„Holnap ki tudja holnap vársz-e még?”

 Ács Éva és Kohut László emlékének

Ács Éva nyolcvankét évesen osztotta meg élettörténetét a Centropa munkatársaival. Az interjúban egyetlen mondatban tett csak említést első szerelméről, Kohut Lászlóról. „Nekem volt egy szerelmem, aki a Donnál maradt.”

Éva egész életében képtelen volt arra, hogy kimondja, szerelme meghalt. Inkább úgy fogalmazott, hogy a Donnál maradt. Ígéretét, melyet18 évesen Lászlónak tett, annak ellenére, hogy férjhez ment, gyerekei majd unokái születtek, megtartotta. Nem felejtette el a fiút.

Éva halála előtt néhány évvel egy véletlen találkozás alkalmával Horváth András főlevéltárosnak adományozott egy különleges hagyatékot. Ács Éva hagyatékában 89 levél, 3 tábori postai levelezőlap, és 3 képeslap maradt fent, melyeket László küldött neki Budapestre. Kohut leveleiből nyomon követhetjük munkaszolgálatos századának állomáshelyeit. Esztergom, Budapest, Vác, Somoskő, Turjaremete. 1942. szeptember 28-án a munkaszázad Kassánál lépte át a határt. A 2. magyar hadsereg részeként Laci és több száz bajtársa az orosz frontra került, ahol 1943. január 16-án a doni áttörésnél eltűnt.

Az újpesti, vallásos zsidó munkáscsaládból származó Kohut László 22 éves volt, amikor megismerkedett az érettségire készülő Ács Évával. A lányt ballagásán matrózblúzban pillantotta meg először. Később ő készítette fel Évát az érettségire.

Laci és Éva 1941. VI. 25 – én egy bizonyos hűvösvölgyi kiránduláson „tárták fel egymásnak szíveiket” „Emlékszel Szívem az örökké emlékezetes gyönyörű sétánkra ott a hűvösvölgyi sétányon?” – írta László Évának 1942. VI. 25-én.

A fiatalok szerelmére kezdetektől fogva árnyékot vetett Laci munkaszolgálata.

Kohut már Éva ballagásán is egyenruhában jelent meg (egyik levelében azzal tréfálkozott, hogy a lányt bizonyára az egyenruha szédítette meg), Éva pedig azt vetette kedvese szemére, hogy „amióta csak ismerlek, állandóan katona vagy”.

Laci eleinte még karpaszományosi rangban volt. Az elit gimnáziumokban érettségizettek bevonuláskor karpaszományt kaptak. Ez a büszkeség azonban csak néhány hétig tartott, mert a fiú származása miatt a IX./3 munkaszolgálatos századhoz került.

A fiatalok elszakadtak egymástól, ekkor kezdtek el levelezni. Az egész érzelmi életük írásban zajlott, mivel személyesen alig volt alkalmuk találkozni.

Egymáshoz írott soraikban jelenük elől az emlékeikbe menekültek, és közös jövőjükről ábrándoztak. Sokszor álmaikat is megosztották egymással. Az egyikben már összeházasodtak, a másikban kislányuk született.

Laci egyik legmegindítóbb sora Évához így hangzik: „Nem tud kielégíteni levelem – és ezen nem csodálkozom, hisz holt betű az csak, mik Hozzád jutnak tőlem – de próbálj Angyalom, e betűk mélyére pillantani, és ott fogod látni e Hozzád küldött lelkemet ami nem ismer távolságot, hanem örökkön örökké Feléd repül.”

Kohut, annak ellenére, hogy nagyon nehezen tudott csak időt szakítani az írásra a keretlegények és tábori körülmények durvasága miatt, mégis majdnem minden nap hírt adott magáról.

„A levelek a mi legjobb barátaink. Elmondjuk velünk titkainkat és ők diszkréten elhozzák szívünk szavát a címzetthez.”

A levélírás, mint módszer segített később túljutni Évának az őt ért veszteségen, és élete végéig megőrizni a „betűk mélyén rejtőző, örökké felé repülő szerelmet”.

