Horkay Hörcher Ferenc: Magyarország – emlékezetközösség

Emlékezetközösség – a Szombat körkérdése 

A Szombat az alábbi körkérdést küldte a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségének lapunk kiemelt témája kapcsán:

 Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

            Magyar emlékezet  /  Zsidó emlékezet

1919          vörösterror        /       fehérterror 
1920          Trianon             /    numerus clausus
1940          Erdély visszacsatolása  /  1938-41 zsidótörvények
1944-45    orosz megszállás  /  gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956         forradalom       /    elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

 Honlapunkon Kőszeg Ferenc, Stumpf András és Csaplár Vilmos válasza után most  Horkay Hörcher Ferenc reflexióit  közöljük. 

Magyarország: emlékezetközösség

Fontosnak tartom a Szombat kezdeményezését a 20. századi magyarországi és magyar történelmi múlt átbeszélésére. Mivel azonban e kérdéseket a kommunizmus idején a szőnyeg alá söpörték, a rendszerváltás óta pedig rettenetesen átpolitizálták, gyors sikerre e témakörben nyilván nem számítok. Már azt is fontos eredménynek találom, hogy beszélgetünk a dologról. Kérem ezért az olvasót, hogy az alábbiakat részemről egy ilyen beszélgetésbe való bekapcsolódásnak tekintse. Nem mintha ne lennének a kérdéssel kapcsolatos szakmai megfontolásaim, ám úgy gondolom, érintettként – hisz a huszadik században, Magyarországon születtünk – a leghelyesebb, ha inkább személyesen szólalunk meg.

Kiindulópontom mégis politikai filozófiai eredetű. Számomra e kérdésben az alap, hogy csak egy magyar politikai közösség van. Azok, akik őshonosként, vagy legalább elég ideje itt élnek, részesei ennek a közösségnek, a magyar történelmi múltnak. Úgy gondolom ugyanis, hogy akik magyar állampolgárként átélték a huszadik századot, vagy annak egy bizonyos szakaszát, azokat sokkal több dolog köti össze, mint ami elválasztja. A hétköznapi elnyomás éppúgy érinti őket, mint az egymásért viselt hétköznapi felelősségvállalás követelménye. Ezért nem látom olyan tragikusnak azt, hogy bizonyos kérdéseket más-más fénytörésben éltek át más-más csoportok a társadalmon (politikai közösségen) belül. Több dolog köt össze bennünket ugyanis, mint amennyi elválaszt.

A következő alaptézisem, hogy a huszadik századi történelem Magyarország számára csakugyan tragikus volt. Trianon, zsidóüldözés, holokauszt, orosz megszállás, 1956. Csupa negatív tapasztalat – ha persze mértékük nem is egyforma, így egymással nem is összehasonlíthatóak. Ezért a magyar társadalom traumatizált társadalom. Ezt már megállapította Bibó István is, de az ő írásai óta eltelt időszak sem bizonyult sokkal sikeresebbnek, így a kigyógyulás esélye sem növekedett. Tehát minden történelmi kérdéssel, a múlttal szembesülve számítanunk kell a történelmi sebek felszakadására, és a trauma okozta farkasvakságra, nézőpont-torzulásra. Azoktól, akik ilyen eseményeken estek át, nem lehet elvárni a tisztánlátást, valamifajta kívülálló objektivitást, történelmi felülemelkedettséget, könnyed beszélgetést a témáról.

A következő lépés szerintem annak belátása, hogy a magyar(országi) politikai közösséget magát is felelősség terheli ezért a tragikus sorsért. Tehát hogy nem pusztán kívülről ránk szabadított végzet ez, idegen istenek, és távol székelő nagyhatalmak döntése. Hanem mindnyájunkat – persze nem egyforma mértékben, és nem ugyanazokért a dolgokért – felelősség terhel e történetben. Mert egy politikai közösség, s persze minden egyes tagja igenis felel a saját sorsáért – például, hogy kiket választ vezetőül, vagy kiket tűr el a nyakán zsarnokoskodni. Igaz, a magyar(országi) polgárok többször is kinyilvánították akaratukat az európai közösségbe való visszatérésre – egyrészt 1956-ban, másrészt a rendszerváltáskor. Sőt, az önsorsrontásban tevékenyen is részt vettek a polgárok, aminek talán legfelfoghatatlanabb példája a zsidó honfitársak tömeges népirtása, ami bizony a magyar hatóságok közreműködésével zajlott. S nem feledhető a babitsi intés sem ezzel kapcsolatban: „vétkesek közt cinkos aki néma”. Mint ahogy ma már józan ésszel nyilván nehezen értelmezhető az is, hogy 1956 után a nép nagy tömegei vonultak fel Kádár rendszerét legitimálva, miközben a forradalmárok börtönben szenvedtek, vagy épp kivégzésükre készülődtek.

