“Helyi kollaboránsok nélkül a holokausztra, ilyen formában, nem került volna sor”

Dan Stone-nal, a Londoni egyetem történészprofesszorával, holokausztkutatóval beszélget Laczó Ferenc.

Nem túlzás állítani, hogy Ön a holokauszt historiográfiatörténete, illetve tágabban véve a holokausztra adott intellektuális válaszkísérletek vezető szakértőjének számít. Histories of the Holocaust címen nemrég megjelentetett könyve a közelmúlt tudományos fejleményeinek egyik sztenderd áttekintésévé vált.[1] Lenne kedves röviden vázolni a holokauszt historiográfiájának történetét (részben avant la lettre), 1945-től napjainkig?

Roppant nehezet kérdez, bár kétségkívül van erre egy bevett válasz: eszerint eleinte nem sok történészi munka született, az Eichmann-per játszott kulcsszerepet a történeti érdeklődés felkeltésében, a hetvenes évek végén a Holocaust című amerikai TV-sorozat adott aztán újabb lökést, a kommunizmus bukása pedig megint újabbat. E narratíva minden eleme stimmel, mégis elfed egy alapvető tényt: minden egyes időpontban markánsan eltérő kutatások folytak. A sztenderd elbeszélés tehát alapvetően helytálló, eközben azonban érdemes megkérdőjeleznünk túlzottan sima vonalait és figyelembe vennünk az eltérő iskolákat, a különböző gondolkodási és kutatási módokat. Példának okáért gyakori feltételezésnek számít, hogy Izraelben az ötvenes és hatvanas években a zsidó ellenállás állt az érdeklődés középpontjában és hogy kapcsolatot tételeztek a varsói gettófelkelés és az izraeli hadsereg tevékenysége között, azaz a holokauszt heroikus narratíváját alkották meg. Ez tényleg könnyen kimutatható, ugyanakkor a különböző emigráns közösségekben alternatív gondolkodásmódokat is találunk. A közelmúltban publikált kutatások alapján azt is tudjuk, hogy a háború vége után kevéssel is már sok zsidó túlélő történész foglalkozott a holokauszttal, például az eredeti lakhelyüket elhagyni kényszerültek, az ún. displaced persons számára felállított táborokban is működtek már történeti bizottságok. Az 1940-es évek végén és az 1950-es években a náci bűnökkel kapcsolatos tudás ugyancsak elterjedtnek számított, mégsem beszélhetünk a holokauszt tudatáról a szó 1990-es évek óta használt értelmében, ugyanis az általunk holokausztnak nevezett eseményt akkoriban még nem tudták pontosan megragadni. E kor kapcsán ezért érdemesebb a holokauszt kezdeti historiográfiájáról beszélnünk.

Az elmúlt két évtizedben a szakirodalmi, elsősorban az akadémiai jellegű munkák száma látványosan megnövekedett. Mostanság a gondolkodás- és írásmódok lenyűgöző burjánzását és széles metodológiai pluralizmust látunk. E folyamatokat nem könnyű átlátni és összefoglalni. Histories of the Holocaust című könyvemben ezzel próbálkoztam, bár ezt szükségszerűen szelektív módon tettem. Nem volt lehetőségem az összes jelentős fejlemény áttekintésére, bár próbáltam beazonosítani a hidegháború utáni évtizedek kulcsfolyamatait. E fejlemények részben korábbi, már a hatvanas és hetvenes években megkezdődő vitákra vezethetők vissza, mint például a funkcionalisták és az intencionalisták vitája vagy az ellenállással kapcsolatos vita, továbbiak viszont jóval újabb keletűek.

Miként alakult át a holokauszt historiográfiája diákévei óta? Miket tart a legfontosabb új trendeknek?

Épp a napokban morfondíroztam e kérdésekről. A hidegháború végén, 1990-ben kerültem egyetemre, BA-képzésem idején Zygmunt Bauman A modernitás és a holokauszt című műve számított divatosnak.[2] Emlékeim szerint a Harmadik Birodalomról szóló tárgyat felvevő hallgatók mind funkcionalistának tartották magukat. Tony Nicholls tanárunk gúnyolódott is rajtunk, hogy előbb-utóbb úgyis kinövünk ebből és mi is az ellenkező nézőpontot osztjuk majd. Bizonyos mértékig igaza lett, ugyanis jelenlegi véleményem szerint Bauman könyve, bár kétségkívül briliáns mű, bizonyos szempontból elhibázott.

