Hollandia alapító mítosza

A 2. világháború és a holland zsidók áldozatisága

A 2. világháború óta a holland társadalom hajlamos volt arra, hogy országuk szerepvállalását a háborúban pozitív és hősies fényben mutassa be. A nácikkal szemben ellenálló és a zsidókat bujtató egyének történeteit széles körben dokumentálták és ünnepelték. Ahogyan Frank Bovenkerk megjegyezte: „Még jóval a háborút és a német megszállást követően is a hollandok gratuláltak egymásnak hősies kiállásukért zsidó honfitársaik üldöztetése idején” (Bovenkerk, 1999).

Hollandia pozitív imázsa és a gonosz náci üldözés elleni fellépése a holland nemzet alapmítosza lett. Ezek szerint a holland társadalom egységes volt a zsidóellenes akciók és a német megszálló csapatok elleni fellépésben. A mítosz továbbá azt hirdeti, hogy a holland társadalom egységesen – és nem csupán a holland zsidóság – esett a náci rezsim áldozatául. A háború óta a holland társadalomra úgy tekintettek, mint egyedülálló történelemmel rendelkező közösségre, aminek központi tétele a Holokauszt elleni kollektív fellépés. Ebben az alapmítoszban nem volt különleges helye a zsidók áldozatiságának. Jelen cikk a mítosz fejlődését és a holland társadalomra gyakorolt hatását tekinti át. Kiemelten foglalkozik azzal, hogy a nemzeti mítosz hogyan építette be és örökítette meg a zsidók áldozattá válásának módját.

A 2. világháború közös emlékezete a szolidaritás és a nemzeti önazonosság érzetét kelti Hollandiában. Mítoszként a nemzeti emlékezet a múlt eseményeit a történelmi összefüggésektől megfosztva szemléli. Ráadásul a mítosz a jelenlegi társadalmi körülmények igazolására szolgál, és különböző szinteken befolyásolja a köztudatot. Az alapmítosz szerint a háború idején a holland társadalom egységesen lépett fel a náci rendszer ellen, és a szenvedés közös volt. A háború után a központi cél a nemzeti egység volt, sok esetben a történeti hitelesség rovására.

A 2. világháborúról szóló alapmítosz nem közvetlenül a háborút követően keletkezett. Más európai országokhoz hasonlóan Hollandia is társadalmának újjáépítésével volt elfoglalva – az országban hagyományos szigorú ideológiai és vallási választóvonalak szerint. Abban az időben a hollandok két gyarmati háborút is folytattak Indonéziában, és nem volt elsőbbsége a háborús emlékeknek és a holland zsidók sorsának. Bár a koncentrációs táborok túlélőinek írásbeli feljegyzései és elbeszélései, valamint a háborús bűnösök elleni bírósági eljárások nyilvánosságot kaptak, a társadalom nem sokat törődött a háborús emlékekkel.

Miközben a holland társadalom igyekezett túltenni magát a háborús pusztításon, a Holokauszt túlélői is új életet kezdtek. Sokuk – valamint a holland társadalom egésze – számára a továbblépés szempontjából legcélszerűbb volt a szörnyű emlékek elfojtása és az aktuális problémák felé fordulás. Ahogy egy pszichotrauma szakértő megjegyezte: „Az áldozat és közvetlen társadalmi környezete egyaránt abban volt érdekelt, hogy elnyomja a háborús emlékeket és a nyomukban feltörő kétségbeesést és zavarodottságot. ĺgy alakult ki ’a hallgatás összeesküvése’” (Begemann, 1985, idézi De Haan, 1998). Frieda Menco, Auschwitz túlélője arról beszél, hogy a Holokauszt nem volt beszédtéma a családjában, bár a férje is túlélő volt – inkább „süket csend” volt a jellemző (Menco, 1997). Bill Minco, a zsidó ellenállás harcosa és Auschwitz túlélője azt mondta, hogy azzal voltak elfoglalva, hogy magukhoz térjenek, nem pedig azzal, hogy min mentek keresztül. Szerinte „a hallgatás összeesküvését” erősítette, hogy hivatalos szinten sok olyan, háború előtt hivatalban lévő tisztviselő tért vissza posztjára, akik inkább nem foglalkoztak a múlttal, mert az rombolta volna a róluk alkotott képet.

