Hazatérés-történetek

“Ridegség, gyűlölet, gonoszság várja őket.”

A lágerek felszabadítása után a hazatérésre váró foglyok számára furcsa átmeneti állapot jött létre, ami eleinte sok szempontból legalább annyira jelentette a régi élet folytatását, mint egy újnak a kezdetét. A deportáltak jelentős része heteket, vagy hónapokat töltött a táborokban addig, amíg a hazautazás lehetővé vált. A hétköznapokat még egy jó ideig magas halálozási szám és súlyos fizikai, lelki szenvedés kísérte. A még mindig tábori életet élő túlélőket mindenekelőtt az érdekelte a legjobban, kijük maradt meg az üldöztetés során szétszóródott családtagjaik közül. A katonaság és a segélyszervezetek intézkedéseinek köszönhetően lassan javulni kezdtek az életkörülmények, és a mindennapokat az elmaradt kalória-bevitel pótlása mellett a társasági élet kibontakozása tette könnyebbé. A felszabadulás kétségen kívül százezrek életét mentette meg, ugyanakkor közel sem volt egyenlő a teljes értékű szabadsággal. A forrásokból kirajzolódó kép alapján elmondható, hogy a túlélők egyfajta „fél-szabadságként” fogták fel a hontalan táborbeli létet.

Ez az időszak a magyarországi holokauszt történetének kevésbé feltárt fejezete. A hazaszállítás körülményei, útvonala, a hazatérők száma, a lebonyolításban résztvevők szervezőmunkája alig ismert. Ez a hiány nem csupán a szakirodalmi feldolgozásokat jellemzi, hanem a túlélők beszámolóit is. A deportáltak a hazatérésről sokkal több gondolatot vetettek papírra az utazás előtt, mint az alatt és az érkezés után. Ennek nyomait megtaláljuk a felszabadított táborokban vezetett naplókban, a hazaküldött levelekben, de voltak, akik emlékkönyvi bejegyzéseket gyűjtöttek társaiktól, mások lágerújságot szerkesztettek. Ezek a dokumentumok a legközvetlenebb forrásai a túlélők 1945 tavaszi, nyári fizikai és mentális állapotának. Emellett a szövegek a mindennapi tábori élet eseményeivel párhuzamosan a hazatéréssel kapcsolatos elképzeléseket és gondolatokat is megőrizték.

„A lágerből, szeretettel”

A felszabadított táborokban keletkezett emlékkönyvek dátumaiból kiderül, hogy a túlélők gyakran közvetlenül a hazaindulás előtt írták a bejegyzéseket, ami egyúttal a búcsúzást is megörökítette a nem együtt utazók, vagy a Budapestre érkezés után az ország más szeglete felé tovább indulók számára. Az emlékkönyv – ahogyan Vasvári Zoltán kutatásaiból megtudhatjuk – a 19–20. század fordulójára a fiatal lányok szokásává vált és nyitása hagyományosan a gyermekből felnőtté válás határpontját jelölte. Ez a funkció a lágerben keletkezett emlékszövegek esetében egy egészen más tartalmú határhelyzethez, a deportálás utáni „új élethez” kapcsolódott. A felszabadított lágerekben írt emlékszövegek felvethetik a kérdést: vajon mire akartak emlékezni, emlékeztetni a túlélők, milyen szerepet töltött be ez a békeidőben elterjedt gyakorlat ebben a szélsőséges élethelyzetben? Ha elsőre meglepő is, a bejegyzésekben megjelenik a felszabadulás és hazatérés közötti átmeneti időszak „nosztalgiája”, amit a túlélők a németeknek, a betegségeknek és az éhezésnek kiszolgáltatott hónapok után életük sokkal pozitívabb szakaszaként értékeltek.

 

„P. Samunak

Mindig szeretettel fogok visszagondolni a Buchenwaldban eltöltött kellemes napokra, miket a Te társaságodban eltöltöttem, és szívből örülök, hogy a lágerben egy igazi pajtásra találtam, mint az én Samu barátom. Baráti szeretettel: K. Margit Margó Buchenwald, 23. VI. 1945.”

