Himler Márton álmai

„Minden taszított, ami zsidó volt, nem érdekelt sem a héber nyelv, sem a zsidók története” – írta önéletrajzában a tizenegy gyermekes zsidó családban született Himler  Márton.*

Himler a 20. század ellentétekkel teli, sok támadást megért személyeinek az egyike volt. Kritikusai szemében neve egybeforrt a kapitalista bányabáró könyörtelen alakjával mások a politikában botladozó amatőrt láttak benne, ismét mások bosszúálló náci fejvadászt. Félévszázados identitásválsága, sorozatos bukásaiból főnixszerű átváltozásai önmagában kitennének egy kötetet. Önéletrajza, amit a szélsőjobbos támadások kereszttüzében vetett papírra az 1950-es években, főleg hogy tisztázza szerepét a magyar hatóságoknak átadott háborús bűnösök kihallgatásában, nem mentes a retrospektív emlékezések burjánzásaitól, a kényes, privát dolgok elhallgatásától.

Himler kétségtelenül az ellentétek embere volt, nemcsak ősei vallásától vált meg, családnevéből is kihagyott egy m-betűt. Jobban csengett vagy inkább felmenőit szégyellte? Apja Mátraverebélyen kocsmát bérelt, a gyermekéveit az ezer lakosú faluban töltötte, igaz szülei még Balassagyarmatról származtak. Gyermekkori nyomorúságát csak az emlékeiben élő természet közelibb falusi idill színezte ki. Szülei még jiddisül beszéltek, ő a nyelvekkel sem boldogult, a turócszentmártoni iskolaévei alatt sem tanult meg szlovákul. Sok nélkülözésben és éhezésben volt része, tizenévesként a pesti népkonyhán vagy rokonoknál ebédelt. A zsidó iskolából kibukott, majd különféle munkákkal tengette életét. Ez a háttér, és főleg abbéli félelme, hogy „szadista őrmesterek fenyítsék” majd a hadseregben, az amerikai kivándorlás felé taszította. Vállalkozó kedvét jelzi, hogy a hajójegyét kétkezi munkájával fizette ki. Reményekkel, de üres zsebbel érkezett meg New Yorkba 1907-ben, akkor, amikor évente többszázezer európai sorstársa vándorolt az újvilágba.

Az amerikaiak által jól ismert mindenes, jack-of-all-trades ember vált belőle. Bejárta a bányavidékeket, ámde gyenge fizikuma alkalmatlanná tette a nehéz munkára. Pedléreskedett, azaz házaló kereskedőként árult cipőfűzőt, bibliát, szivart, újságot, hajójegyet, minden egyebet, amire igény volt. Éppen csak megélt belőle, viszont megismerte a kapitalista lét igazságát: több lábon szükséges állni. Hamarosan vállalkozásokba vágott. Az első a Magyar Bányászotthon indításába társult be, ami amolyan igazi átjáró menedékházként funkcionált a New York-ba érkezők számára. Másodikként a Magyar Bányászlap szerkesztésébe és kiadásába kezdett. Mindkét vállalkozás a kelet-európai bevándorlás fellegvárában, a Manhattan Lower East-side részén a 10. utcában volt. Az otthont ismerőse, Róth Ármin, alias, Róna Armand vezette. Látván a szénipar első világháborús gyors fellendülését, új ötlet született: a déli West Virginia és Kentucky bányavidéken egy közösségi tulajdonú, részvényekből finanszírozott bányavállalatot alapított.

A Himler-re, majd Kentucky-ban Himlerville-re elnevezett bányatelep ígéretesen indult: „A vezetőség az összmagyarság közkincsének tartja a Himler Coal Co. bányáját, semmiféle felekezeti vagy politikai különbségeket nem ismer és pártállásra, meggyőződésre való tekintet nélkül szívesen lát telepein vendégül minden amerikai magyart” – hirdette újságjában 1921-ben. Az amerikai álom megteremtését Himler nemcsak a munkában, az anyagi biztonságban, hanem elsődlegesen az asszimilációban látta. Ebben is ambivalens volt, ahogyan írásaiban úgy vállalkozásaiban a magyarságot, a magyar kultúrát képviselte. Telepén a nyári magyar iskola sikeres volt, még az ott lakó amerikai bányászcsaládok körében is.

