„Holt tenger” – Az őszirózsás forradalom centenáriumára

Írta: Hatos Pál - Rovat: Történelem

1918. október 31-én a „vértől és boldogságtól sáros” pesti utcát egyszerre vette át a mámor és a felfordulás. Kassák Lajos úgy emlékezett, hogy „az emberek, akárha hirtelen pénzhez jutottak volna, jókedvvel vásároltak, a katonák kiszabadultak a vasfegyelem alól, a munkásság kicsit hősnek és kicsit új honfoglalónak érezte magát.” A hideg esőben együtt várakozott a jólöltözött belvárosi kereskedő a lábadozó munkásköltővel, „mert jó volt a tömegben együtt lenni.”

Őszirózsás forradalmárok

A diadalmas forradalom – már másnap szárnyra kapott ez az elnevezés – zajosan ünnepelte a vesztett háború befejezését, a magyar függetlenséget, de elsősorban önmagát. A „Nép győzelmének örömére”, amely „örökre kiirtotta a háborút” díszelőadással kellett a színházaknak szolgálniuk. A Nemzeti Színház a Bánk bánt tűzte műsorára – mi mást? – előadás előtt az örök díva, Jászai Mari szavalt Petőfit és Adyt; az Opera viszont időt kért.

Október 31-én délelőtt a Kossuth Lajos utcát és a Rákóczi utat közel egy kilométernyi hosszúságban hatalmas, örvénylő, éljenző tömeg zárta el. A 14 éves Arthur Koestler, – illetve ekkor még Kösztler Artúr – apja irodája elől figyelte az eseményeket, ujjongva érezte magát magyar hazafinak, s lelkesen énekelte a himnuszt. Persze nem mindenkit a forradalmi öntudat vitt ki az utcára. A Károlyi Mihály győzelmi beszámolóját hallgató tömegben magánregények szövődtek, akár egy mai Sziget-fesztiválon. A Pesti Napló tudósítója, – nem más, mint Kosztolányi Dezső – feljegyezte: „mellettem egy rokonszenves úrilány szorongatja egy forradalmi magyar hadnagy kezét. ’Mondja Gyula – így a lány – lehet magának hinni?’”

A nap hősei a katonák voltak, akiknek elegük volt a háborúból, letépték sapkáikról az uralkodó monogramját tartalmazó sapkarózsát, s helyébe őszirózsát tettek, pontosan ugyanúgy, ahogy ez Bécsben, Zágrábban vagy Prágában történt az előző napokban. Október 31-én őszirózsák öntötték el a várost – írták az újságok forradalmi lírával, s hozzátették „ha valamikor nemzeti ünnep lesz ez a nap, október 31-ike és emlékezni fognak azokra az órákra, amikor Magyarország ledobta a bilincseit, mindig újra és újra meg fog jelenni a magyar forradalom virága, a gyöngéd és finom pasztellszínekben mosolygó őszirózsa.”

Nem mindenki látta azonban ilyen gyöngédnek a forradalmi ünneplést. „A katonák mindenkit megállítanak az utcán és megkérdezik, hogy békepárti-e és ha nem felel, azonnal agyonlövik!” – hangzott a számos rémhír egyike, ami, ha nem is volt igaz, mégis hű képet ad a katonaság és az utca hangulatáról. A forradalom ugyan nagyjából egészéből vértelen volt, de a béke fegyverrel és puskaropogással érkezett, a történelmi Magyarország összeomlását szimbolikusan egy máig felderítetlen gyilkosság tetőzte be: este, a forradalom győzelmének estéjén a régi rendszer jelképét, Tisza Istvánt városligeti lakásán meggyilkolták.

A modern magyar történelem ekkor kezdődik. Provokatívnak tűnhet ez az állítás, de mindaz, ami előtte történt Magyarországon, többé-kevésbé múlttá lett, történelemkönyvekre tartozó tudásként tartjuk számon. Mindaz azonban, ami a Károlyi Mihály nevével fémjelzett forradalom kitörésével elkezdődött, máig sem jutott nyugvópontra az emlékezetben. Múlttá válni nem tudó történelemként él politikai vitáinkban, kulturális választásainkban, a hatalom szoborállításaiban és szoborledöntéseiben, az utcanév-adásokban és ezek sűrű változtatásaiban, sőt, akár családi-baráti veszekedéseinkben.