 

Az emlékkönyvet a 19. századtól női műfajként tartjuk számon, azonban – mint a fentebb idézett sorok bizonyítják – ebben az időszakban férfiak is gyűjtöttek emlékszövegeket. Egy másik bejegyzésben P. Samut a „buchenwaldi keserves napok megjavítójaként” említik, egy harmadik szerzője pedig az éhezéssel és soha jól nem lakottság érzésével teli hónapok után azt ígéri neki, hogy nála „igazán jót fog enni.”

Bizonyos emléksorokban semmi sem utal a deportálás körülményeire. Egy teljesen általános jelentésű aforizma a koncentrációs táborban, a népirtást túlélt lányok körében azonban a békeidőkhöz képest egészen másképp hangzott, így egy bizonyos Manci bejegyzése is: „Ha akarsz szeretni, tanulj meg tűrni és szenvedni.” Találunk példákat a műfajra jellemző versekbe szedett életvezetési tanácsokra, bölcsességekre is. A jövőbeli szerelemről, boldogságról szóló sorok mást jelentettek 1945 nyarán egy deportált zsidó lánynak, mint a háború előtt. Egyrészt a munkaszolgálatos udvarlók és vőlegények sokáig nem tudtak életjelet adni magukról, másrészt az éhezésnek, betegségnek kitett nők a meddővé válástól is féltek, főként egy olyan korban, amikor a gyermekvállalás hagyományosan a családalapítás legfontosabb részét és célját képezte.

E bejegyzések az emlékmegőrzés mellett a társas kapcsolatokat is dokumentálják, ami a táborokban a lágercsaládot, a lágertestvéreket jelentette. Erre példa a következő rímpár: „A kő meghasad. A cérna elszakad. De a mi lágertestvéri szeretetünk örökké megmarad.” Az emlékversek igazodtak az élethelyzethez: „Az élet néha mostoha, szeretetét nem érdem szerint osztja./ Téged, Sárika biztosan szeret, hogy Auschwitz után is megtartott Tégedet.” E kis közösségek tagjai – akik olykor „Häftling-kolléganő” és „lágeri bajtársnő”-ként írták alá soraikat – amennyire érzelmi támaszt nyújtottak egymásnak, legalább annyira emlékeztették is a másikat arra, hogy az igazi család hiányát próbálják enyhíteni. Ez a fajta kettősség az emlékkönyvek szövegeiben is fellelhető.

A jókívánságok beteljesülése a család és a rokonok életben maradásával volt mindenekelőtt egyenlő. A hazautazás egyben azt is jelentette, hogy a lágercsaládok biztonságát az igazi család megmaradásának bizonytalansága váltotta fel. Az elválás és a búcsú a várható veszteségekkel történő szembenézés miatti félelmet is magában foglalta, ahogyan ez a hazaút alatt írt bejegyzés is mutatja:

 

„Sárikám és Irénkém!

Ti nemsokára elindultok Kassa felé és én most nagyon egyedül fogom magam érezni. Legnehezebb óráimban Ti vígasztaltatok és én attól félek, hogy csak most jutok a „superlatívusok superlatívusára”, most amikor már nem lesz, aki erősítsen. Ha Isten megengedi, hogy megtaláljam szüleimet és nővéremet, azonnal megírom Nektek, mert nagyon szeretném bemutatni. Remélem, eljöttök akkor Kanizsára! Most elbúcsúzom Tőletek, a gyors viszontlátás reményében. Isten veletek, drága ex-nővéreim, sohasem felejtelek el és remélem, Ti sem engem.

Csókol, Zsuzsi.

Kolin, 1945. V. 21. 12. 06. 134.