Az 1980-as években több másod-harmadgenerációs amerikaival sikerült beszélnem, akik büszkén emlegették a magyar szavakat (gulásszúp, jesszőr), nevettek a magyar labdarúgás kicsavart hunglish szavain. Unokaöccse Fáy-Fischer Andor (ismert még Fisher Andor és Andrew Fay Fisher néven) az újságszerkesztés mellett tanítóskodott Himlerville-ben. Az 1912-ben amerikai állampolgárrá lett Himler, három feltételhez kötötte a telepi tartózkodást: alkalmasság a meghirdetett munkára, vásárlás a társaság részvényeiből, és amerikai állampolgárság vagy az állampolgársági eljárás megindítása. Talán a többnemzetiségű felvidékiségből fakadóan Himlernek a felekezeti vagy az etnikai-nemzetiségi hovatartozás másodlagos volt. Ez fontos, mert bár a telep hangsúlyosan magyar jellege sok kelet-európai nemzetiség szemszögéből nacionalistának tűnt, bizonyos szempontból az is volt, pláne Trianon után, a nevekből ítélve több bányász más nemzetiséghez (szlovák, rutén, román) tartozott.

A bányatársaság kezdő részvényeseinek a száma a 147 főről mintegy másfélezerre nőtt öt év alatt! Ez megmutatta Himler szervezőkészségét, de egyben a kivándoroltak tenni akarását is. A Bányászlap mellett saját hetilapot (Himler Márton Hetilapja) is indított, két évig pedig még a Magyar Farmer nevű kis újságot is szerkesztette. A bányatelepnek Magyarországon egyhamar hírértéke lett. Amerikai lapok azonban fanyalogva emlegették a településről szóló híreket, ha egyáltalán átvették azt.

Tagadhatatlan tény, hogy az Appalachian-hegység primitív telepeihez képest Himlerville világítással, fűtéssel és vízellátással felszerelt házai ismeretlen luxusnak számítottak. Az amerikai magyar költő Tarnócy (Tarnóczy) Árpád „idegen talajba ültetett magyar rózsatőként” írta le Himlerville-t. Szürreálisan hathatott az is, hogy a veszélyes körülmények között napi 10-12 órát dolgozó bányászok Himler könyvtárából kölcsönzött könyveket olvashattak, rezesbanda zenéjére bálozhattak, és egy utazó színtársulat előadásában akár János Vitéz daljátékban is gyönyörködhettek. Az amerikai álom beteljesülését sugallta még a bányászok azon pénze is, amiből aztán jelentős mennyiségű dollárt juttattak magyarországi családtagoknak. A pénzügyek lebonyolítására Himler bankalapításba vágott. Mindez azért érdekes, mert önéletrajzában Himler a bankrendszer, az ún. „futóbankárok” ostorozásától sem riadt vissza: „Néhány öntudatos bankárnak volta annyi esze, hogy legalább öngyilkosságot kövessen el. Legtöbbjük csak egyszerűen bejelentette, hogy nem tudják a követeléseket teljesíteni és bezárták az ajtókat” – fogalmazott a visszaéléseket látva.

Himler kispolgári liberalizmusa érdekesen ötvözte a kapitalista és közösségi, szociális szellemiséget. Valószínűleg ő írta 1920 augusztusában, egy „nem bolsevik” bányász nevében, azt a borsos „Fel testvérek” kiáltványt, amiben a kapitalista tőkéseket keményen kritizálta.  Károlyi Mihályt nyíltan tisztelte, de a kommunizmust, ahogyan később a Rákosi-kultuszt is elvetette, mint lehetetlen ideológiát. Még az 1928-as országos választás idején is az amerikai szocialista munkáspárt (Socialist Labor Party) jelöltjeit támogatta. Ámde vallotta a kommunista eszme összeférhetetlenségét a kapitalista éthosszal, illetve az amerikai alkotmánnyal, a kivándorolt magyarok számára pedig egyenesen károsnak ítélte meg a bolsevizmust. A „minden bányász legyen részvényes” jelszavát azonban nem minden munkás fogadta kitörő örömmel; a kivándorolt paraszti tömegek számára a tőkés nagyúr, akire felnéztek, és aki az amerikai álom mintaképét testesítette meg, a munkaadó szimbóluma volt. A bányabárók és a vasúttársaságok igazgatósága között sem aratott sikert Himler szocialista alapon szervezett bányatársasága. Sőt: Himlerville-ről kitiltott szakszervezetek virulensen ostorozták Himlert és cégét, amelyre a válasz logikusan hangzott: mi értelme lenne a bányászoknak saját tulajdonukkal szembeni érdekképviseletet létesíteni?