A kilencvenes évek óta beállt nagy változások egyike ugyanis épp az ideológia visszatérése. E fordulat lényegében azt jelenti, hogy a figyelem ismét az elkövetőkre irányul. Az általánosító fogalmakat – mint például a modernitás, a modernizáció, a technológia vagy az eszközök racionalitása – használókat e trend bizony komoly kihívás elé állította és e fordulat valóban a kvázi-intencionalista nézetekhez juttatott vissza minket. Alapvető meggyőződéssé vált, hogy az elkövetőket csakis érzelmeik, gyűlöleteik és képzeletük vizsgálatán keresztül lehetséges megragadni. Értékelésem szerint e fordulat roppant gyümölcsözőnek bizonyult.

BA-képzésem éveiben hihetetlenül jelentős változások voltak folyamatban, bár ezek számomra csak némileg később váltak világossá. Emlékszem, hogy Paul Weindling beszélt nekem elsőként Götz Aly munkásságáról, akiről 1994 előtt nem hallottam. Nem sokkal később kezdtem felfogni a fiatal német történészek, Dieter Pohl vagy Thomas Sandkühler és mások által lefolytatott regionális kutatások jelentőségét. Német történészek ekkoriban kezdték részletesen feltárni roppant nagy és döntő jelentőségű náci intézmények történetét. E fejleményeket a mából visszatekintve egy nagyon fontos kutatási irány kezdetének látom, mely nemcsak a német elkövetőkkel kapcsolatban jutott újszerű következtetésekre, de a német nyilvánosság, történeti kultúra, és emlékezet szempontjából is rendkívül jelentősnek bizonyult.

A változás másik iránya az áldozatok oldalának újfajta kutatása, a zsidó történelem újrafelfedezése volt. Ez a Täterforschung párjának, ugyanakkor ellenérvnek is tekinthető, ugyanis határozottan amellett foglal állást, hogy az elkövetőkön túl az áldozatok perspektíváit is be kell vonni. Ez a holokausztra kiemelten alkalmazható, hiszen e népirtás esetében az áldozatok tapasztalatairól is tekintélyes forrásanyag áll rendelkezésünkre. Az International Tracing Service, a nemzetközi keresőszolgálat megnyitása is része e folyamatnak, az ITS ugyanis kivételesen gazdag anyagokkal rendelkezik, melyek alapján az áldozatok sorsát viszonylag pontosan fel tudjuk tárni és újfajta kérdésekre is válaszokat tudunk adni. A kolonializmus, különösen a német gyarmatosítás történetének újrafelfedezése is jelentős fejlemény, a holokausztot ugyanis manapság a német és európai gyarmatosítás kontextusában is tárgyalják. Továbbá az összehasonlító népirtás-kutatás és az erőszak globális történetírásának felfutására is épp a kilencvenes és az azóta eltelt években került sor.

[…]

Az 1989 óta eltelt évek komoly kihívást intéztek a kizárólag a német elkövetőkre fókuszáló perspektívákhoz, mondhatni a holokauszt történetének európaiasodásához vezettek. Hogyan értékeli e folyamatot? Milyennek látja centrum és perifériái viszonyát és interakcióit német és összeurópai viszonyban?

A centrum és periféria viszonyát valóban fel lehet tenni a német elkövetők felöl is. Berlin és például a megszállt Ukrajna vagy Fehéroroszország viszonyával kapcsolatban jelenleg is számos kutatás zajlik. Ezek gyakran az utasításokra és az utasítások értelmezési módjaira vonatkoznak: az iratok centrum és periféria közti áramlását a kutatók mindmáig vizsgálják és helyenként érdekfeszítő eredményekre jutnak. Az egyik doktoranduszom épp a 304-es és 314-es rendőri egységek ukrajnai tevékenységével foglalkozik és eredményei részben azt támasztják alá, hogy e helyi egységek – és itt bizony nem Einsatzgruppenekről vagy vezető SS-tagokról van szó – kezdeményező szerepet vittek: zsidók és más helyi civil lakosok ellen olyan bűntetteket követtek el, melyekre nem kaptak explicit utasítást. Dieter Pohl, Jürgen Matthäus és mások már korábban kimutatták, hogy a perifériák mondhatni eleve tudták, mit is várnak tőlük, anélkül, hogy azt részletesen tisztázták volna számukra. Az erre vonatkozó bizonyítékok ugyancsak meggyőzőek. Ugyanakkor érzésem szerint a periféria kutatói helyenként túlzottan is elhanyagolják a berlini centrum szerepét.

