aladár és Hanna

titkolt, a faji törvények árnyékában kibomló és konspirációt igénylő kapcsolatának a háború után hirtelen a túl sok nyilvánossággal kellett küzdenie: házasságukat magyar diplomatapárként kezdték. A kommunista hatalomátvétel e státuszukat azonban rövidre szabta, alig három évvel házasságkötésük után pedig már Hanna szülei és testvérei is átkeltek az óceánon, gyakorlatilag véget vetve a házastársi viszony nagyfokú kizárólagosságának. A hidegháború évtizedeiben anyja családjának Amerikába költöző tagjai jómódú, de csaknem ismeretlen emigránsként voltak kénytelenek élni, akik szilárdan őrizgettek néhány – Szegedy-Maszák Marianne által mesterien megfestett – elavult szokást. Magyarországon ellenben nagyszabású és látványos épületek maradtak utánuk.

Amennyire irodalmias és a tágabb történeti kontextusra is érzékeny Szegedy-Maszák Marianne műve, épp annyira tömör és száraz Kornfeld Tamás Nem mindennapi élet című memoárja. Az 1945 óta az Egyesült Államokban élő neves orvos, kutató és fordító Kornfeld Tamás (amerikai nevén Thomas de Kornfeld) Szegedy-Maszák Marianne anyjának 1924-ben született öccse. Könyvének első harmada családjának előtörténetéről és kiemelkedő tagjairól oly módon szól, hogy elsősorban Kornfeld Zsigmond és Weiss Manfréd, két egyaránt báróvá avanzsáló nagyapja viselt dolgaira és lenyűgöző sikereire fókuszál. Ezt követi a szerző ifjúkorának és fiatal felnőtté válásának felidézése, mígnem a könyv – az 1944-es emigrálását és a rövid portugál intermezzót követő – amerikai évtizedeinek ismertetésével zárul.

A Nem mindennapi élet központi és alighanem legizgalmasabb harmada egy páratlan családi vagyonnal rendelkező, és megdönthetetlennek látszó társadalmi helyzetben lévő „zsidó származású” ifjú életét ismerteti Horthy Miklós kormányzósága idején. A katolikus hitben felcseperedő, a piarista gimnáziumba járó, családja vidéki nagybirtokán már fiatalon vadászni tanuló szerző gyermekkorára „boldog és igen kényelmes” időszakként emlékezik. Családja esetében eközben szó sem volt a rezsimtől való távolságtartásról: a család iregi birtokán például a korszak több miniszterelnöke is megfordult. Kornfeld Tamás 1937-ben cserkésznek is beállt, bár saját bevallása szerint néhány évvel később „habozás és szívfájdalom nélkül” (103) hagyta ott az egyre nacionalistább, katonásabb és antiszemitább szervezetet.

A könyv helyenként módfelett érdekes részleteket tartalmaz, bár sajnos gyakorlatilag teljességgel hiányzik belőle az elemzői igény és a tágabb történeti perspektíva. A szerző helyzetével és hozzáállásával kapcsolatban is jellemző adaléknak érzem, hogy a magyar faji törvénykezést könyvében mindössze úgy kommentálja, „Engem személy szerint nem érintett. A mi pénzügyi és társadalmi pozíciónk pajzsnak látszott és őszintén szólva, akkor kevés figyelmet szenteltem az egész ízléstelen ügynek” (108). Említi például, hogy György bátyja elment az 1936-os berlini olimpiára (81). Beszámol továbbá arról, hogy az őt 1944-ben

 udvariasan megbilincselő helyi csendőröket

a szülei „mindig támogatták” (124), és hogy a német megszállás után, orvosegyetemi tanulmányait kényszerűen megszakítva, „naponta órákat” töltött azzal, hogy „a létező legjobb német élettani tankönyvet” magyarra fordítsa (122). E visszapillantva már-már bizarrnak ható közléseket ugyanakkor semmilyen értelmező kommentár nem követi. Magyarországi éveit összességében „sok tekintetben csodálatos”-nak nevezi, „a háborúnak és annak ellenére, hogy a Magyarországon mindig jelen levő antiszemitizmus egyre veszedelmesebb alakot öltött” (108). A reflexivitás hiánya végül abban csúcsosodik ki, hogy a szerző az SS általi fogva tartásával kapcsolatban is kellemes fürdőzésekre, élete első, „lenyűgöző” repülőútjára, továbbá arra emlékezik, hogy „egész jól összebarátkoztam néhány SS-őrrel” (134). Azt már talán tényleg érdemesebb a szerző és a kiadó puszta figyelmetlenségének betudni, hogy a megjelent szöveg szerint „a tömeges deportálások csak júliusban kezdődtek” (123).