Tanulatlan bevándorlóként Himlert hányattatásai tanították a folytonos alkalmazkodásra, és arra, hogyan viselje a kihívásokat, miként változtasson korábbi elképzelésein. Életrajzában például elítélően szól a bányavállalatok könyörtelen fizetési rendszeréről, az ún. scrip-ről. Ez a vállalat által kibocsájtott token tette lehetővé a bányászok vásárlását, lényegében eladósodást a bányavállalat boltjában, a fizetés napjáig. Himlerville-ben is bevezette ugyanezt, sőt még a kis vegyesboltot és hentesüzletet is vezetett. Ám 1926-tól már nyilvánvalóvá vált a bányatársaság közeledő csődje. Himler lapjaiban akkor már folyamatosan hirdette a Florida-állambeli farmgazdálkodás lehetőségeit. A telep bankjának története szintén filmbe illő horror sztori. A Himler State Bank-ban úgy verbuválta a betéteseket, hogy garantálta a Magyarországra küldött pénz biztonságát. Majd úgy érvelt, hogy az óhazába küldött dollároknál a betétek jobban kamatoznak a HSB-ban, a tőke pedig sikeres vállalkozásokhoz azonnal felhasználható lesz. Ám a bankot egy hétvégén úgy bezárták a hitelezők követelésére, hogy a tulajdonosok egy fillérjükhöz sem jutottak hozzá. A teljes megsemmisülést fokozta az, hogy a nyomdáján kívül mindenre ráterhelték a bányatársasság adósságát, amit Himler vállalkozásai – hídépítés, áramtelep, közösségi épületek – a négy év alatt felhalmoztak. A bajt csak tetőzte egy hirtelen lezúduló árvíz, ami elmosta a biztosítás nélküli házakat, kerteket. A bezárt bányában a felgyülemlett gáz berobbant, három ember halálát okozva. A feldühödött bányászok az éjszaka leple alatt az adományokból és munkájukkal felépített iskolaépületet felgyújtották. Himler torokrákjára hivatkozva kórházi kezelésre távozott.

Személyisége, főleg harcos idealizmusa kevés támogatóra, ám annál több értetlenségre talált. Sokak kérdőjelezték meg azt, ahogyan az új vallását, amit anyja előtt is eltitkolt, racionalizálta. Tudni illik: ő a katolikusnak születettekkel ellentétben, saját meggyőződéséből vált azzá. Templomba sem járt, ám a magyar bányatelepen az ökumenikusság híveként baptista, református és katolikus (görög, római) lelkészek látogatását egyaránt támogatta. Hogy rabbi járt-e a telepen arról nem szólnak a híradások. Egy alkalommal azonban még a mátraverebélyi templom harangjainak pótlására is pénzadományt gyűjtött.  Ennek ellenére vagy éppen ezért nem tudott vagy nem is akart igazán elszakadni gyökereitől, közeli munkatársai rokonai és zsidó vállalkozók közül kerültek ki.

A vállalások és vállalkozások miatti folyamatos költözés nem tett jót magánéletének. Ereje szétforgácsolódott, a helyi közösség kiépítésére sem tudott igazán fókuszálni. A nőkkel hadilábon állt, pletykák keringtek homoszexualitásáról. Meggyanúsították Katie (Várhelyiné) nevű házvezetőnőjével, aki anyja lehetett volna. Egy gyermekkori szerelmének emléke élete végéig elkísérte, sőt önéletrajza szerint „több nőbe” is szerelmes volt. Nőismerősei közül egyedül a Szabadkáról kivándorolt Fülöp Ilona, a Tavaszi zápor és a Good Time Charley filmek szövegkönyvírója, és több színdarab szerzője maradt közeli ismerőse. Erről a bohém, hollywoodi flapperről viszont az híresztelték, hogy válása után férfigyűlölővé vált és leszbikus kapcsolatokat létesített. Himler visszaemlékezésében bizarr módon bizonytalan anyagi helyzetével magyarázza agglegénységét, ezzel szemben bányatelepén impozáns emeletes „mansiont”, azaz kúriát épített.