Az Ács – Kohut levelezés kezdetétől nyomon lehet követni a szerelmespár kapcsolatának alakulását. Kohut első levelében, melyet 1941 májusában írt, még tartózkodó. Magázódik a lánnyal. Tanári pozíciójából szól hozzá, instrukciókat ad tanítványának az elkövetkezendő vizsgákra. A megszólítás „Kedves Éva” udvarias és visszafogott.

Az ezt követő levelekben megváltozik a hangnem. A megszólítás Drága kis Évike lesz, innentől kezdve aztán Drága Életem, Drága Szívem, Egyetlenem, Angyalom, Édesem váltják egymást a fiatal férfi leveleiben.

1941 nyarán László és Éva még találkoztak. Ekkor a század Budapesten állomásozott.

Azon az ominózus kiránduláson 1941 júniusában a Hűvösvölgyben szerelmespár lettek.

Félreértés ne essék, László és Éva szerelme kimerült a csókban és az ölelésben. Szerelmük nem teljesedett be. A testi szerelmet százszázalékosan nem ismerték meg. Módjuk sem volt rá nagyon, és talán nem is akarták. Éva úrilányként nem merte áthágni korának erkölcsi gátjait, melyek állandó kontrollként ott lebegtek előtte.

A testiségre visszatérve László későbbi leveleinek egyikében sérelmezi is Éva hűvös viselkedését. A lány ugyanis túlságosan visszafogott. „ Félelem érzeted legyőzte volna a szerelem szavát? Vagy nem szeretsz annyira, hogy ezt a kockázatot merted volna vállalni? Kiheverted már a lelki váltságot, amit a vasárnapi csók kiváltott belőled?

Kohut kezdetektől nyíltan kommunikált Évával, ami arra ösztönözte a lányt, hogy ő is őszinte legyen szerelmével. A fiút a legbensőbb titkaiba is beavatta. Ez különösen 1942 októberétől figyelhető meg Éva leveleiben, melyekben attól sem riad vissza, hogy saját nőiségéről, és testi vágyairól írjon Lacinak.

„Most érzem jóformán először, hogy nő vagyok. Nem is gondoltam volna, hogy hiányérzetem ily nagymértékű lesz. Tudtam, hogy borzasztó lesz nélküled, de nem tudtam, hogy csókod, ölelésed, ily nagy mértékben hiányozhasson.

Kohut László kitűnő tanuló volt. Állandó tanulási vágy hajtotta még a munkaszolgálat alatt is, bár származása miatt a „hőn áhított orvosi pályát” ugyan nem érhette el, és ez örök fájdalomként élt lelkében, de a természettudományok, a darwinizmus továbbra is érdeklődésének középpontjában álltak, ahogy a pszichológia is.

1942 júliusában Turjaremetéről Kohut munkaszázadát felhajtották a Kárpátok fenyvesei közé, ahol rajtuk kívül senki más nem volt. A fiún ekkor erőt vett az elkeseredés. Annak ellenére, hogy Kohut próbált viccelődni nyomorúságos helyzetükön, mindvégig érezni hangján a mérhetetlen szomorúságot. Gyakran önvád mardossa, azért, hogy megfosztotta Évát fiatalsága örömétől. Éva ugyanis önkéntes száműzetésbe vonult. Nem akart szórakozni, mindaddig, míg Laci távol van tőle.

A fiú egy borús hangú levelében az akkor nagyon divatos sláger szövegét idézte, ezzel akaratlanul is megjövendölte végzetét.

„Holnap, ki tudja holnap vársz-e még? Holnap ki tudja holnap látsz-e még?”

Laci 1942. IX. 24-én küldte el Évának utolsó hosszabb terjedelmű szerelmes levelét.

Több levél nem jött a fiútól, csak három szűkszavú tábori levelezőlap.

„Az utolsót 1942. XII. 13-án írta Laci.

„Drága Édes Szívecském!

Jól vagyok. Tábori számom 223/79. Erre a számra válaszoljatok

A választ vagy írógéppel vagy fél cm –nél nem kisebb betűkkel kérek és csakis tábori lapon

A közelgő ünnepekre és drága születésnapodra az Isten áldást s minden jót kívánok.

