Horthy Miklósné: Napló 1944-45

Horthy Miklósné három vékony, kézzel írt naplókötete évtizedeken keresztül hevert elfelejtve Portugáliában, majd egy dél-angliai garázsban. ,,Holnapután lesz három hete, hogy idehoztak minket.” – így kezdődik az első füzet Bajorországban, Szálasi Ferenc hatalomátvétele s a Horthy család Németországba hurcolását követően, 1944. november 6-án. 1945 decemberében ér véget a harmadik kötet.

Részlet a kötetből

Csütörtök, 1944. november 31.

Telnek, múlnak a napok teljes változatlanságban, és Nikiről és Vattayról semmi hír – Magyarországról, az otthoniakról sem tudunk semmit, úgy érezzük, mintha egy kínai fallal zárnának el a külvilágtól, főleg az otthontól – lehetetlen, hogy valaki ne írt volna, hogy valamit ne küldtek volna – pl. cigarettát, amit már annyiszor kértünk. De egyszerűen nem akarják, hogy valami otthonról eljusson hozzánk. A napokban Margit kapott a kedves postástól egy levelet vőlegényétől. Ez nálunk nagy szenzációt, őreinknél nagy izgalmat váltott ki. Kiderült, hogy eleinte nem tudták, hogy nem szabad felírni a címet a borítékra. Pontosan felírták az ország, a helység nevét, ahonnan a levél feladatott. Úgy látszik, egy ilyen levél átsiklott a cenzúrán, és megérkezett ma a válasz. Óriási riadalom, jelentés, telefonálás: megtudta a világ, hogy mi hol tartózkodunk mint vendégek. Most ez sokkal veszélyesebb dolog, minthogy az ellenség vonul előre Magyarországon, nyugaton stb. Persze a levelet nem kézbesítették szegény leánynak. Hogy mi áll benne, nem tudjuk. Hétfőn kora hajnalban felébresztettek álmunkból és le kellett menni óvóhelyre. Rengeteg gép húzott el felettünk, nagyon erősen bombázták Münchent megint. Az ottani külügyi kirendeltségnek vezetőjét – ez a kastély is valahogy az ő gondnokságuk alá tartozik, ezért többször kijárt ide, kedves, barátságos bajor ember – és feleségét bombatalálat érte. Az asszony súlyos sérülésekkel életveszélyes állapotban van, a férfi csak könnyen sebesült. Azt mondják, az a város is már romhalmaz. A pesti rádió végleg elhallgatott, így még ez a kapcsolat is megszakadt hazánkkal. Nikinek írt levélre nincs válasz. Miklósnak Hitlerhez küldött levelére nincs válasz. Ilynek Ribbentrophoz intézett levelére sincs válasz. És mi itt ülünk, fáradtan, tehetetlenül, félelmektől, aggodalmaktól gyötörten, majdnem reménytelenül! Ennyi kegyetlenség, szívtelenség, rosszakarattal szemben tehetetlenek vagyunk.

 

Szerda, 1945. május 16.