Az ellenállás mitizálása

A hallgatás összeesküvése nagy szerepet kapott olyan nézetek formálásában, amelyekre az alapmítosz épült. Legfontosabb ezek közül az, hogy sok holland állampolgár életét kockáztatva vett részt az ellenállási mozgalomban. Sok, hősiességről szóló történet kapott lábra, és ezek nyomában alakult ki a Dienke Hondius által „ellenállási normának” nevezett jelenség (Hondius, 2000), amely a háború alatti viselkedést „jónak”, illetve „rossznak” minősítette. Annak ellenére, hogy voltak olyan holland személyek, akik „rosszul” viselkedtek, és őket a társadalom elítélte, ezeket kivételnek tekintették, miközben az ellenállást normának, és ez az országot a helyes oldalon küzdő nemzetek sorába emelte, amely összes polgára érdekéért küzdött. Az egyéni hősiességet és ellenállást nem csupán ünnepelték, az a holland nemzet emblémája lett. A kollektív ellenállás fogalma az alapmítosz sarokköve lett.

Annak elfogadása, hogy a holland társadalom egységesen állt a helyes oldalon, és a szolidaritás a zsidókkal inkább volt norma, mint kivétel, csak tetézte a zsidók tapasztalatait övező hallgatást. Amikor a túlélők visszatértek hazájukba, egy barátságtalan és nem sok rokonszenvet mutató társadalom fogadta őket. A náci üldöztetés idején állítólag oly segítőkész honfitársak köszönetet vártak a zsidóktól a háborús segítségért. A holland társadalom továbbá elnyomta a zsidók próbálkozását, hogy áldozatokként egyéni bánásmódban részesüljenek. 1945 júliusában cikk jelent meg az ellenállók által kiadott “De Patriot” c. újságban: „Itt az ideje, hogy a zsidók emlékeztessék magukat: hálásnak kell lenniük. És elsősorban is mutassák ki hálájukat azok iránt, akik a zsidók miatt váltak áldozatokká. Áldhatják az Istent, hogy élve maradtak… A rokonszenvet el is lehet veszíteni. Nem ők voltak az egyetlenek, akiknek a háború alatt a sorsuk rosszra fordult, és szenvedtek (idézet: Hondius, 2000).

A háború után nyilván nem ilyen érzelmeket várnánk egy állítólag hősies és jószándékú társadalomtól. Az akkori megnyilvánulások a holland társadalom nem-zsidó tagjait dicsőítik. Elismerik, hogy a zsidók különleges áldozatok, saját tapasztalatokkal, de olyanok, akik túlélésüket a hollandok jóságának köszönhetik. Hondius szerint az elképzelés, hogy a zsidók életüket a nem-zsidó hollandok hősiességének köszönhetik, valamint hogy ezek a hollandok tudták a legjobban, hogy a zsidóknak mire van szükségük, a háborút követően a zsidó identitás és közösség tagadásához vezetett.

Az 1960-as évek fordulópontot jelentettek a Holokauszt tanulmányozásában. A közvélemény érdeklődése a zsidó sors irányába fordult, azt különlegesnek találták, amely tudományos kutatás tárgya kell, hogy legyen. Sőt, metafizikus értelmet nyert, amely túlnő minden történelmi kereten. 1961-ben az Eichmann-per közérdeklődést keltett. A korábbi társadalmi korlátok, amelyek a zsidók körüli csendet övezték, leomlottak. Hollandia magához tért az Indonézia elvesztése fölötti sokkból. Egyre több túlélő tette közzé visszaemlékezéseit.

Érdemes foglalkozni egy alapvető kettősséggel a holland Holokauszt túlélők kapcsán – két holland zsidó történész, Jacques Presser (1899-1970) és Loe de Jong (1914-2005) munkássága alapján. De Jong szerint a háború, következésképpen a Holokauszt a németek harca volt Európa ellen, s a hollandok ebben magukat a “good guys” szerepében látják a német “bad guys” ellenében. Presser viszont úgy látta, hogy a Holokauszt olyan emberi tragédia, amely megingatja a hitet az emberiségben, és ezt a lehető legalaposabban kell körbejárni. Ugyanő vetette föl a hollandok bűnrészességét a zsidók diszkriminálásában és üldözésében.