Milliószor csókol sírig szerető Lacid”

László 1943 év január 16-án Osztrogischnál eltűnt.

Ács Éva hagyatékában található egy méregzöld kötésbe burkolt kiskönyv, melynek belső oldalán a következő sorok olvashatóak „Lacinak Évától sok –sok szeretettel”

Ebbe a kiskönyvbe Éva 1942. IX. 27-től 1943. X.16-ig bezárólag leveleket írt Lacinak, mivel Kohut nem adott többé életjelet magáról, és a lány tábori postaszámra hiába küldött neki bármit is, abban a reményben kezdett el feljegyzéseket készíteni a fiúnak, hogy mikor az haza kerül a frontról, majd mindet el fogja olvasni.

A lány azzal, hogy mindennap „levélben felkereste kedvesét” egyúttal életben is tartotta őt, és ha Laci életben van, akkor vissza fog jönni.

Éva miután 1941-ben leérettségizett, édesanyja, egyházi kapcsolatai révén beszervezte a Vétő fémárudába irodistának, ahol professzionális munkaerővé vált. Ennek ellenére, Ács Éva életében az egyik legnagyobb stresszfaktort, szerelme távollétén kívül a munkahelye jelentette. Munkába állása óta attól rettegett attól, hogy ki fog tudódni zsidó származása. Többször fel akart mondani, de az anyai presszió megakadályozta ebben.

Mindezekről burkoltan panaszkodott Lacinak leveleiben, és szerette volna megbeszélni a fiúval, hogy mit kellene tennie.

A lány jó viszonyt ápolt a Kohut szülőkkel. Fiúk távollétében is sűrűn látogatatta őket újpesti otthonukban.

Miután Éva László utolsó hosszabb levelét kézhez kapta ( 1942. IX. 24-én) , amelyben a fiú röviden közölte, hogy nem fog tudni egy ideig jelt adni magáról, Éva írni kezdett.

„Nagyon fáj a szívem, de én is úgy érzem, hogy mi nem búcsúzunk.

Állandóan Rád gondolok drága, úgy érzem, hogy egészségesen fogsz visszajönni és olvasni fogod-e sorokat.”

 

A kezdeti reménykedés, azonban egyre borúlátóbb lett.

A lány teljesen függőjévé vált a postának. 1942-ben még érkeztek tábori levelezőlapok a fiútól, de 1943-ban már semmi hírt nem kapnak róla.

Éva 42-ben írt sorai bizakodók. Élete minden apró kis rezdüléséről beszámolt a fiúnak. Leveliben nemcsak mindennapjai követhetőek nyomon, hanem lelki vívódásai is. Az egyikben állandóan visszatérő rémálmáról számol be Lacinak.

Éva a tanulmányait a zsidó gimnáziumban kezdte meg, majd, amikor a szülei látták, hogy Magyarországon a helyzet rosszabbodik, református protekcióval átíratták egy kálvinista gimnáziumba, hogy ott szerezhesse meg az érettségit.

Az elsötétítés és a depressziós hangulata miatt Éva korán feküdt le, és ahogy írta „ össze –vissza álmodott”:

„A múltkor például álmomban a volt Zsidó Gimnázium templomában voltam, ahol a volt hittantanárom meg a tavalyi református hittantanárom kétfele hívott. Én meg nem tudtam válaszolni a lányok pedig nevetve nézték kínlódásom. Pedig az utóbbi időkben ezek a problémák nem bántottak. Ehhez hasonló lelki vívódásaim abban az időkben voltak, amikor VIII – ba jártam. Akkor azok a különböző hittanórák és az érzés, hogy nem tudom hová tartozom, a szokott lelki problémák,amin ilyenkor a többség átmegy engem sem kímélt meg.