Visszaemlékezése tanúsága szerint Kornfeldnek a háború után remekül sikerült alkalmazkodnia a bevallottan nagyon másmilyen amerikai világhoz. Még állampolgársága megszerzése előtt szolgálni kezdett az amerikai hadseregben, leszerelését követően pedig újrakezdte tanulmányait. Később évtizedeken át dolgozott a Michigani Orvosi Egyetemen és az aneszteziológia kutatójaként komoly tudományos pályát futott be. Ez is bizonyítja, hogy még a háború és a holokauszt után is jelentősnek mondható vagyona valódi kötelességtudattal párosult. Könyvét ennek ellenére olyan, zavaróan sablonos mondatokkal zárja, hogy „Örökké hálás leszek azért az életért, amit a háború előtt éltem” (208), valamint hogy „Magyarországon mindenki sokat veszített” (208). E záró mondatok, attól tartok az egész könyv szellemiségével összhangban, se a szerző Horthy-korbeli privilegizált helyzetének markáns ambivalenciáira, se a magyar társadalom kortárs morális teljesítményére nem reflektálnak megfelelő módon.

Guba Ildikó karcsú kötete, A halál nem program, Buday Goldberger Leónak (1878-1945), a

többgenerációs óbudai „textiles dinasztia”

talán legkiemelkedőbb tagjának, ellentmondásos életét elemzi. Goldberger Leó élete egyidejűleg nevezhető rendkívül sikeresnek és roppant tragikusnak. Guba kismonográfiája mind számos fénypontjára, mind végső nyomorúságára érdemben rávilágít (bár utóbbit, mint arra lentebb külön is kitérek, kevésbé meggyőző módon teszi).

A tematikus fejezetekre osztott könyv lapjain egymást követően olvashatunk Goldberger családfői, gyárosi, közéleti és társasági, magyar zsidó, filantrópi, politikusi és mauthauseni fogolyként viselt szerepeiről. Bár e szerepeket nem lehetséges hermetikusan elválasztani, Guba döntése jól indokolható és gyümölcsöző. E tematikus bontásban ugyanis tisztán kirajzolódik, hogy a neológ és messzemenőkig patrióta zsidó polgári elit e vezető tagjának élete, bár több szempontból tipikusnak mondható, eközben módfelett összetett és ambivalens volt.

Guba Ildikó biográfiája empatikusan közelít, Goldberger személyes összehangolási kísérleteit és nem e kísérletek Horthy-korbeli ellentmondásosságát hangsúlyozza. Az 1784-es alapítású családi cég épp az 1930-as évekre jutott sikerei csúcsára: a Buday Goldberger Leó által igazgatott gyárkomplexum termékei a Horthy-kor éveiben meghatározó szerepet játszottak a hazai piacon, továbbá eminensen exportképesnek is bizonyultak. Gazdasági szereplőként Goldberger kiemelkedően nyitott volt az újításokra: Guba gyárosi tevékenységét teljes joggal értelmezi radikális és sikeres modernizálási kísérletként.

Goldberger értékrendje és politikai választásai azonban csak részlegesen igazodtak e modernizátori szerepéhez. Guba diagnózisa szerint értékrendjében a munka szeretete, a vagyon gyarapításának kötelezettsége, a családi összetartás fontossága és a szülői tekintély megkérdőjelezhetetlensége játszott központi szerepet, szociális érzékenysége pedig szorosan összefonódott a patriarchális viszonyok preferálásával. Guba hangsúlyozza, bár nem teszi kritikus elemzés tárgyává, hogy Buday Goldberger „rangjának és vagyonának megfelelő ismertségeket választott magának” (26). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a – személyes vallási elkötelezettségeken nem lazító – hasonulás és bizonyítás programját a rezsimmel ápolt intim viszonnyal kombinálta.