Annak ellenére, hogy a tudományos és közérdeklődés egyre kevesebb érvet talált arra, hogy a hollandok viselkedését a kollektív ellenállás jellemezte volna a háború idején, az alapmítosz továbbra is meghatározó erejű maradt a társadalomban. Egy interjúban Peter van Rooden olyan messzire ment, hogy a 2. világháborút az első holland nemzeti emléknek nevezte.

Az alapmítosz egyenlő bánásmódot követelt meg, és ennek megfelelően tagadta a hollandiai zsidó közösség különleges szenvedését. Ido de Haan szerint „ez alig biztosított mozgásteret a zsidóüldözés felemlegetésének… Az üldözés, mint a múltbéli önkény részének felismerése vezetett a szociális jogok érvényesítéséhez, amely nem ismer különbséget állampolgárok csoportjai között” (De Haan, 1998). A hagyományos társadalmi tagolódás vége nem jelentette azt, hogy a zsidókat immár különleges áldozatoknak tekintették volna. A társadalom egységesítése azt jelentette, hogy a háború idején minden holland állampolgárt, a zsidókat is beleértve, áldozatnak kell tekinteni.

A kollektív szenvedés mítosza

A 2. világháború mint nemzeti emlék, az alapmítosz fejlődésének második szakaszát jelentette. Ekkor minden holland polgár, zsidó vagy nem-zsidó egyaránt a Holokauszt, mint nemzeti trauma áldozata volt és igényt tarthat az áldozatiságra. Ido de Haan: „A pszichiátriai fogalmak kezdetben az üldöztetés általános elfogadását szolgálták, majd fokozatosan megfosztották a zsidókat áldozatiságuktól. A pszichiátriai szótár szerint ezután az üldöztetés olyan nemzeti trauma lett, amely mindenkire kiterjedt, amitől mindenki szenvedett” (De Haan, 1998).

Azzal, hogy a Holokausztot nemzeti traumának nyilvánították, a mítosz eltörölte az áldozat és az áldozattá válás (victimization) közötti különbséget. Azt hirdette, hogy a holland társadalom a náci megszállás áldozata volt, és így nem vehetett részt a zsidóüldözésben. Amellett, hogy ez nem felel meg a történelmi valóságnak, relativizálja a zsidó közösség szenvedését, amely sokkal nagyobb volt, mint a holland társadalom egészéé. A holland zsidóság háromnegyede elpusztult a háborúban (Bovenkerk, 1999).

A kollektív szenvedésről szóló mítosz a hősiességet és ellenállást emeli ki, ám az igazság az, hogy a holland lakosságnak csupán töredéke vett részt az ellenállási mozgalomban, nagyobb részük tétlenül szemlélte az eseményeket. A mítosz a holland bűnrészeseket és a szemlélődőket ugyanolyan áldozatoknak állítja be, mint a zsidókat. De Haan helyesen írja, hogy „ugyanaz a holland társadalom, amely állítólag sokat szenvedett a zsidóüldözéstől, ott állt az elpusztításuk hátterében” (De Haan, 1998). Az alapmítosz tagadja a zsidók szenvedésének emlékét és ugyancsak nem vesz tudomást a hollandok szerepéről a szenvedés előidézésében.

 

A mítosz módosítása, és a holland zsidók újabb viktimizációjának veszélye

Az 1980-as évektől megfigyelhető az alapmítosz történeti pontatlanságainak feltárására irányuló tendencia. David Barnouw, a Netherlands Institute for War Documentation munkatársa egy interjúban elmondta, hogy a holland társadalomnak bűntudata van a zsidóüldözésben játszott szerepe miatt, minthogy a történelmi tények rácáfoltak az alapmítoszra. A demisztifikáció azonban lassan halad, és a mítosz hatása még mindig ott van a társadalomban. Bill Minco megállapítja, hogy sok holland nem szívesen beszél arról, hogy voltak olyanok, akik segítettek az üldözésben. „A hollandok nem rejtegették a zsidókat, most pedig a múltat rejtegetik.” (Minco Interview, 2000).