„Minél előbb, most, rögtön”: panaszhangok a lágerújságokban

A személyes tartalmú emlékkönyvekhez képest sokkal inkább a közösség hétköznapjairól tudósítanak a felszabadult foglyok által szerkesztett lágerújságok. Ennek az időszaknak a sokféle, sokszor ellentmondásos érzéssel teli hangulatáról árulkodnak a Wels melletti Alpenjäger-kaszárnyában tartózkodó magyar csoport írásai. A tábori lapnak szerzői a tájékoztatás mellett egyfajta nevelő funkciót is szántak. A mentálisan nagyon rossz állapotba került olvasóközönséget a „normális”, polgári életbe igyekeztek visszavezetni az emberi méltóság egy fontos részéhez, a kultúrához való jog biztosításával. A magasztos célokkal párhuzamosan a cikkírók a realitással is tisztában voltak, erről tanúskodnak a lapszámok alján a jelszavakhoz hasonló, buzdító mondatok: „Légy türelmes bajtársaiddal! Mindnyájunknak rosszak az idegei! Ne gondolj rossz emlékeinkre, hanem a szebb jövőre!” Ugyanúgy jellemzi a szövegeket a gyász, a veszteségek kimondása is: „Mert bárhogyan van is, szomorú ez a mi felszabadulásunk és megmenekülésünk. Túl sokat vesztettünk. Mi már soha nem lehetünk a régiek.”

A bánásmóddal sok esetben nem voltak elégedettek a felszabadított foglyok, sok konfliktus támadt a tábori életből. Ugyanakkor a háborút végig harcoló katonai csapatok sem voltak felkészülve a több ezer, olykor több tízezer, nagyon rossz állapotú, tífuszos férfi és nő ellátására. Ahogy teltek a hetek, a legnagyobb feszültségforrást a hazaszállítás elhúzódása jelentette. A hörsching-neubaui tábori újságban 1945. június 26-án dühös hangú nyílt levél jelent meg az amerikai hadsereg parancsnokságának, amelyben azt sérelmezték, hogy nyolc héttel a felszabadulás után sem tudtak egymásról semmit az erőszakkal elszakított családtagok, a hazajutásukat pedig nem segítették elő. „Nekünk egy vágyunk, egy célunk, egy kérésünk, és ha másként nem megy – Önök szerint is szabad emberek vagyunk, tehát jogunk van hozzá – egy követelésünk van: haza akarunk jutni. Minél előbb, most, rögtön. Tűzön-vízen keresztül, ha lehet repülőgépen, vagy autón, ha nem, vonaton, hajón, ha minden kötél szakad, akár gyalog is, de haza akarunk jutni.”

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ez az átmeneti időszak miért tartott ilyen sokáig. A szövetségesek a zsidóságot vallási és származási kategóriák helyett – amelyet a nemzetiszocialista gyakorlatot követéséként utasítottak el – nemzetiségek szerint csoportosították. Ezzel a német, osztrák, román és magyar zsidók „ellenséges” státuszba kerültek, ami mind az ellátásban, mint a repatriálásban hátrányt jelentett számukra. Ez a hátrány azonban csak a kezdeti időszakban volt érzékelhető. A rossz közlekedési viszonyokkal csak a megnyúlt utazási időt lehetett indokolni, az utazás teljes elmaradását nem. Erre a szomszédos országok példája elég élesen rávilágított, hisz az általuk küldött szerelvények ugyanazon az útvonalon – részben Budapesten keresztül – közlekedtek, mint amelyen a Magyarországról indított vagonoknak kellett volna. Jobb híján a szomszédos országok transzportjaira lehetett különböző módon – kéréssel, vesztegetéssel, ügyeskedéssel – feljutni.

A hazatérők két nagy csoportra, az egyénileg és kisebb csapatokban önerőből elindulókra, valamint a szervezett hazaszállításban résztvevőkre oszlottak. Az út hazafelé egyáltalán nem volt veszélytelen, főleg a nők számára, akiknek még ekkor is erőszakos támadásoktól kellett félniük. A dachaui Magyar Híradó a magyar táborbizottság és az amerikai parancsnokság között igyekezett közvetíteni és próbálta az egyéni hazatérőket türelemre bírni: „Egyetlen célunk a hazatérés és ezt jobban szolgáljuk, ha kitartunk egymás mellett, mintha az utánam az özönvíz kényelmes és felelőtlen álláspontjára helyezkedünk.” Amint átvették az igazgatást a katonai parancsnokságok, a táborok elhagyását engedélyhez kötötték. Ha valaki megszökött, igazolások nélkül sok viszontagsággal találta szembe magát.