Nem tudom, hogy megérted-e, de nem lehet olyan könnyen elfelejteni a zsidó gyerekkort és hirtelen ellenkező másik végletekbe átmenni különösen nálunk, ahol anyuka teljes lélekkel megszerette a vallást és buzgón követte. Mindenestre kényelmesebb lett volna nekem is ezt az utat választani, néha még most is szeretnék tudni hinni, mint anyuka. Irigylem azokat, akik Krisztust minden gondolkozás nélkül elfogadják, ilyenkor megnyugvást szerezne nekem. De nem tehetek róla, hogy nem vagyok képes rá. Anyuka hitét is néhány legkisebb érvvel meg tudnám dönteni, vagy legalább meg tudnám ingatni őt hitében, de nem akarom. De ne hidd azonban, hogy a zsidó vallás közelebb esik hozzám. Valahogy egyformán távol vannak tőlem az összes vallások és egyáltalán nem érzek semmi fajta hiányt, ha te mellettem vagy sokkal nyugodtabb vagyok, önbizalmat öntesz belém, átölelhetlek ez a legnagyobb boldogság számomra a világon.”

Ezek után megértjük, hogy mit jelentett Ács Éva számára Kohut László közelsége.

Kohut magát ateistaként definiálta, de azon a bizonyos éjszakán 1942 szeptemberében, amit az Újpesten állomásozó tehervonat kocsiján töltött a Zsidó újévről írt Évának, és kívánt neki sok örömöt.

„Mire ezt a levelet megkapod Édesem, minden rendes zsidó háznál ünnepre készülnek. Újév Ismered egész felfogásomat a vallási hitről és mégis most, hogy távol vagyok a szülői háztól ahol tudom teljes szívvel átérezik az ünnep misztériumát ( nem úgy mint én) most hogy önkénytelenül ki kívánkozik belőlem az, hogy az Újév, mely hétvégén pirkad, hozzon Drága Szerelmem örömet és boldogságot oly nagyon kiérdemelted te már a Sorstól. Legyen ez az Év, Életem sokkal- sokkal boldogabb ennél a múló éveknél, hozza el számunkra vágyunk beteljesedését, mindkettőnk örömét szerelmünk, hűségünk jutalmát.”

A fent idézett két levélrészlettel Laci és Éva elrejtett zsidó identitására szeretném felhívni a figyelmet, amelytől a két fiatal igyekezett megszabadulni, de amint a fenti sorok is mutatják, kevés sikerrel. Minden erejükkel asszimilálódni próbáltak egy képmutató társadalomban.

Éva leveleiben nemcsak az identitáskeresés problémája, hanem a szüleivel, főleg az édesapjával való rossz kapcsolata is nyomon követhető. Az eleinte tartózkodó és zárkózott lány egymást követő leveleiben egyre őszintébb lesz kedvesével.

Szerelmének írt soraiból tudjuk, hogy a lány édesanyját sokkal jobban szerette, mint az apját. Emiatt bűntudatot is érzett.

„Apukával szemben olyan vegyes érzelmeim vannak. Néha nagyon szeretem néha olyan hideg érzelmeim vannak vele szemben,egyedül Te tudnál megérteni.”

Az a miliő melyben a lány nevelkedett nem engedte meg neki az őszinteséget, szerepjátékra kényszeríttette. Legyen szó akár a családjáról, akár a gimnáziumról, akár a munkahelyről.

Éva családja Lacihoz és szüleihez is pozitívan viszonyult ugyan, de a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott, ahogy Laci munkaszolgálata egyre hosszabbodott, és egyre kilátástalanabbá vált helyzete, Éva szülei elkezdték noszogatni lányukat, hogy járjon szórakozni, táncolni, erővel is magukkal hurcolták színházba – moziba.

Éva és Laci kapcsolatát1942. őszének végén már csak egy hosszúra nyúlt levelezésként aposztrofálták.

Az Ács házaspár 1943 januárjától minden erővel azon van, hogy lányukat férjhez adják.

„Állandóan példákat hoznak fel az első és a mostani háborúból, olyan lányokról, akik hamar vigasztalódtak. Nem értik meg, hogy ez a szerelem mivel téged szeretlek, nem olyan általános, mint a többi és soha nem foglak elfelejteni. Anyuka állandóan hangoztatja, hogy nem vagyok gazdag, nincsen milliós hozományom egyedüli fegyverem fiatalságom, és, ha ezt nem használom ki, nagyon meg fogom bánni.

Drága Lacikám, nem bírom ezt ki, nem akarok azért férjhez menni, hogy csak asszony legyek. Nem látom célját egy boldogtalan házasságnak. Nem akarom a boldogtalan házasságok számát gyarapítani.”