A demisztifikáció rávilágított a zsidó tapasztalatok egyedülálló voltára a Holokausztban, amint arra a jóvátételi kifizetések is mutatták nemrég. A holland zsidók áldozatiságának elismerése azonban azzal a veszéllyel jár, hogy elsősorban ismét áldozatok lesznek, egyéniségükről nem vesznek tudomást, az általános viktimológia részévé válnak. A bűntudat a múlt miatt egyes nem-zsidó hollandokat arra vezethet, hogy elismerjék: a zsidók a holland társadalom áldozatai lettek, ismét mások azonban a zsidók társadalmi szerepéről kezdenek értekezni, tudomást sem véve egyéniségükről és tevékenységükről. A holland társadalom tehát ismét pártfogásába veheti a zsidókat, ahogyan azt a háború utáni években tette. Bill Minco gyakran érezte, hogy elsősorban áldozatként kezelik; ő ezt „pozitív antiszemitizmusnak” nevezi. Az alapmítosz öröksége tehát az, hogy miután elismerik a hollandok szerepét a zsidók üldözésében, a zsidókat ismét csupán áldozatoknak tekintik.

A “pozitív antiszemitizmus” mint új és fontos jelenség, további vizsgálatokat indokolna. Ez szükségessé teszi a „viktimizáció” jelentésének újra gondolását. Az áldozatiság egy olyan személyre utalhat, aki bűntény, baleset, vagy természeti csapás áldozata. Tetszőleges, bárkit sújthat, személyes tulajdonságaitól és helyzetétől függetlenül.

Ez a tényszerű jelentés vonatkozhat a holland zsidókra, akik a háború idején a náci üldözés és pusztítás áldozatai voltak. De vonatkozhat a holland társadalom egészére; ilyen értelemben használták a háborút követő másfél évtizedben. A holland társadalom jogosan tekintette magát a náci terror áldozatának. A hollandok viszont helytelenül viselkedtek a bujkálásból előkerült, vagy a lágerekből hazatért zsidókkal szemben, annak ellenére, hogy azokat a háborúban sokkal nagyobb veszteségek érték, mint a többi hollandot.

A paradoxon itt abban van, hogy az „áldozatok” két csoportjával állunk szemben, és nincs köztük szolidaritás. Igényük az áldozatiságra kölcsönösen kizárja egymást, vagy legalább is versenyhelyzetet eredményez.

Az áldozatiság (victimization) azt a folyamatot is jelöli, melynek során egyént vagy csoportot mások áldozatának tekintenek. A kérdéses csoport igényt tarthat az áldozat státuszra, de a csoport tagjait attól függetlenül is áldozatnak tekinthetik, hogy azok igényt tartanak arra vagy sem. Mind a két értelemben vett áldozatiság jelen van a holland nemzeti történelemben. A kifejezés alkalmazása rávilágíthat a hollandok viselkedésére zsidó honfitársaikkal szemben.

Az első időszakban, ami a háborútól az 1960-as évekig tartott, a hollandok áldozati önképüket arra használták, hogy megtagadják a zsidóktól a segítséget életük újrakezdésében. Azután 1965-tel kezdődően elismerték, hogy a zsidók külön segítséget igényelnek, de azzal nem törődtek, hogy melyek lennének azok az igények. Ehelyett patronálták őket, úgy hogy közben az áldozat szerepét osztották rájuk. A zsidók nem szólhattak bele a vitába, szavuk nem számított, nem volt alkalmuk bizonyítani, hogy a hollandok együttműködtek a nácikkal, sem pedig azt, hogyan bántak velük a háború után. Ez romba dönthette volna a hollandok alapmítoszát arról, hogy helyesen viselkedtek a háború idején, a mítoszt, ami az ország egységességéről szólt.