Károlyi Mihály

Régi tanulság, hogy a vesztett ügyeknek árulókra van szükségük. A „patkányforradalom”, ahogy Tormay Cécile nevezte – vagy inkább gyalázta – a hírhedt Bujdosó könyvben, kezdettől fogva az árulás alapmítoszaként szolgált a jobboldalon. A baloldalon viszont az „első köztársaság” hamar elbukott kísérlete a modern demokratikus Magyarország ősképe és örök beváltatlan ígérete maradt. Károlyi Mihály alakjában pedig az első „magyar október” polgári demokratikus eszményei öltöttek olyasformán szoboralakot, amilyennek Varga Imre 1975-ben felállított dunaparti emlékműve ábrázolta, bölcsnek és messzelátónak – egészen addig, míg 2012-ben el nem távolították, hogy helyére ismét Tisza István monumentális szobra lépjen – ki tudja meddig?

Minél nagyobb jelentősége van egy múltbeli eseménynek, annál hajlamosabbak vagyunk okai helyett következményei felől értelmezni. Az emlékezet múlttal való csalóka játéka könnyen megejt, mert egyszerre játszik a mítoszteremtés és a felejtés eszközeivel. Történelmi esemény és emlékezet között aligha tátonghat nagyobb szakadék, mint az 1918-as „magyar október” esetében. A nemzeti emlékezet kánonjai 1918 őszének eseményeit óhatatlanul Trianon keserű csalódásának szemüvegén át láttatják, s ezt a szemüveget aligha fogjuk valaha is letenni – a tisztábban látás önmagában aligha boldogít.

Míg a jobboldali történetírás biztos abban, hogy ha nincs Károlyi és az őszirózsás forradalom, akkor nincs Trianon sem, a baloldali biztosan tudja, hogy Károlyi és forradalma nélkül is bekövetkezett volna az ország feldarabolása. Mindkét verzió fikcióra alapoz, s közben elsikkad a történeti valóság, az összeomlás és forradalom nagyon is konkrét szituációja, amelynek megértése az okok és nem a következmények felől lehetséges.

Mindenki ismeri „a soha többé nem akarok katonát látni” végzetes mondatát Linder Béla szájából. A Károlyi-kormány hadügyminiszterének 1918. november 2-án elmondott nyilatkozta ma is összeesküvés-elméletek kedvelt gumicsontja, de keveseknek jut eszébe megkérdezni, miért is éljenezte meg a frontharcos Linder Bélát akkor és ott katonákból és tisztekből álló többszázfős közönsége. A hőskultusz mögött ködbe vész, hogy a leszerelő hadseregek mindenütt Európában, – még a győzteseknél is – elsősorban „gyászközösségek” voltak. A hazatérő katonák pedig hősök helyett hajótörötteknek érezték magukat, ahogy a háborús rokkantegyesület korabeli röplapja fogalmazott.

1918 őszének eseményeit, a szereplők akkori érzéseit, motivációit valójában nem ismerjük. Amikor a forradalmi időszak lezárult, a bekövetkező események egyszerre sorsszerűvé és visszavonhatatlanná lettek a benne részt vevők számára is, eltüntetve ezzel a történelmi jelen gazdagságát. „Holt tenger” lett, ahogy Illyés Gyula írta, akinek eszmélését jelentette 1918 ősze, s emlékét makacs módon őrizte, ellentétben Márai Sándorral, aki pedig abban az időben kommunista volt és büszkén „nemzetellenes”, (ezt ő maga jelentette ki!) de ezt egy egész termékeny írói életen át elhallgatta, mert a forradalmi kísérletek lázából polgárként ébredt fel.

IV. Károly magyar király megszemléli az isonzói csatákban elesett olasz és magyar katonák közös emlékművét

Vesztes ügyeket nem csak vélt vagy valós árulók jellemzik, hanem a történetírás múzsája is hajlamos őket elhanyagolni. 1918 őszének lázas korszaka mára tökéletesen elfeledett, hiába készült róla könyvtárnyi terjedelmű – némely darabjaiban igen színvonalas – feldolgozás a Kádár-korszakban.