Himlerville megszűnése és névváltoztatása után, az alapító el is tűnhetett volna az amerikai-magyar közéletből, így még a neve is a feledés homályába veszett volna, de nem ez történt.  Bányabárói évei  után egy kis lapkiadói vállalkozást fejlesztett, ahol egyszerre tucatnyi magyar lapot is nyomtattak. Talán az amerikai sajtómágnássá lett makói születésű Pullitzer József, azaz Joe Pullitzer, sikertörténete lebegett a szeme előtt. Aztán itt is hamar konfliktusa támadt úgy a radikális magyar „kommunistákkal” (Magyar Hírmondó, Új Előre), de legfőképp a fundamentalista keresztény lapkiadókkal. Amikor belevágott a Magyar Bányászlap angol nyelvű kiadásába (The American Miner) a bányászszakszervezet vezetői felhördültek. Most már nemcsak a szövetkezeti bányavállalkozás, a bevándorlóból lett üzleti vetélytárs, hanem a komoly és harsány társadalomkritikus is tüske lett a szemükben. Így a hirdetők nélkül maradt lap pár szám után megszűnt.

 

A Magyarok Világszövetsége 1938-as budapesti világkongresszusán „képviselte” az amerikai magyar sajtót. Az Amerikai Magyar Szövetségben is szerepet szánt magának, mivel azonban ismert lapkiadók (Gombos Zoltán és Paul Nadanyi) voltak a vezetőségben, Himler bármilyen előkelő megbízatása kizárt volt; megosztó személyiségével sem tudott igazán híveket toborozni.

Nem tudni, miért vonzódott a hadsereghez vagy inkább ki és hogyan szervezte be, lehet az is, hogy önként ajánlkozott, de az 1930-as évek végén a szövetségi nyomozóhatóság, majd később az 1942-ben felállított Stratégiai Szolgálatok Hivatal-a (OSS), és a hadsereg titkosszolgálata is foglalkoztatta. Himler egy ellenálló csoport megszervezésére tett javaslatot az amerikai hadseregnek, de ezt az ötletet elvetették. 1943 végén rövid kiképzést és egyenruhát kapott, amivel egy csapásra úgy érezhette „megszűnt bevándorlónak lenni”. Az „ezredes úrnak” titulált Himler fő tevékenysége 1945-ben a háborús bűnös „magyar vadállatok” – Wass Albert szerint a „derék magyar hazafiak” – kihallgatása volt. Salzburgban az amerikai katonai táborban két közeli magyar munkatársával (George Granville, Herczeg Béla), és a magyarul is beszélő Robert Hamiltonnal dolgozott együtt. Nem kis büszkeséggel írja, hogy szinte „istennek képzelte magát”, olyan hatalommal ruházták fel. Annak ellenére, hogy az eredeti jegyzőkönyvek furcsa módon eltűntek az USA nemzeti levéltárából, Himler egy könyvet írt ekkori szerepléséről (Így néztek ki a magyar nemzet sírásói. A magyar háborús bűnösök amerikaiak előtt tett vallomásának hiteles szövege. New York, 1958). Valószínűleg az is közrejátszott a könyvkiadásban, hogy igen vehemens szélsőjobbos támadások érték „náci fejvadász” működése miatt. Himler ebben a könyvében említi rokonainak (mintegy 47 fő) elvesztését, ami nyilvánvalóan megerősítette, hogy a magyar kormány által kért 483 személyből 390-et javasoljon kiadatásra. Ám nem tartotta például háborús bűnösnek a Keresztes testvéreket (Lajos, Ferenc) és Hennyey Gusztáv tábornokot sem. Himlert munkájáért állítólag állami kitüntetésben részesítette Nagy Ferenc és Tildy Zoltán.