Az árván maradt szerelmes 1942 szeptemberétől különböző hírforrásokból próbált tudakolódzni a frontra vezényelt munkaszolgálatosokról. Eleinte híreket kapott arról, hogy Laciék megérkeztek Kurszkba és Kijev felé mennek.

1942. november 19-én érkezett a következő hír

„Vajdáék által közvetett hírt kaptam rólatok, de annak sajnos nem sok hitelt adok.

Bálint zászlós írt fivérének 19-i keltezéssel, hogy jól vagytok, és német körzetben vagytok.

1943. január 6-án Éva értesül a harcokról Voronyezsnél.

„Voronyezs felé olyan nagy harcok vannak könnyen lehetséges, hogy bekövetkezik, amitől mindig féltem.”

Szorongás és kétségbeesés váltják egymást az optimizmussal a kiskönyvecske lapjain. Éva valósággal magára erőszakolta az optimizmust, és azt „mantrázta” magának, hogy Laci él.

Ugyanekkor a lányt újabb rémálmok kezdik el gyötörni. „Gyakran visszatérő álmom, hogy hazajöttél lélekben egész megváltozva. Alig ismerek rád. Nem voltál oly drága megértő, mint azelőtt, hanem ideges, ingerlékeny és durva. Nem tudod, hogy mennyire kínos ez a gondolat. Ami nincs teljesen ok nélkül, mert azok a szomorú élmények, amelyeken átmentél nem múlhatnak el nyomtalanul lelkedben.

Ha most a lelkembe látnál még sohasem voltam ennyire elkeseredve.”

Belső vívódásai ellenére Éva továbbra is reménykedett kedvese hazatérésében. Olyannyira, hogy 1943 tavaszán és nyarán a lány több ízben keresett fel Don kanyarból hazajött katonatiszteket, többek között egy Bálint Dénes nevű keretlegényt, akivel 1943 márciusában egy fényképet is küldött magáról Kohutnak.

Bálint nagy valószínűséggel nem mondta meg az igazat Évának Kohutról. Hallgatott, pedig bizonyára tudta, hogy pusztultak el a munkaszolgálatosok, akiknek tábori levelezőlapjait ő cenzúrázta.

1943. július 14-én Éva személyesen keresi fel a Szent István körúti Vöröskereszt Tudósító Irodát, ahol arról értesült, hogy Kohut László munkaszolgálatos „a mai napig veszteségnyilvántartásban nem szerepel.”

Éva hátrahagyott határidőnaplójából tudjuk, hogy 1943. július 15-én szüleivel és barátnőjével az Angolparkba ment.

Ez megdöbbenéssel töltheti el a kutatót, és az olvasót egyaránt, minthogy Éva leveleiből kiderült, szülei korábban is erővel vitték szórakozni. Teljesen érthető a lányukért aggódó szülők hozzáállása. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Éva akár egyetlen percre is megfeledkezett volna szerelméről, sőt.

1943. július 22-én a lány a következőket írja Lacinak.

„Megkaptam Drágám a Vöröskereszt hivatalos értesítését eltűnésedről úgy érzem, hogy fogságban vagy és kutya bajod nincs. ”

Augusztus 27-én Éva és Kohut Jenőné egy Don kanyarból hazatért munkaszolgálatosnál, Kovács Györgynél járt, aki azzal vigasztalta őket, hogy Laci orosz fogságba került. Életben van.

A fenti események is nagy szerepet játszottak abban, hogy Éva gyászmunkájának következő szakaszában egy elképzelt orosz lányról kezdett írni,aki megédesíti Laci fogságban töltött napjait. Fokozatosan engedte el szerelme kezét, és bízta őt az ismeretlen Natasára.

„Hiszen mindenkit szeretek, aki csak egy kicsit is kedvel téged. Szeretni tudnám azt az orosz nőt is, ki valószínűleg felderíti most napjaidat.

Érdekes nagyon szeretlek, de inkább hálát, mint féltékenységet tudok érezni aziránt ki könnyebbé teszi Neked angyalom a távollétet és megédesíti keserű perceidet mikor erős honvágyat érzel.”