Érdekes módon ez a felejtés nem először sújtja az első magyar októbert. Illyés az 1930-as évek végén azt írta, hogy a forradalmi időszak „egy nem mindennapi nemzedéknek volt óvodája, líceuma, főiskolája. Az azelőtt járó nemzedékeknek pedig jó fél századon át az ígéret földje; egész addig, míg szemtől szembe nem láthatták. Ők a csalódás vagy a megcsalatás miatt hallgatnak róla? Mint valami szégyenletesen végződött viszonyról?”[1] Illyés majd nyolcvan éves megállapításai, arra figyelmeztetnek, hogy a megkövesedett mítoszok helyett vissza kell adnunk ennek a rövid korszaknak a gazdag történelmi életet.

A magyar jobboldali hagyományba Tormay Cécile hírhedt könyve nyomán beleégett a nyomorék Károlyi Mihályról szóló mítosz, kevesen tudják viszont, hogy Krúdy Gyula (aki ma inkább a jobboldal egyik irodalmi ikonja), Tisza Istvánt nevezte testi hibásnak, aki a „nyomorékok konokságával” halt hősi halált „szennyes pártja” helyett. Károlyiért viszont élete végéig rajongott. (Ahogyan egyébként Illyés Gyula is.) Azért a Károlyiért, akiért az utca népe 1918 őszén átköltötte a Kossuth-nótát, sőt Rudolf királyfiként is megénekelte a falusi folklór, Tisza István gyászoló úri gyülekezetét viszont szeretett geszti népe alázta meg temetése napján. Nyilván erről hallgat a jobboldali hagyomány.

De a baloldal is mítoszok szemüvegén keresztül néz vissza 1918 forradalmára, amelyben a köztársaság és demokrácia nemes kísérletét látja, elfelejtkezve arról, hogy a köztársaság eszméje a történelem szédületében testet öltött rögtönzés volt. Néhány héttel korábban Károlyi Mihály még IV. Károly magyar koronájának megtartásáért küzdött, Jászi Oszkár pedig a köztársasági mozgalmat veszélyes nacionalista ideológiának tartotta, s a forradalom előtt pár héttel a „Monarchia jövőjéről” adott ki könyvet, amelyben az alkotmányos királyságot az általa elképzelt „Keleti Svájc” demokratikus föderalizmusának garanciájaként, „összefűző és kiegyenlítő” erejeként írta le.[2]

Tisza István

Ha van tanulsága az első „magyar októbernek” talán az, hogy aligha helytálló a történelmi eseményeket bármiféle racionalitás érvényesüléseként tálalni. Az „ész csele” csak a filozófia madártávlatában létezik, a történelmi szereplő nem látja sem az időbeli sem a társadalmi struktúrákat, amelyeknek keretében állítólag cselekszik. Ha szembesítjük a kortárs források zavarba ejtően sokrétű és sokszor ellentmondásos leírásait, az őszirózsás forradalomból nem az árulás, s nem a történelem osztálylogikája bontakozik ki, hanem egy egyre radikálisabb és anarchikusabb történet egészen az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételig.

Az őszirózsás forradalom tragikomikusan kezdődött és tragikomikusan ért véget. A hirtelen támadt Habsburg-ellenesség nem csak az Alföldön, hanem a nagybirtok dominálta Fejér és Tolna megye magyar falvaiban és pusztáin is hódított. Esterházy Miklós gróf szerint (az író Esterházy Péter dédapja) a köztársaság gondolata már az első 48 órában valóságos rohammal ragadta meg Magyarország egész népességét.[3] A köztársaság a rend elleni lázadás volt, de nem „huszonöt zsidó” összeesküvése – mint azt már ezekben a napokban terjesztette a suttogó antiszemita propaganda. Menekülnie a zsidóságát öntudatosan vállaló Vázsonyi Vilmosnak és a rabbifiúból lett kikeresztelkedett miniszternek, báró Szterényi Józsefnek kellett, mert hűek voltak a királyhoz és a királysághoz.