Tegnap egy újabb, sokkal nagyobb amerikai csoport özönlötte el a házat. Valami 130-an vannak. Rendkívül hangosak. Fütyülnek, kiabálnak, hajnaltól késő estig szól a rádió, szóval nem nagyon kellemesek, első nap rendesen a leglármásabbak, reméljük, majd csak lecsendesednek. El is felejtettem megemlíteni, hogy kb. egy hét óta nincs elsötétítés, ez az egyetlen pozitív eredménye a háború végének. Különben nem érezzük a békét. Emberfeletti türelem kell hozzá, hogy az ember kivárja a rendezettebb viszonyokat, hogy meginduljon a közlekedés, posta, hírváltás az otthonnal és elsősorban veled és Nikivel. Kétségbeejtően deprimált hangulatban töltöm napjaimat. Olyan végtelenül egyhangúan telnek napjaink, hogy téma hiányában kénytelen vagyok néha kihagyni az írást. Szegény Jenő rossz hírt kapott Warsteinből, állítólag az amerikaiak kiadták az ott lévő magyar lovakat német gazdáknak munkára. Az ő legjobb, húsz telivér kancája szintén ott van. Ez képezi egész vagyonát. Ha ezeket szintén kiadták volna, ez a pusztulását jelenti az ilyen kényes lovaknak. Kétségbeesésében kért engedélyt az amerikaiaktól, hogy oda utazhasson, de megtagadták neki. Érdekes, hogy tegnap szerettünk volna beszélni a Weilheimben tartózkodó magistrat.-tal, ki szintén a Mil. Gov. alá tartozik, azt a választ küldte, hogy végtelenül sajnálja, de míg téged vissza nem hoznak ide, neki tiltva van ide kijönni. Ez megint csak a fogságnak egy enyhébb formája, melyben itt tartanak bennünket. Mozgási szabadságunk nulla! Ezzel magyarázható, hogy itt a házban lakó amerikai tisztek is kerülnek velünk minden érintkezést. Amíg te a szövetségesek foglya vagy, addig mi is külön elbánásban részesülünk. Nem nagyon örömteljes és erre csak úgy, lassanként eszmélünk rá. Ma mondta az angol rádió, hogy elfogták Skorzini Oberführert (alias Wolf), aki annak idején kiszabadította Mussolinit, és elfogta és Németországba vitte Horthyt. Különben ez tartóztatta le Nikit is és most már biztos, hogy Skorzini és Wolf ugyanaz a személy, minthogy valódi neve már túl kompromittált volt, előttünk már hamis név alatt követte el a letartóztatásunkat. Azért ez nagy elégtétel, hogy az a fő disznó, pökhendi fráter kékbe került.

 

Kedd, 1945. június 5.

Tegnap váratlanul vendégeink voltak. Estefelé beállított Albrecht von Bayern, ki családjával együtt 7 hónapot töltött koncentrációs táborban, és Ily cousine-ja, Keglevich Jenke. Olyan szórakoztató és üdítő már emberek társaságát élvezhetni, mikor itt oly kevés, mondhatnám nulla a változatosság. Az ember napokra felfrissül egy kicsit, mindig hall valami érdekeset emberi sorsokról, hazai hírekről. Albrecht is Tirolban lett kiszabadítva. Neki hosszú idő és utánajárás után sikerült átjönni a határon és itt hozzátartozóit és barátait fel keresni, de még családját sem képes áthozni, pedig csak öt kilométerre vannak a határtól, ezért azt mondta, ne csodálkozzam, ne nyugtalankodjam Niki miatt, az még soká el fog tartani, míg nem lesz a lehetősége, hogy ő hozzánk eljuthasson. Ez már egy kicsit megnyugtatott. Ezért mondom, mindig jó, ha az ember másokkal beszélhet, és ha csak egy kis résen is, de kiléphet ebből az elzártságból, ami bennünket körülvesz. Különben lassan megfulladnánk saját társaságunkban.

 

Péntek, 1945. június 21.

Nagy örömhír: Nyolc keserű hónap után ma kaptuk az első hírt Nikiről. Délelőtt itt volt egy pap, aki pár nap előtt érkezett Capri szigetéről, ahol egy hónap óta együtt volt vele. A pap öt évet töltött a dachaui koncentrációs táborban. Nikit is odacipelték a németek az amerikaiak elől. Egy hetet töltött ott, aztán a pappal együtt vitték tovább Tirolba, és mikor Toblach mellett az amerikaiak kiszabadították őket, levitték Capriba. Azt mondja, jól van, jól néz most már ki, ki volt éhezve, de most remek étvágya van és az ellátásuk kitűnő. Az amerikaiak prímán gondoskodnak róluk, mindennel ellátták, ruhával, fehérneművel stb. Nagyon jó dolguk van, Kállay is vele van. Csak egy gondja van, hogy velünk mi van, hol tartózkodunk, mert persze neki nem volt rólunk semmi híre. Nagyon szeretne mielőbb ide jutni, velünk együtt lehetni. A tisztelendő úr, aki útközben volt kihallgatáson a Szentatyánál, azt mondta, megható volt a Szentatya aggodalma sorsunk felett, és annyi szeretettel és szimpátiával beszélt rólunk. Most a Vatikánon keresztül akarja Nikit értesíteni hollétünkről, így ha a Jó Isten továbbra is irgalmas lesz hozzánk és megsegít, pár héten belül itt ölelhetem drága egyetlen gyermekünket!

