„Honnan tudják Pécsett, hogy Mária zsidó volt?”

Szubjektív beszámoló a Soá 70-ik évfordulójának pécsi megemlékezéséről

Vidéki gyerekként csupán egyfajta közösségi emlékem van a zsidóságomról – a mártír megemlékezések. Ezeken a megemlékezéseken – Salgótarjánban – olyan ismerősökkel találkozhattam, akikkel valahogy minden más volt. Nem tudtam akkor, hogy ennek mi az oka, csak éreztem, hogy ezek a bácsik, nénik most másként néznek rám, másként köszönnek – akkor nem értettem, miért.

Aztán a sors úgy hozta, hogy hitközségi elnök lettem, egy jóval nagyobb és jelentősebb zsidó hagyományokkal rendelkező városban, Pécsett. Megtanultam, hogy a zsidóságomnak nem a legjelentősebb része a mártír-megemlékezés. Mégis, mindig izgalommal készülök ezen alkalmak megszervezésére, mert azért itt is ilyenkor jönnek el a legtöbben, no meg, mert hagyományosan ilyenkor mond beszédet az elnök.

A 2014-es év más volt.

Ez az év kerek évforduló, és ilyenkor a pécsi hitközség összeszedi maradék energiáit a múltból.

Szakemberként már sok konferenciát, előadássorozatot szerveztem, valósítottam meg, de ennyire még nem voltam izgatott. Igaz, nem is készültem még egy évig három napra, és még nem volt alkalmam ilyen intenzíven együtt szervezni dr. Stark Andrással. A szervezésre alakult bizottság további tagjai jeles pécsi személyiségek – zsidók és nem zsidók.

A Szombat olvasói előtt talán nem újdonság, hogy a 2014-es megemlékezés nem csak a kerek évforduló miatt marad feledhetetlen. Súlyos vita alakult ki az országban az emlékezetkultúráról, s mi szerettünk volna úgy részt venni ennek pozitív reprezentálásában, hogy közben ne csorbuljon helyi politikai acsarkodással ennek a három napnak a méltósága. A bizottság nagyon fontosnak tartotta, hogy több társadalmi szinten és műfajban mutassuk be azt a veszteséget, amely Pécs városát érte zsidó közösség majdnem teljes kiirtásával. Végül, de nem utolsó sorban, szerette volna, ha sok egykori, Pécsről elszármazott hittestvérünk eljön, és közösen emlékezik, hogy ez által is próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant.

A programok már februárban megkezdődtek

a pécsi fiatalok megszólításával. Háromféle pályázatot hirdettünk. Az elsőben képzőművészi alkotásokat vártunk a 70 éve történtekről. „Híreveszett?!” pályázatunkban a tanulókat olyan pécsi vagy baranyai, zsidó vagy roma fiatal életének felkutatására és a kutatás eredményeinek bemutatására kértük, aki a holokauszt üldözöttje volt. Pécs városában több emlékhely, szobor, márványtábla őrzi a Holokauszt áldozatainak emlékezetét. Ezekhez, és a zsidó élet több helyszínéhez történő emlékséták szervezésére, és erről képes beszámoló készítésére is kértük a diákokat.

A július 4-i díjkiosztáson megilletődött gyerekeket láttam. Ez nagyon szomorú, mert ez az épület – a Pécsi Zsidó Hitközség épülete – iskolának épült, és nagyon sokáig akként is működött. Ha ezek a vastag falak mesélhetnének… Ha a falak nem is, de a 90 éves Eta néni szívesen mesélt. Elmondta, hogy a zsidó elemi iskola tanulójaként az átlagos tantárgyakon túl még süketnéma jelelést is tanultak. Aki eddig nem ismerte az épület eredetét, már egyértelműen láthatja, mert a megemlékezés részeként felavattunk egy kisplasztikát az iskola utcára néző falán.

És az örvény magával ragadott, és nem is engedett szorításából három egész napon át. Az emléktábla avatásról ugyanis sietnünk kellett a Múzeum Galériába, ahol kiállítás nyílt négy, Auschwitzban mártírhalált halt pécsi festőművész, Károly Ernő, Kellermann Emil, Király Lajos és Roder Judit alkotásaiból.

Az ünnepi péntek estén megtapasztalhattam milyen lehetett az istentisztelet régen. Az élmény megindító volt, amit fokozott az a nagy szeretet, amely az egykori pécsi főrabbi, az ünnepségünket jelenlétével megtisztelő Schweitzer József felé áradt.

A szombati istentisztelet után „Mert kőhalommá tetted a várost…” címmel tudományos konferenciát tartottunk a Pécsi Városháza Dísztermében. A zsúfolásig megtelt teremben, az első workshopon a témában járatos legnevesebb magyar tudósok szólaltak meg, a másodikon a helyi pécsi kutatók.