Az állampolgárság felvétele, a hullámvölgyekkel tarkított sikerek és bukások ellenére Himler valójában sohasem vált igazi amerikaivá (bármit is jelentsen ez). Sőt: sohasem tudott kimagasló szerepet játszani az amerikai-magyar közösségben, abban az etnikus közegben, amelyet a „gettósodásáért” oly sokat szapult. Egy „hunky” maradt, és ezt ő is érezte, hiszen ezért adta könyvének az „egy hunky önéletrajza” címet, amit az amerikai szerkesztők túl negatívnak értékeltek, pedig talán jobban illett volna Himlerhez. Életútja alátámasztja mondatát, hogy „idegen volt egy idegen földön”, amerikai patriótaként, kettős identitással, ám mindvégig küszködve énjeivel, azok elfogadásával. Az Amerikai Magyar Szövetségből is, mint írja, zsidóságának hangoztatásával túrták ki. Sem az antiszemitizmust, sem a Monarchia aulikus ideológiáját – az osztrákokat a „világ koldusainak” nevezi -, sem pedig a Horthy-rezsim „nemzeti maszlagját” nem tűrte. Liberalizmusa sértette a „mélymagyar” amerikai magyar szervezetek vezetőit, a kivándorolt volt horthysta katonatiszteket és csendőröket. Mindennapjaiban csak egy-két munkatársa, főleg unokaöccse, Fay-Fischer Andor, maradtak közel hozzá.

Himler neve imperialista ügynökként bukkan fel a Rajk-perben. Rajk kihallgatásakor (kínzásakor?) „vallott” saját kommunista-ellenes és az amerikaiakkal való együttműködésről, amire az amerikai ügynök, Himler bújtatta volna fel. Nem kétséges: Himler tevékenységére sok homály borul, az 1950-es évek utazásainak kibogozása még vára magára. A CIA és a hadsereg kémelhárításának (CIC) jelentései őrzik a nevét, mivel több Amerikába érkező és kinti magyarról írt jelentést. Himlernek köszönhetően toloncolták ki Amerikából például az antiszemita „faji államrendszerű Magyarországot” hirdető Szálasi-kormány volt bécsi főkonzulját, Vajta Ferencet.

A nagy kalandor rákban halt meg, 1961-ben. Félévszázadot megélt Magyar Bányászlapja sem élte túl halálát, és az „elsüllyedt álomvilág”-nak nevezett bányatelepnek még a neve is eltűnt az USA térképéről.

Ahogyan személyisége, úgy írásai sem mentesek a sejtelmes hallgatásoktól, a túlzásoktól, mint például a Szálasi-pofon története. Ezt az újságíró Charles Fenyvesi, azaz Fenyvesi Károly adta hírül egy cikkében, majd Himler is megismétli önéletrajzi könyvében. A filmbe illő történet szerint Himler „az őrült… egy tizennégy éves gyermek fejével gondolkodó” Szálasi kihallgatásával kezdte salzburgi működését, majd a „nemzetvezető” válaszát egy óriási pofonnal jutalmazta.

Idillikusnak tűnik a nagy álmodozó vágya, miszerint egy kaliforniai csirkefarmon fogja nyugdíjas éveit tengetni, egy volt bányászával. Himler 1928 után sohasem tette be lábát volt bányatelepre, ahol ma csak egy utcanév őrzi a szövetkezeti alapon működő társadalmi kísérletet. A szebb napokat látott romos kúriája (himlerhouse.org) lokálpatrióták révén védett épületként, talán múzeumként funkcionálhat majd, hogy elmondjon egy hihetetlen történetet egy magyar kivándorló még hihetetlenebb álmairól. Nem (csak) Himler Mártonon – aki mindvégig jelszóként hirdette az összetartást, becsületet, munkát és tisztességet – múlt az, hogy vállalkozásai sorra elbuktak. A „turáni átok” őt is elérte.

Önéletrajzának magyar kiadását (a fordítás most készül) minden bizonnyal nagy érdeklődés kíséri majd, főleg azt, ami kimaradt belőle.

 

* The making of an American. An autobiography of a Hungarian immigrant, Appalachian entrepreneur, and OSS officer. Knoxville: The University of Tennessee Press, 2018.