A múlttal valamilyen módon mindennek ellenére meg kellene békélnünk. Hiszen az európai népek egy része szintén átment hasonló borzalmakon, s mindenütt vannak fájó pontok a múltban. Ám csak akkor tud egy politikai közösség egészségesen jövőt építeni, ha a múlt fájó terhét lerakja a válláról. Ami nem jelenti azt, hogy el kellene feledkezni a történelmi nemzeti tragédiákról. Épp ellenkezőleg: a nemzeti megbékélés feltétele egy olyan érzékeny történelmi diskurzus kialakítása, amely a valóban fennálló tapasztalati horizontok közelítésére, vagy legalábbis kommunikálhatóvá tételére tesz kísérletet, a beleérző (empatikus) vitakultúra önmérsékleten alapuló elsajátítása révén. Ennek további feltétele az, hogy egymás identitását ne vonják kétségbe a felek, de képes legyen mindenki a saját referencia csoportja önkritikájára is.

A civil társadalom, az érintett szakmák és az általános értelmiségi közbeszéd ilyetén alakulása mellett szerintem megkerülhetetlen lenne valamilyen politikai kiegyezés is. Amelynek alapja egy közös minimum kimunkálása, amelyet mindenki el tud fogadni.

Ilyesmire gondolok, visszautalva a Szombat szerkesztőségének történelmi sorsfordulóira, melyeknek eltérő értelmezéseit szerintem nem szabadna egymást kizáró történetekként olvasni, hanem egy nagy történet részeiként:

1919: vörösterror és fehérterror

1920: Trianon és numerus clausus

1940: Erdély visszacsatolása és 1938-41 zsidótörvények

1944-45: orosz megszállás és gettósítás, deportálás, nyilasterror

1956: forradalom és elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

A beleérző vitakultúra mellett ez az inkluzív (bennfoglaló) politikai-történelmi sorsközössség-vállalás a feltétele szerintem annak, hogy a társadalom túl tudjon lendülni azon a holtponton, ahová a rendszerváltás után 22 évvel jutott. És persze még lenne néhány apróság:

– a jogilag felelősök jogállami formák közti felelősségre vonása

– a politikai felelősség nyilvános kimondása

– a posztkommunista örökség (például intézményes-infrastrukturális örökség) minden formájának közös lezárása.

– az antiszemitizmus és minden kisebbséggel kapcsolatos diszkrimináció (beleértve a keresztényellenességet is) közös elítélése.

– a 20. századi totalitarizmus minden formájának elítélése és relativizálásának megbélyegzése.

Tudom, mindez pillanatnyilag elérhetetlen messzeségbe vesző kívánságlista. De ki kell tűznünk a célt, ami felé szeretnénk elmozdulni. Mert itt a gödör alján nem jó lenni. Ebben az országban a népesség java része nem jól érzi magát, ezen tehát fontos lenne változtatni, s nyilvánvaló, hogy a múlt kibeszélése egy ilyen lépés lehetne.

Azt is tudjuk, hogy a politikától e kezdeményezést hiába várjuk. E tekintetben tehát az értelmiségen a felelősség. Az is hozzá tartozik azonban az én mondandómhoz, hogy az értelmiség jó része szerintem mára diszkreditált magát, vagyis maga is felelőssé vált a helyzet ellehetetlenedésében. Ezért feltehetőleg csak egy új nemzedék tagjai tudják legitim, hiteles módon végrehajtani legalább e program egy részét. Főleg akkor, ha a bekapcsolódó hangok a saját hátországukkal szemben is kellő távolságtartásra törekszenek, s nem riadnak vissza az identitásukat adó csoportok kritikájától, tehát az önkritikától sem.

 

 A szerző egyetemi tanár, a Mos Maiorum blog egyik ötletgazdája