A lázadást és felfordulást az addig lojális magyar parasztság csinálta, sőt a hűséges öreg cselédség. Esterházy gróf a rendbontókban a szolgálatában megőszült benső cselédeinek harctérről visszatért fiait ismerte fel, akik nem csak vadállományát lőtték ki, hanem köztársasági tanácsokat alakítottak a katolikus legényegyleti épületekben. A gróf úgy emlékezett, hogy aligha képzelhető el nagyobb öröm, „mint amit a magyarok éreztek ezeréves országuk és kultúrájuk összeomlásán”, még a leglojálisabb hadirokkantak is letépték tiszti rendfokozataikat és kitüntetéseiket. A király arcképét egy budapesti szocialista asztalos mentette meg saját faluja földműves katonáitól.

1918 lázas őszének (s ez szó szerint is értendő, hiszen a magas lázzal járó spanyolinfluenza százhúszezer embert pusztított el!) talán legkevésbé ismert oldala a frontról hazatért bakák és a falusi hadiasszonyok lázadása. A jórészt ismeretlen paraszt- és katonaforradalomnak széles földrajzi kiterjedése ellenére sem volt semmilyen szervezett, még kevésbé intézményesült jellege. Talán ezért sem akadt később sem történetírása, hiába próbálkoztak egyesek vörösre festeni a paraszti anarchia sokszínű és ellentmondásos jelenségvilágát az 1950-es évek előképeit kereső kommunista diktatúrájában. Az orosz bolsevizmus hatása kétségtelen volt, de ez nem a kommunista elkötelezettség, s egyáltalán nem valamiféle proletáröntudat volt, hanem „ezután már az urak fognak dolgozni és köszönni nekünk” dühkitörése.

A bázisdemokrácia és a törvényszegés sajátos ötvözetét képezték az országszerte létrejött nemzeti- és katonatanácsok. Bázisdemokrácia egyfelől, mert létrejöttük spontán volt, általában mindig a helyi község lakosságának jelentős részvételével alakultak meg, – volt ahol százfős testületek jöttek létre – igaz szinte sohasem egyesítették a helyi társadalom teljességét. A helyi nemzeti tanácsok minden további nélkül adót vetettek ki a gazdagokra, árut foglaltak le önkényesen, vagy egyszerűen elrekvirálták a nagyobb gazdaságok vetőmagkészleteit és szétosztották a faluvég szegénysége között. Több helyütt egyszerűen elmozdították a néppel szemben tanúsított durva és goromba bánásmódjuk miatt mindazokat, akiket méltatlannak ítéltek a hivatalviselésre. Tucatnyi jegyző esett áldozatul a népharagnak, mert a háború éveiben a hadisegélyek kieszközléséért anyagi javakat és/vagy szerelmet zsaroltak a katonák hozzátartozóitól.

A nemzetiségi vidékeken az urak elleni lázadáshoz könnyen társult magyargyűlölet, hiszen a falubeli birtokosok, a kastélyok lakói többnyire magyarok voltak, de eleinte ez is csak kísérő szólam volt a béke féktelen fiestával való megünnepléséhez. Sok helyütt a papok és lelkészek sem jártak jobban. November lázas napjaiban öltek zsidó kántort a békési Tótkomlóson és katolikus papot az udvarhelyszéki Zetelakán, román pópát a szilágysági Ballaházán. (De ha megértették az idők szavát, akkor megbecsülést kaptak akár a „fekete kabátosok” is. Csepelen a szocialista munkások a katolikus káplánnak heti 60 korona fizetés-kiegészítést szavaztak meg a hittanórák után.  „Vörös Csepel” így gondoskodott a papi proletariátusról…)

Mások bűneiért fizetett a falvak zsidó kispolgársága is. „Megint a zsidók voltak azok, akiken a régi idők porát kiporolták.” – írták keserű humorral az érintettek. A számos esetben előforduló antiszemita és az egyházellenes kilengéseknek hasonló volt az indítéka, a nép a zsidókat is a falvak úri társadalmának tagjaként tartotta számon. Úrgyűlölet és a háborús nélkülözésekért való elégtétel volt az 1918 őszi népi antiszemitizmus fő motivációja. Ahogy a jegyző és a pap, úgy a falusi boltos is e címeken lett a háború felelőse. „A jegyzőket és a felmentett zsidókat nem védjük meg, mert megérdemlik a sorsukat.” – üzenték meg Debrecenből az újlétai jegyző segélykérésére a helyi Nemzeti Tanácsból. Akik Budapestre a kormánynak ugyanakkor azt táviratozták: „A vidék népe félreértve a forradalmat, pogromot rendez urak és zsidók ellen.”