Korántsem csupán kormányfőtanácsosságáról vagy a Gyáriparosok Országos Szövetségében betöltött tisztségéről van itt szó. Goldberger gyára igazgatótanácsában ifj. Horthy Miklós is részt vállalt. Ő maga pedig még az 1942-es háborús vásáron is nagy látogatottság mellett állított ki, amikor is Magyarország köztudomásúlag már brutális háborút folytatott. Felsőházi tagságát 1943 nyaráig őrizte, időleges mentesítése következtében a német megszállásig elnök-vezérigazgatói szerepét is betölthette, bár immár honorárium nélkül.

A könyv tanúsága szerint Goldberger elutasította a vallási intézményrendszer „politikai érdekek” szerinti átszervezését,

„hitsorsosainak” megsegítése

ugyanakkor állandó prioritásai között szerepelt, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, a Pártfogó Iroda és a Segítő Akció támogatását kiváltképp fontosnak tartotta. Sajátos kettősségnek nevezhető, hogy miközben próbált enyhíteni a kirekesztett magyar zsidók szenvedésein, csatlakozott a Purgly Magdolna kormányzóné nyomorenyhítő programjához is; ez bizonyos tekintetben konzisztens szándékokról, máshonnan nézve viszont roppant ellentmondásos politikai pozícióról tanúskodik. Guba szerint Goldberger számára nem létezett egymástól elkülöníthető magyar és zsidó politikai érdek: végletekig kitartott amellett, hogy az antiszemitizmusra a további – a vallásváltást ugyanakkor szigorúan elutasító – asszimiláció a megfelelő válasz.

Inkább lojális, mint öntudatos magyar állampolgárként viselkedett, akinek deklarált pártsemlegessége a rezsimbe vetett bizalommal és a zsidók politikai fenyegetettségének elbagatellizálásával járt együtt; részben épp ennek köszönhetően kapott rangos helyet a Horthy-kor magyar társadalmában. A konzervatív egység híve maradt, aki a fennálló államhatalmat a szélsőséges felforgatás erőivel szemben kívánta megvédeni, nem érzékelve idejében, hogy az államhatalom is egyre inkább a szélsőségesek kezébe került. Elhitte, hogy sajátos védettséget élvez, de a német megszállást követően gyakorlatilag nem akadt senki, aki jótállt volna érte.

Néhány kisebb és önmagukban nem is túl lényeges fenntartáson túl (a recenzens szívesen olvasott volna pontosabb kimutatást Goldberger adományainak eloszlásáról, tanulmány- és üzleti útjain szerzett benyomásairól, vagy éppenséggel az egy ponton dagályosnak nevezett közéleti retorikájáról) a könyv utolsó fejezete már komolyabb kétségeket ébreszt. Guba Goldberger mauthauseni viselkedésének leírásakor megítélésem szerint túl közvetlenül hagyatkozik az elérhető emlékiratokra. A tábor túlélői részéről még valamennyire érthető annak hangsúlyozása, hogy egyik fogolytársuk úgymond nem volt képes méltósággal tűrni szenvedéseit, e beállítás történészi átvétele viszont már meglehetős érzéketlenségre vall. Nem kételkedem a szerző állításában, hogy túlélő fogolytársai Goldbergert „szinte egybehangzóan” nyomorúságában is hatalmaskodó, „főkoldusi” figurának ábrázolták, ettől függetlenül szokatlan, hogy egy amúgy kiegyensúlyozott kötet épp a koncentrációs tábori tapasztalatok leírásakor válik némileg ítélkezővé és spekulál főhőse „nehéz természetéről.” Jóval találóbbnak érzem üzletemberi hozzáállásának hangsúlyozását, mely szerint Goldberger a táborban az életét akarta folyamatosan meghiteleztetni. A magyar textilipar nagyja végül épp a tábor felszabadításának napján halt meg – tragikus végkifejleteként egy lenyűgöző és ellentmondásos életnek.