Jelen írás keretei nem engedik, hogy részletesen beszámoljak a fenti előadásokról. Azonban a nagyszerű tudósok mellett a pécsi kötődésű előadók sok érdekességgel szolgáltak annak okán, hogy ők egyben a létrehozói is a Pécs-Baranya zsidóság történetét bemutató állandó kiállításnak. (A kiállítás szeptemberben nyílt meg a pécsi zsinagógában. A szerk.)

A konferenciát ifj. Balázs János Príma Junior díjas zongoraművész kiváló előadása követte. A fiatal művész meghívásának különös jelentőséget adott az a szándék, hogy a pécsi zsidó közösség ezúton is kifejezze együttérzését a Holokauszt roma áldozatai iránt.

Rosszul aludtam szombat este, kavarogtak bennem a délutáni történések, gondolatok vegyesen a vasárnapi izgalommal. Hagyományosan kegyeletes megemlékezéssel és koszorúzással kezdődött a nap a Pécsi Zsidó Temetőben a Mártírok Emlékművénél. A társegyházak a legmagasabb szinten képviselték magukat, és fontos dolgokat mondtak.

Szemben ültem az egyházi méltóságokkal,

és azon gondolkodtam, vajon miért csak én látom őket így együtt. Mennyivel jobb lett volna, ha hivatali elődöm, dr. Deutsch Zsigmond is láthatta volna együtt a pécsi püspököt a pécsi főrabbival…

Az utolsó programpontra így szólt a meghívó: „Találkozás és emlékezés: Hozz magaddal egy történetet!” – beszélgetés a holokauszt pécsi és Pécsről elszármazott túlélőinek, leszármazottainak részvételével. A meghívottak hoznak egy családi fényképet, levelet, vagy dokumentumot, és elmondják a hozzá tartozó történetet, családi anekdotát.”

Nagy, félelmekkel vegyes várakozás előzte meg ezt az eseményt a személyesség okán. Nyilvánvaló volt, hogy nem mindennapi történetek, érzelmek szabadulhatnak fel a közel száz fő közös megemlékezésekor. Kíváncsi voltam, hogyan lehet egy ekkora csoportban intimitást teremteni, és vigyázni is egyben arra, hogy senki ne sérüljön. Stark doktor, az est moderátora, hírnevéhez méltóan oldotta meg a feladatot. Bensőséges, meleg hangulatú vallomásokat hallgattunk, ahol mindenki érezte azt az ölelő szeretetet, amit együtt tudtunk nyújtani a hangosan visszaemlékezőnek. Ettől aztán azok is megszólaltak, aki nem tervezték, és olyan mélységekből jöttek a visszaemlékezések, mely elképzelhetetlennek tűnt látszólag ismeretlen, valójában nagyon is ismerős – barátok között. Ezt az óvó-védő közeget teremtette meg bravúros egyszerűséggel Stark András. Mint szakembernek nagy lecke volt, ahogy láttam dolgozni, mint résztvevőnek megtiszteltetés, hogy ott lehettem, részese lehettem ennek a felemelő élménynek.

Végül a jelen írás címére utaló történet, mely talán visszaadja a vasárnap délután keserédes hangulatát.

Edit néni a zsidó tanácsban dolgozott, így kicsivel előbb tudta meg, hogy a gettóban melyik lakásba költözik népes családjával. El is mentek megnézni, hogy miként fognak elférni az egyszobás lakásban tízen. A lakás eredeti lakója még otthon volt, és elmondta bánatát. A bejárati ajtó előtt egy Mária szobor volt, amihez ő mindig friss virágot szokott tenni, és most aggódott, hogy mi lesz ezután? Arra kérte Edit nénit, hogy viseljék gondját a szobornak, tegyenek mindig friss virágot elé. Ők ezt természetesen megígérték, és az ígéretüket, ahogy kell, meg is tartották. Aztán jött a deportálás, Auschwitz, ahonnan Istennek hála, Edit néni, testvérével együtt visszajött Pécsre. Semmijük nem maradt, ezért arra gondoltak, visszamennek az egykori gettóbeli szobájukba, hátha akad valami az otthagyott holmiból. Becsengettek, és a régi lakó nyitott nekik ajtót, aki kedvesen meghívta őket egy teára. Amikor a hátra maradt értékek után érdeklődtek, a tulajdonos elsírta magát. „Jaj, kedvesem, amikor magukat elvitték, hatalmas tömeg gyűlt itt össze. Mindent elvittek, ami mozdítható volt, még az én Mária szobromat is.” Na, innen tudjuk, hogy Mária zsidó volt. Ő sem maradhatott.