Ács Éva sorsának további alakulásáról a Centropán tájékozódhatunk.

„Anyám azért is barátkozott össze Pór Jenővel, mert megtudta, hogy egy szem fia van, felesége nincs. Nekem volt egy szerelmem, aki a Donnál maradt. Egyedül voltam, a táncos összejövetelek megszűntek, semmi nem volt. Nagyon jó fiú volt a férjem és jól nevelt.”

Ács Ernőné közbenjárásának köszönhetően Éva 1944. május 26-án állt az anyakönyvvezető elé Pór Endrével.

A lány a zsidó hitről reformátusra tért, a Pór családnak köszönhette, hogy életben maradt, és ezért egész életében hálás volt férjének és apósának.

Házasságukból két gyermek született. Éva hamar megözvegyült, férjét az 50-es évek elején elvesztette.

Ács Éva 1943. október 16-án írta az utolsó levelét Kohut Lászlónak a kis zöld borítású könyvbe.

Drága Életem!

El sem képzeled mily nagy megnyugtatás, hogy írhatok Neked, beszámolhatok mindenről. Remélem, hogy te is Angyalom mindent leírsz és tudni fogunk életünk minden csekélységéről, mely később talán elhalványulna.

Hihetetlennek hangzik talán édesem, de sokkal-sokkal jobban szeretlek, mint még egy hónapnál ezelőtt is. Érezem, hogy idealizálva látlak, oly jónak képzellek el így a távolból, amit ha reálisan gondolkozom mindjárt belátok.

Tudom, hogy Te helyteleníted ezt, hisz mindig azt szeretted, hogy hibáinkkal együtt szeressük egymást. Elhiszem, hogy igazad van, de lásd be, hogy oly egyedül vagyok szerető ölelésed nélkül, oly nagy mértékű a vágyódásom, melyet kielégíteni részben csak így tudok, ha néha ( pl. elalvás előtt) előveszem képedet, leveleidet és álmodozom Rólad egyetlenem, ki nekem a legdrágább vagy. Gondolok a múltra a sok szép emlékre, amelyeket ugye Te sem felejtettél még el? Elképzelem jövőnket is különféle helyzetekbe képzelem el magunkat, megszépítve látlak Téged. Ilyenkor – ha lehet annak nevezni – boldog vagyok.

Mostanában nagyon el vagyok foglalva. Német levelezést tanulok, mely eléggé elfoglalja időmet.

Te hogyan töltöd, drágám napjaidat? Mikor kapok kérdéseimre választ?

Szeretném írni, mint az előtt leveleimben, hogy Vali és szüleim üdvözletüket küldik, de eszembe jut, hogy e sorokat Isten tudja mikor kapod kézhez. Vigyázz nagyon magadra, töltsd kellemesen az idődet ( már amennyire távolban lehet) és szeresd nagyon örökké hű Évádat.”

1943. október 17-e vasárnapra esett. Éva határidőnaplójában a következő bejegyzés olvasható: „Pór Endre nálunk ebédel” A határidőnaplóból nyomon követhető, hogy Pór Endre attól kezdve mindennapos vendég lett az Ács családnál. Moziba, színházba, táncolni vitte Évikét. Együtt búcsúztatták a 43-as évet, és együtt élték túl 1944-et.

Éva engedelmes, jó lány volt. Nem mondott és nem mondhatott ellent szüleinek.

„Akkoriban az a hír járta, hogy az asszonyokat nem viszik el, csak a lányokat.” – idézte fel évtizedek távlatából Éva a Centropán.

A szerelem a Donnál maradt, helyette házasság lett egy „jól nevelt, jó fiúval”.

Nagyon megindító volt felfedezni Kohut László egyik megsárgult, már –már alig olvasható, ceruzával írt levelének a margóján egy reszkető kéz által, bizonytalan tollvonásokkal feljegyzett matematikai műveletet:”97 -42= 55 éve olvasom” – és akkor elhittem Évának, hogy örökké hű Lacihoz.

 

Az iratok őrzési helye: “Budapest Főváros Levéltára XIV.73 Pór Endréné, szül. Ács Éva iratai”