Fentebb három eltérő szerzői megközelítésmódot követhettünk nyomon: míg Szegedy-Maszák Marianne érzékenyen viszonyult családtörténete összetettségéhez és e történet ellentmondásosságának kifejezésére is adekvát formulákat sikerült találnia, Guba Ildikó pedig Buday-Goldberger Leó életének sokoldalúságából indult ki, bár ambivalenciáit nem tette külön elemzés tárgyává, addig Kornfeld Tamás memoárja fiatalkora markáns ambivalenciáit inkább csak felvillantotta, de nagyrészt hiányzott belőle a történeti kontextualizálás és a kritikai értelmezés szándéka. Kornfeld tehát elsősorban fontos adalékokkal gazdagította a már meglévő szakirodalmat, Guba jelentős történeti kutatást végzett, míg Szegedy-Maszák az újraértelmezés munkáját is érdemben előregörgette.

 

Guba Ildikó: „A halál nem program.” Buday-Goldberger Leó élete. Budapest: Óbudai Múzeum, 2014.

Kornfeld Tamás: Nem mindennapi élet. Budapest: Corvina, 2014.

Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét. Budapest: Libri Kiadó, 2014.

*

A Kornfeld, Weiss és Chorin családok

Az egymáshoz szoros rokoni szálakkal kapcsolódó és gyakorlatilag egymás szomszédságában lakó Kornfeld, Weiss és Chorin családok története a modern pénzügy és ipar történetének legjelentősebb fejezete az 1945 előtti Magyarországon. Családuniójuk következtében a Horthy-korra kezükben összpontosul a pénzügyi és ipari tőke kiemelkedően jelentős hányada, a magyar GDP mintegy 10%-a.  A döntő többségében kikeresztelkedő arisztokrata nagycsalád szerteágazó érdekeltségeinek ékköve a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, az ország vezető hadiüzeme, mely a Monarchia utolsó háborúja idején 30 000, de még az 1930-as években is mintegy 15. 000 embert foglalkoztat. A veszélyeztetett család 1944-ben erős visszhangot kiváltó alkut köt Kurt Becherrel, az SS gazdasági érdekeinek legfőbb helyi képviselőjével: a családi tulajdon átadásának árán, továbbá öt rokon túszként való hátrahagyásának fejében Portugáliába és Svájcba menekülhetnek. Kornfeld Hanna, Kornfeld Zsigmond és Weisz Manfréd bárók unokája, Kornfeld Móric és Weisz Marianne lánya a háború befejeztével összeházasodik Szegedy-Maszák Aladár vezető diplomatával, a béketapogatózások egyik kulcsfigurájával, a háborút közvetlenül követő évek amerikai nagykövetével.

A Goldbergerek

A Magyarországon a 18. század során letelepedő Goldberger, illetve akkor még Goldberg család még a nevezett század vége előtt vállalatot alapít, elkezd textiltermékekkel kereskedni és kékfestő üzemet működtetni. A kezdetekben is sikeresnek számító cég az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a honvédség egyenruhákkal való ellátásában is részt vállal, aminek következtében a szabadságharc leverése után komoly hadisarcot rónak ki rá. A család ezzel együtt már a kiegyezés évében, 1867-ben nemesi címet kap (ekkor kezdi használni a Buday előnevet is). Az 1905-től részvénytársaságként üzemelő család vállalat épp a Horthy-kor második felében, Buday-Goldberger Leó elnök-vezérigazgatósága idején ér gazdasági sikerei csúcsára. A cég korán felismeri a rézoxid műselyemben rejlő potenciált és hamarosan megkezdi Parisette nevű sikerterméke forgalmazását. Goldberger Leó a szövetkikészítésre és -nyomásra specializálódott gyár mellett kelenföldi fonó- és szövőgyárat is alapít. A diszkriminált vezérigazgató még a második világháború idején, gyakorlatilag 1944-es fogságba eséséig képes tovább fejleszteni gyárát. A családi vállalatot 1948-ban államosítják, mely számos átszervezés után épp a rendszerváltáskor megy tönkre, jogilag 1997-ben számolják fel. A cég egykori főépületében (Arany János u. 34.) ma a Nyílt Társadalom Archívum található.