A Zemplén megyei Füzéren a plébános állítólag azt hirdette a híveknek: „Ököllel üsd a zsidót!” De ugyanennek a megyének egyik-másik falujában viszont zsidó bírót választottak, mert ő jobban ért az ügyvitelhez, s ugyanez történt a Balatonbogláron is. A nemzetiségi vidéken viszont azért kellett a zsidónak felelnie, mert magyarnak tartotta magát és magyarnak tartotta környezete is. „A románság megjelenése mindenütt barbárságot, fosztogatást és politikai statáriumot jelent.” – írta riadtan az Egyenlőség, a neológ zsidóság lapja, s arra emlékeztetett, hogy a magyar uralom alatti Erdélyben ismeretlen volt a mesterségesen felizzított zsidókérdés, a vármegyei és községi alkalmazásokban is voltak nagy számmal zsidók, akiket a nép bizalmába fogadott.  (Kun Béla, a kommunista vezér édesapja is falusi jegyző volt a Szilágyságban.)

Tömeggyilkosságra nem került sor, de az Erdély földjére 1918. november 12-én „a nemzeti és emberi szent jogok nevében” benyomuló román királyi csapatok legelső intézkedése az volt, hogy Gyergyóhollón a zsidóvallású községi bírót önkényesen elcsapták. A wilsoni önrendelkezési elvek nagyobb dicsőségére… Kárpátalján a felszabaduló ruszin öntudat „le a kazárokkal” jelszót hirdette a nemzeti politika főelveként. A szerb megszállás alá került délvidéki Óbecsén a szerbek azt doboltatták ki, hogy magyar zsidók a község területére többé nem léphetnek. A szepességi Ólublóról az terjedt el, hogy a határon háromezer lengyel katona várja az alkalmat, arra, hogy a zsidókkal elbánjon. Ez utóbbi rémhírnek bizonyult, ám kétségtelen, hogy a felvidéki kisvárosokban zsidó és magyar 1918 őszén ugyanazt jelentette. A betörő cseh-morva szabadcsapatok számos helyen zsidó túszokat szedtek, hogy így zsarolják a városok polgárságából szerveződött magyar nemzetőrségeket, akik között már csak azért is jelentős számban voltak zsidók, mert rajtuk kívül sok településen más magyar mutatóban sem akadt.

Az Egyenlőség a magyar kultúrfölény védelmére szólított fel: „A zsidóság létérdeke, hogy a kulturálisan túlerőben lévő réteggel, a magyarsággal tartson és a mérlegben ezt a kulturális fölényt erősítse.” A szavakat tettek is követték, Beregi Ármin Önkéntes Karhatalmi Századokat – közkeletű nevén „cionista gárdát” – szervezett, amelyek keretében katonaviselt zsidó szabadcsapatok próbálták a magyar uralmat és a felvidéki zsidók személyi- és vagyonbiztonságát megvédeni.

Velük szemben a wilsonista szólamokkal bevonuló cseh különítmények viszont tudatosan szították az antiszemitizmust. A „csehszlovák mítosz” angol és skót megteremtői, Wickham Steed és Seton Watson a magyarok és németek mellett a zsidókat is a kettős Monarchia „elnyomó” nemzetei között tartották számon Ausztria-Magyarország elleni propagandájukban. Nem csoda tehát, ha cseh és szlovák védenceik is megengedték maguknak az antiszemita kártya kijátszását. Masaryk ugyan nem volt antiszemita, de tanítványa, Vavro Šrobár, az első csehszlovák kormány szlovák ügyekért felelős teljhatalmú megbízottja leplezetlen megvetéssel írt 1918 nyarának zsidó Budapestjéről és a zsidók „mindenütt jelenlevő” befolyásáról.  „A csehszlovákok szélsőséges antiszemiták, mert a zsidókban a régi magyarság erős híveit látják.” – írta keserűen, de a tényeknek megfelelően Jászi Oszkárnak egy liptószentmiklósi híve 1918 novemberében, s azt javasolta a népkormány nemzetiségi miniszterének, hogy a szlovák katolikus papság magyar lojalitását Prohászka Ottokár mozgósításával kíséreljék meg helyreállítani.  Kutyaharapást szőrével…