Tegnapelőtt délután beállított hozzánk Batta Pál és Szécsényi Endre, Donauwörth közelében vannak. Olyan öröm magyarokat láthatni, velük beszélhetni. Mindig hall az ember valamit, igaz, hogy rendszerint nem nagyon örömteljeset. Batta szerint Hennyeiék Pesten maradtak. Vajon hogy vészelték át a szörnyű pesti ostromot és harcokat, nélkülözéseket, mi van szegényekkel? Mikor fogom viszontlátni testvéreimet és milyen körülmények között? Serédi hercegprímás szívszélhűdésben meghalt. Apor püspök valami utcai baleset következtében életét vesztette. Bethlen István orosz megszállt területre került, tehát keletre került. Ez Magyarország szempontjából nagyon fontos. Ez Weilheim nagy előnye, hogy nem vagyunk többé úgy elvágva a világtól, felkereshetünk, megtalálhatunk, érintkezhetünk emberekkel, megtudunk egyet-mást, könnyebben viseljük száműzetésünket. Szegény kis Ilynk három nap óta ágyban fekszik, egy tüszős mandulagyulladással, de szerencsére úgy látszik, enyhe lefolyású, valószínűleg hamarosan felkelhet. Szegényke nagyon unja a fekvést, félek, erősen leromlott, pedig úgyis elég rossz kondícióban volt már, nem tud megerősödni, mindig aggódom miatta.

 

Vasárnap, 1945. október 14.

Hála és köszönet a jóságos és irgalmazó Istennek! Egy hosszú, küzdelmes év után először kaptam hírt Nikink felől! Saját kezével írt levelet kaptam Rómából, Capriból hozták oda, úgy látszik, ott szándékozik maradni, egyelőre. Egy magyar úr hozta ma a levelet, ki onnan jött és Nikivel beszélt is. Éppen holnap lesz egy éve, hogy letartóztatták, mint írja. A Gestapo emberei véresre verték és zsákba dugva vitték egy repülőgépbe és Bécsen át Mauthausenbe. Sokat szenvedett és éhezett a fogság alatt, rosszul bántak vele a disznók és folyton kivégzés veszedelme fenyegette. Mint írja, csodával határos, hogy életben maradt. Drága, szegény, egyetlen gyermekem! De most jó dolga van, és fő, hogy él! Csak még egyszer egyesülhetne csonka kis családunk, és ha szegényen és szegényesen is, csak még egyszer együtt élhetnénk! Több, mint öt hónapja hogy tőled is elszakított a sors könyörtelenül. Lelkileg olyan szoros kapcsolatban élek veled továbbra is, hogy nem is tűnik nekem ez az idő olyan hosszúnak! Milyen kár minden napért, minden óráért, mit nem tölthetünk együtt, senki nem pótoltja nekünk ezeket a kárba veszett időket! Elviselhetetlen és kétségbeejtő nekem az a gondolat, hogy nehéz napjaidban nem lehetek melletted, mikor egész életemen keresztül csak neked és csak érted éltem. Te voltál sója az életemnek, létemnek. És éppen most nem oszthatom meg veled ezeket a nehéz időket. Itt ülök tehetetlenül, tétlenül. És minden próbálkozásom veled szemben meghiúsul. Eisenhower még csak nem is válaszolt a levelemre. Most még a Szentatyában bízom, különben ez az úr, aki Niki levelét hozta, említette, hogy Niki is be van jelentkezve a pápához audienciára, Luttor kíséretében megy. Különben N. a quirináli követségünkön lakik és vele van Bódi, a titkára is, aki szintén le volt tartóztatva. Szétszórva, összeköttetés, kapcsolatok nélkül hogy fogunk mi még egyszer összekerülni.

 

Horthy Miklósné: Napló 1944-45. Libri Kft, 2015. 200 oldal, 3490 forint