Akik a magyar állami szervek hivatalos intézkedéseire vártak, azoknak csalódniuk kellett. A szövetségesek 1945 késő nyarán, őszén elindított vagonjai úgy látszik, hogy Bécsig, Prágáig, Pozsonyig, de legjobb esetben is csak a magyar határig szállították a hazatérőket. Itt kellett volna a magyar hatóságoknak szervezett csatlakozásról gondoskodniuk, ez azonban nem történt meg. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) kimutatásai szerint a hazatérők nagy hullámai 1945 nyarán érték el Magyarországot, ehhez képest az üggyel érdemben foglalkozó kormánytestület felállítására csak 1945 augusztusában került sor. „Feleannyi energia, feleannyi szervezőképesség elég lenne, mint a kiszállításnál. Hiszen mindössze a huszadrészük vár a hazaszállításra” – mutatott rá a keserű igazságra a Hírek az Elhurcoltakról című DEGOB-kiadvány szerzője.

 

Hazatérés a naplókban és levelekben

Amíg nem vált lehetővé a hazatérés, a táborok lakói számára a legfontosabb az lett volna, hogy életjelet kapjanak családtagjaiktól. „Nem látom értelmét, hogy innen küldjek beszámolót az elmúlt 10 hónapról, majd otthon.” – írta T. Gabriella két-három naponta hazaküldött leveleinek egyikében, bízva abban, hogy valamelyik üzenete előbb-utóbb célt ér. A levelek alján négy-öt rokonnak akár több címét is feltüntette, mivel fogalma sem volt arról, ki „van meg” és aki igen, az hol van éppen. W. Éva októberi és novemberi levelei december közepén érkeztek meg Kiskunlacházára. A fiatal lány november 19-én ezt írta a bergen-belseni angol kórházból: „Nagyon kérem, levelem készhez vétele után a pesti »Join[t]‟ útján szíveskedjék nekem hosszú levelet írni és mindenről beszámolni. Ki van otthon és ki nem? Áll-e még a házunk? (stb.) Én már minden rosszra el vagyok készülve és rettenetes ez a bizonytalanság.” Édesanyja más forrásból október elején tudta meg, hogy lánya él, ettől kezdve minden nap írtak neki üzenetet, amit ő azonban csak januárban kapott meg. A tébécével küzdő Éva a kései hazatérők közé tartozott.

A hazautazás-történetek egyrészt dokumentálják a vonat utat, az érintett településeket, a segélyszervezetek és a civil lakosság magatartását, másrészt erős érzelmeket is rögzítenek. A túlélők egyszerre vágytak erre az útra és egyszerre rettegtek tőle, mivelhogy eddigre már valamennyit sejtettek a népirtás mértékéről és az auschwitzi szelekció következménye is világossá vált előttük. T. Gabriella augusztus végén az észak-németországi Bergen-Belsen melletti hontalantáborban még mindig bottal járt, de saját véleménye szerint már egészen jól ahhoz, hogy a csoportos hazaszállítás késlekedését látva el merjen játszani az egyéni hazautazás gondolatával. Egyik levélben arról tájékoztatta családját, hogy alapos előkészítés után hat jó ismerősével nekivágnak az útnak. Ezer kilométer vár rájuk és a hírek szerint az ország vasúthálózatának a fele használhatatlan. Kétféle útvonalat vázolt, az egyik Pilsenen és Prágán át, a másik Linz, Graz, Nürnberg felé vezetett. Ekkor már úgy érezte, nincs maradása a táborban. Az utolsó „inzultusként” arról számolt be, hogy szobatársa „megőrült” és késsel támadt rá. Magáról azt írja, már a gyógyulás küszöbén áll, de az éjszakai rémképek újra „előveszik” és nem mer egyedül ki menni a folyosóra és a WC-re. A fizikai felépüléssel a traumák lelki feldolgozása nem tudott lépést tartani, ám a hazavágy erősebb volt mindennél. A fiatal nő következő bejegyzés október 10-én a kasseli amerikai táborban keletkezett, ahol ekkor már öt hete vesztegeltek transzportra várva, úgyhogy az eredetileg tíz naposra becsült hazaút jóval hosszabbra nyúlt. Az utazásról nem tudunk meg többet, csak azt, hogy november 2-án ért véget: „Csodálatos élményével a szabadságérzetnek – mely könnyű, mint a pihe, mint a frissen hullott hó – megérkeztem Halottak napján én, az életben maradott a Keleti pályaudvarra.”

