„Holnapután valami új dologba fogok” – Száz éve született Szenes Hanna

Az alábbiakban a mártírhalált halt Szenes Hanna levelét közöljük, melyet fivéréhez, Szenes Györgyhöz írt 1943 végén. A szöveget a magyarországi küldetését megelőző ejtőernyős kiképzés kezdetekor vetette papírra.

Szenes Hanna – a népszerű humorista és színpadi szerző, Szenes Béla lánya – 1921. július 17-én született Budapesten. A református Baár Madas Gimnáziumba járt, melynek Áprily Lajos volt az igazgatója és egyben Hanna magyartanára is. Érettségi után 1939 szeptemberében kivándorolt Palesztinába / Erec Izraelbe.

1943-ban – ahogy Hanna naplójában írta – elhatározta, hogy Magyarországról segít “kimenteni a veszélyben lévő zsidóságot”, köztük Budapesten élő édesanyját.

1944 januárjában angol katonaként egyiptomi kiképzésre indult, majd 1944 márciusában a jugoszláviai partizánok által ellenőrzött területen dobták le két másik ejtőernyőstársával együtt.

1944 júniusában a magyar határ átlépésekor a magyar hatóságok azonnal letartóztatták. Budapesten a Gestapo fogságába, majd a Szálasi-puccs után a Margit körúti fegyházba került. Katonai bíróság elé állították, majd 1944. november 7-én a magyar hatóságok ítélethirdetés nélkül kivégezték.

Szenes Hanna holttestét az izraeli hatóságok még 1950-ben kivitették Magyarországról, majd a jeruzsálemi Herzl-hegyen, a hősök sírkertjében állami tiszteletadással helyezték örök nyugalomra.

*

Haifa, 1943. december 26.

Drága Gyurkám!

Vannak levelek, amiket nem azért ír az ember, hogy elküldje. Amiket meg kell írni anélkül, hogy kérdezze az ember: vajon el fog-e jutni a címzetthez.

Holnapután valami új dologba fogok. Talán bolondság. Talán fantasztikus. Talán veszélyes. Talán száz közül egy – talán ezer közül egy – az életével fizet. Talán kevesebbel, mint az élet, talán többel. Ne kérdezd. Fogod tudni, miről van szó.

Gyurkám, meg kell Neked magyaráznom valamit, ki kell magamat mentenem, fel kell készülnöm arra a percre, mikor Te itt fogsz állni az ország határain belül, várva a percet, hogy hat év után viszontlássuk egymást, és mikor kérdezni fogod: „Hol van?” – röviden fognak felelni: „Nincs. Nincs itt.”

Vajon meg fogsz-e érteni? Vajon fogod-e hinni, hogy több mint gyerekes kalandvágy, több mint fiatalos romantika vonzott. Vajon fogod-e érezni, hogy nem tehettem egyebet, hogy ezt kellett tennem.

Vannak események, amik mellett az ember élete semmivé válik, értéktelen játékszerré vagy követeléssé, tenni valamit, akár az élet árán is.

Félek, Gyurkám, hogy üres szavakká válnak érzések, amik annyira égettek, mielőtt szavak voltak. Nem tudom, fogod-e érezni mögöttük a kétségeket és vívódást és minden harc után az új elhatározást.

Nehéz, mert egyedül vagyok. Ha lenne valaki, akivel nyíltan és bátran beszélhetnék, ha nem az egész teher az enyém lenne – ha beszélhetnék Veled. Ha van, aki megérthetne, hiszem, hogy Te azok közt vagy. Ki tudja – hat év olyan hosszú idő.

Elég magamról – talán túl sok. Szeretnék mondani Neked néhány szót az új élethez, az új hazához – ahogy én látom. Nem akarlak befolyásolni – látni fogod magad is, mi az ország. De le akarom írni, hogy látom én.

Először is – szeretem. Szeretem a százarcú táját, százféle éghajlatát, százszínű életét. Szeretem az újat és a régit benne, szeretem, mert a mienk – nem, nem a mienk, de mert elhitethetjük magunkkal, hogy a mienk.

Azután becsülöm. Nem mindent. Becsülöm az embereket, akik hisznek valamiben, és az ideálért megküzdenek a mindennapi valósággal, becsülöm azokat, akik nem csak egy percért és egy fontért élnek. És úgy láttam, hogy itt több van belőlük, mint bárhol másutt.

És végül is hiszem, hogy ez az egyetlen helyes megoldás számunkra, és ezért nem kételkedem a jövőjében, bár egész biztos vagyok, hogy igen nehéz és vívódásos lesz. Ami a kibucot illeti – nem hiszem, hogy tökéletes, bizonyára igen sok formán fog még keresztülmenni, de hogy a mai körülmények között a céljainknak legjobban megfelelő és az elképzeléseinkhez legközelebb fekvő életforma – abban nem kételkedem.

Egyre van szükség: bátor és előítélet-mentes emberekre, akik tudnak és akarnak saját fejükkel gondolkodni, nem pedig fagyott gondolatok gépies szolgáira. Ez pedig a legnehezebb. Könnyű az ember kezébe törvényt adni: élj szerinte. Nehezebb valóban követni. De a legnehezebb állandó önvizsgálat és önfigyelés közben törvényt hozni saját maga számára. Úgy hiszem, ez a törvényhozás legmagasabb formája, egyben az egyetlen jogosult formája. És ez a forma építhet csak új, megelégedett életet.

Sokszor kérdem magamtól, mi lesz a kibuc sorsa, ha az új építés varázsa elmarad, ha a létküzdelem lecsendesedik tervszerűen megszervezett bőséges életté – mi fogja mozgatni az embereket, mi fogja kitölteni az életüket. Nem tudom a választ. De ez az idő olyan távoli, hogy jobb aktuálisabb dolgokra gondolni.

Ne hidd, hogy rózsás színben látok mindent. A hitem szubjektív adottság, és nem a külső körülmények következménye. Látom világosan a nehézségeket, kintről és bentről egyaránt. De látom a jó oldalakat is, és főleg, amit előbb is mondtam: ez az egyetlen út.

Nem írtam valamiről, ami sokat foglalkoztat: anyuka. Nem vagyok képes írni erről.

Elég ebből a levélből – remélem, nem fogod megkapni, vagy ha igen – miután már találkoztunk.

Ha mégis másképp lenne, Gyurkám, végtelen szeretettel ölel       

Húgod

(A levelet a kurzus kezdete előtt írtam.)

 

A levél első ízben a Szenes Hanna: Napló – Levelek – Versek – Szépirodalmi kísérletek – Rövidebb írások című kötetben jelent meg (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991. A kötetet összeállította, a szöveget gondozta, a jegyzeteket írta Szalai Anna.)