Mint említettük az őszirózsás forradalom a Tanácsköztársaság és Trianon árnyékában van, s mindkettőért felelőssé teszi a tájékozatlan vagy éppen rosszindulatú emlékezet. Hibáztatás helyett mégis érdemesebb az egykori események, érzések és szenvedélyek nyomába eredni, amelyek a hivatalos emlékezet(ek) kánonjaiból rég kihullottak, mint felesleges részletek. Mint például a frontról hazatérő dühödt katonák találkozásai a petróleum- és szénhiánnyal, szeretteik elkeseredésével vagy éppen a hitvesi ágyban talált orosz hadifogollyal. A Móricz Zsigmond által meginterjúvolt hajdúsági parasztokat, akik a földosztás lázában közömbösen várják a román megszállókat. A köztársaságot, – talán éppen Korda Sándor és Kertész Mihály kamerái előtt – éltető kétszázezer budapesti munkást. A magyar történelem vereségben fogant baloldali pillanatát. És persze a zsidó menekülteket a polgárháborús Ukrajnából, a magyarokat Szabadkáról, Eperjesről, Kolozsvárról. Meg az otthon maradó kassai és nyitrai polgárokat, akik jobban félnek a fosztogató magyar nemzetőrségtől, mint a bevonuló csehektől. A román csapatokat irodalmi franciasággal megírt nyilatkozattal fogadó kolozsvári újságírókat. Andrássy Katinkát, a vörös grófnőt, Károlyi Mihály fiatal feleségét, ahogy szédül képletesen és nagyon is valóságosan. A léha pesti kultúrát Molnár Ferenc színdarabján keresztül kritizáló Lukács Györgyöt, aki szinte váratlanul ugyanúgy kommunista lesz, mint Goszthonyi Mária, az ősi somogyi dzsentri sarj. A fiatal és „zendülő” Márai Sándort, aki kész költővé nyilvánítja a fiatal Révai Józsefet, a későbbi sztálinista kultúrdiktátort, aki pedig ekkor még a sorsa ellen lázadó szürke bankhivatalnok csupán, telve Dosztojevszkij hőseitől tanult irodalmi rajongással Lenin forradalmának üdvhozó tanai iránt.

Mert egy dolog akkor szinte biztosnak tetszett mindenki előtt: az, hogy előbb utóbb átcsap a Kárpátokon a bolsevik világforradalom. Ezt várta Szabó Dezső, aki ekkor még nem az ellenforradalom, hanem a kommunizmus prófétája volt: „Minden magyar táguljon egyetemes emberré, s az életmentés egyetlen menekülésével vesse magát a szocializmusba, hogy előkészítse a minden emberit szabad termésbe védő kommunista világrendet.” Igent ezt Szabó Dezső írta 1919 februárjában a forradalom prófétájának, Ady Endrének az emlékére. De a kommunizmust félte vagy várta ideges türelmetlenséggel vagy hideg nyugalommal Jászi Oszkár, Bethlen István, a salgótarjáni bányász és a dégi Festetics uradalom cselédje, ahogy a Moszkvából Lenin kommunista messianizmusával és a tőle kapott milliókkal hazatért Kun Béla is. (Mely utóbbi tényről, sok egyéb forrás mellett, a korabeli liberális Pesti Napló tudósításaiból is értesülhetünk.)

Ami meg is érkezett. Csak a következményeit kalkulálták nagyon másként a kor szereplői. Ellenállás mindenesetre nem volt a polgári társadalom részéről. Rákosi Mátyás gúnyosan jegyezte meg saját perében, amikor a proletárdiktatúra kitöréséről kérdezték: „Egyetlen embert nem kellett letartóztatni ellenállás miatt.” A földművelési minisztérium régi világból örökölt teljes tisztikara vörös jelvénnyel a gomblyukában fogadta a kommunista népbiztosokat 1919. március 22-én.

[1] Illyés Gyula: Koratavasz, Budapest, [1941], 1972, 11.

[2] JÁSZI Oszkár: A Monarchia jövője − A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok, Budapest, 1918, 51.

[3] Esterházy Miklós: Emléklapok 1918 nov. 1-től 1919 augusztus 2-ig terjedő időkből. Budapest, Szent István Társulat, 1921, 14.

támogatás

Címkék:1918, 2018-08, Őszirózsás forradalom