Gabriellával szemben H. Margit a szervezett utazás mellett döntött. Szeptember közepén sikerült feliratkoznia az egyik transzportlistára. E listák sorrendjét sorsolással döntötték el, Margit azonban protekcióra panaszkodott, mert kihúzott csoportjuk váratlanul hátrébb került. Végül október 7-én indultak el a cellei vasútállomásról, ahonnan sok átszállással, ellenőrzéssel folyt útjuk. A cseh területen nem szólalhattak meg magyarul, mert „vezetőik” kijelentették, hogy a csehek csak a román és a lengyel csoportokat engedik át. A magyar határ átlépése meghatározó pillanat a hazatérés-történetekben: „Minél közelebb érek, annál nyomasztóbb érzésem van. El vagyok készülve a legrosszabbra, de mégis nagyon fájna. Isten őrizzen, hogy úgy legyen. […] De gyönyörű volt a Duna, a hegyek. Nagyon fájdalmas az egész.” Margit 11 napos utazás után, október 16-án szállt le a vonatról Rákospalotán.

Magyarország nyugati és északi határátkelőhelyeinél a Joint és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával segélyállomásokat létesítettek. A magyar hatóságok ellenőrző vizsgálatnak is alávetették a hazatérőket, ami sajtóhírek szerint sokszor a kifosztásukba torkollott. Budapesten a DEGOB Bethlen-téri épülete lett a segélyezés központja. A szervezet azonban – javarészt nemzetközi finanszírozásból – csak átmeneti segítséget tudott nyújtani. Az egyik zsidó szervezet vezetője 1945 októberében szomorú képet festett arról, mi vár a hazatérő deportáltakra: „Akik künn vannak is elpusztulnak a betegségtől, családjuk után való reménytelen vágytól és a hontalanság keserű érzésétől gyötörve. És akik hazaérkeztek, azok közül sokan halkan vagy hangosan azt hangoztatják, jobb lett volna talán elpusztulni. Sehol egy jó szó, ridegség, gyűlölet, gonoszság várja őket, mintha mi sem változott volna ebben az országban néhány hónap alatt.”

A túlélő zsidóság számára vonatkozó adatok hiányosak és töredékesek. A különböző kimutatások és becslések szerint a koncentrációs- és kényszermunkatáborokból nagyjából 70-80 ezer fő tért haza Magyarországra, a hontalantáborokban 1947 őszén még mintegy 13-14 ezer magyar zsidó élhetett, és ez év februárjáig az aliját szervező budapesti hivatal statisztikájába 32 ezer olyan személy került be, aki Palesztinába vándorolt.

A visszatérőket többnyire közömbös, nem egyszer ellenséges légkör fogadta. Sokan joggal érezhették úgy, ugyanabba a közönybe jöttek vissza, mint amiből elvitték őket. Ezt számos esetben az generálta, hogy az elhurcoltak ingó- és ingatlanvagyonát elkobozták, vagy a lakosság egyszerűen széthordta azokat, és nem akarta visszaszolgáltatni, így a korábbi egzisztenciák visszaépítése meglehetősen reménytelennek tűnt.