Csupán az 1980-as években hallották meg a megmaradt zsidóság hangját. Az eredmény ismeretes: hatalmas viták, hivatalos bocsánatkérés, jelentős jóvátétel kifizetése, amiben a Zsidó Világkongresszus meghatározó szerepet játszott. A folyamat eredménye nyilvánvalóan pozitív. Mégis úgy tűnik, hogy a folyamat kedvezőtlen hatása a zsidók újabb viktimizációja a holland társadalmon belül, ami a Bill Minco által leírt “pozitív antiszemitizmusra” emlékeztet.

Még a zsidók ügyével rokonszenvező hollandok körében is félreértésekhez vezettek a tárgyalások, ami a hollandiai zsidó közösség erejét és szervezettségét illeti. Sokakban az az érzés támadt, hogy Hollandiában erős, elszánt és befolyásos zsidó közösség él. Bill Minco megállapítása szerint viszont csupán néhány befolyásos zsidó szervezet működik, és a jóvátétel ügyét is ők vitték. Távolról sem képviselik az egész zsidóságot.

A legkézenfekvőbb magyarázat erre a jelenségre az, hogy a félelemből ered. Félnek a roppant súlyú bűnök feltárásától, az ezek nyomában járó kártérítési igényektől, és attól, hogy ezek nyomán egy erős csoport arra használja áldozati státuszát, hogy magát állítsa morális mértékül a „mi” holland társadalmunkra. Olyan félelmek ezek, amelyek táplálják az antiszemita érzelmeket, és semmilyen pozitív hatással nem járnak.

A 2. világháború tapasztalatai a holland társadalmat olyan nemzeti identitás keresésére ösztönözték, amely alkalmas lehet új történelmi korszak elindítására. Az identitás a náci rezsimmel szembeni ellenállás hősies történetein és azon a hiten alapult, hogy a holland társadalom a zsidó állampolgárok mellett állt és védte őket. Miközben az ellenállás és hősies egyéni akciók nyilván nem fikciók, a nemzeti mítosz ezekre támaszkodva a hősiességet kiterjesztette az egész holland társadalomra, eltorzította a háborús tapasztalatok értékelését. A nemzeti egység és szolidaritás történetének kialakítása közben a nemzeti mítosz nem vett tudomást arról, hogy zsidók és nem-zsidók különbözőképpen élték meg a háborút. A múlt demisztifikálására való törekvés az előrehaladás irányába tett döntő lépés a holland társadalom részéről, de, miközben nem felejthetik el a múltat, az is fontos, hogy a zsidókat ne csupán áldozatként kezeljék. A folyamat olyan identitás-konstrukcióval járna számukra, mint a nemzeti mítosz alakítása során, amikor a zsidó szenvedést nem vették figyelembe.

 

Hansen, Saskia and Julia Zarankin. “A Founding Myth for the Netherlands: The Second World War and the Victimization of Dutch Jews.”

In Reflections on the Holocaust, edited by Julia Zarankin, 106-117. New York: Humanity in Action, Inc. and authors, 2011.

Bassa László fordítása

 

Hivatkozások

BOVENKERK, FRANK “The Other Side of the Anne Frank Story: The Dutch Role in the Persecution of the Jews in World War II” paper n.p. 1999.

GESPREKKEN MET JACQUES PRESSER gevoerd door Philo Bregstein. 1972.

Von der Dunk, H.W., Voorbij de verboden drempel. De Shoah in ons geschiedbeeld. 1995.

DE HAAN, IDO Na de ondergang. De herinnering aan de Jodenvervolging in Nederland 1945-1995. 1997.

DE HAAN, IDO “The Construction of a National Trauma:

The Memory of the Persecution of the Jews in the Netherlands”.

The Netherlands’ Journal of Social Sciences. Vol. 34:1. 1998.

HONDIUS, DIENKE “Return and Reception of Survivors: New Research and Findings”. Speech given at Remembering for the Future 2000.

DE JONG, LOE “We have suffered most horribly here!”

In Jacques Presser, Geschenk van vrienden bij zijn zestigste verjaardag. 1959, 45-50.

KRISTEL, CONNY Geschiedschrijving als opdracht.

Abel Herzberg, Jacques Presser en Loe de Jong over de jodenvervolging. 1998.