Ami a holokausztban való európai kollaboráció kérdését illeti, egyértelműen bizonyításra került, hogy helyi elkövetők és – ami talán ennél is fontosabb – helyi kollaboránsok nélkül a holokausztra olyan formában, ahogyan az végül bekövetkezett, nem kerülhetett volna sor – ez áll Franciaországtól Ukrajnáig és Skandináviától Görögországig. Magyarország is egyértelműen ide sorolandó, hiszen Eichmann kisszámú csapata a helyi csendőrség tevékenysége nélkül képtelen lett volna csaknem 440 000 zsidó Auschwitzba deportálására. A kollaboráció kiváltó okait, azaz hogy azt az SS jelenléte okozta-e vagy belső tényezők függvénye volt, konkrét kontextusaikban kell feltárni. Ugyanakkor az egész kontinensre kiterjedő kollaboráció ténye vitathatatlanná vált. Ezt személy szerint hihetetlenül fontos historiográfiai fejleménynek tartom.

Más kérdés, hogy ennek mi a kortárs jelentősége. Úgy látom, hogy a poszt-kommunista társadalmak múltjuk e részét nehezen dolgozzák fel. A kommunista időszakban azon állítás, hogy e társadalmak bizonyos mértékig a holokauszt elkövetői voltak, csaknem abszurdul hangzott volna, e nézet ugyanis roppant távol állt a hivatalos történetírás a fasizmust marxista-leninista alapokon értelmező téziseitől. Romániában például, ahol nemzeti kommunista rendszer jött létre, azaz a román nacionalizmust a kommunista rendszer saját legitimációja érdekében felhasználta, a holokausztot a magyar fasiszták bűnének állították be, a románok részvételének formáiról viszont szinte szó sem esett.

E történelmi tények csak nemrég kaptak nyilvánosságot és jelenleg számos ellenreakciót látunk. A román, magyar vagy litván nacionalista hullám részben a holokauszt emlékezetére adott válaszkísérletként is értelmezhető. Úgy hiszem érdemes megfigyelnünk az események kronológiáját. Lehetséges például amellett érvelni, hogy a francia kollaboráció korai feldolgozásaira, mint például a Bánat és Szánalomra, a hatvanas és hetvenes évek Franciaországában meglehetősen hasonló reakciók érkeztek. Ezért úgy vélem bízhatunk abban, hogy idővel a nyugat-európaihoz hasonlóan kritikus gondolkodásmódok fognak elterjedni Romániában, Magyarországon és másutt is. Az emberek el fogják fogadni, hogy a holokauszt történelmük része anélkül, hogy ezt nemzettudatuk elleni közvetlen támadásként érzékelnék. Ez a folyamat Lengyelországban már most kibontakozóban van, e téren tehát alighanem Lengyelország nevezhető a legelőrehaladottabb poszt-kommunista országnak. Jan T. Gross munkája, a Szomszédok végül nem jobboldali revansizmushoz vezetett, hanem sokkal inkább annak elfogadásához, hogy Lengyelország egyidejűleg volt a második világháború áldozata – ami egyértelmű tény –, de a lengyelek a zsidókkal szemben eközben elkövetői szerepeket is játszottak, és hogy a lengyel történelem e részével is érdemes foglalkozni.[3] E téma kortárs lengyel historiográfiája ugyancsak kiforrottnak számít.

Úgy gondolom, hogy Magyarországon és Romániában, az egész régióban is hasonló folyamatok fognak lejátszódni. Szemlátomást vannak helyi politikai folyamatok, melyek a holokauszt emlékezetének elutasítását jelzik, a jobboldali populizmus és a xenofóbia felfutása is erre utal, de úgy vélem, hogy hosszabb távon nem ez lesz meghatározó, sőt e tendenciák gyengülni fognak. Idővel az embereknek könnyebb lesz befogadniuk, hogy itt korántsem arról van szó, hogy a világ személyes szégyenkezésre akarja őket kényszeríteni. El fogják fogadni, hogy történelmük e részével igenis érdemes foglalkozniuk.

*

A távbeszélgetésre 2014. november 14-én került sor. Részlet Laczó Ferenc Német múltfeldolgozás. Beszélgetés történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről című, hamarosan megjelenő interjúkötetéből.

 

[1] Dan Stone, Histories of the Holocaust (2010).

[2] Zygmunt Bauman, A modernitás és a holokauszt (2001).

[3] Jan T. Gross, Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiírtása (2004).