„…hátralévő pár napomat ne méltóztassék súlyosabbá tenni”

Fischmann Sámuel és neje kitoloncolása

„Én 1894 év óta lakom Magyarország területén. 1915-ben Sátoraljaújhelyből bevonultam katonának, végigküzdöttem a világháborút, 1918-ban kerültem haza betegen és minkét fülemre megsiketülve. Feleségem időközben leköltözött Kisbáriba és azóta megszakítás nélkül itt lakunk”, írta Fischmann Sámuel 1939 júniusában a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnak, amely az állampolgári igazoltatások kapcsán talált rá a hadirokkant, lengyel származású öregemberre. Fischmann Sámuel fiatalon került Magyarországra, a magyar seregben szolgálta végig az első világháborút, tartós egészségromlása miatt joggal remélhette, hogy kivételezettként mentességet élvez a zsidókat zaklató intézkedések alól.

„Feleségemmel, ki szintén öreg és súlyosan szembeteg, csak éppen hogy tengetjük napjainkat, a jó emberek támogatásával. Én igazán a legkisebb okot sem adtam kiutasításra, hiszen már süketségemnél és tudatlanságomnál fogva sem kerülhettem abba a helyzetbe, hogy az állam érdekeire, a közrendre és közbiztonságra aggályos lehessek. Alázattal könyörgöm, hogy még hátralévő pár napomat ne méltóztassék súlyosabbá tenni kiutasításommal, ne küldjenek egy idegen országba, ahol ma már senkim sincs; itt éltem le életemet és itt szeretnék örök pihenőre térni,” kérte Fischmann a hatóságokat.

Nyilvánvalóan nem értette, hogy az az ország, amelyet a hazájának tartott, amiért négy éven át harcolt, és ahol egész felnőttkorában élt, miért minősítette őt 72 évesen veszélyes elemnek, és utasította ki. Nem volt ezzel egyedül: 1938-39 folyamán ellenőrző hadjárat folyt a zsidók ellen, annak érdekében, hogy a hatóságok feltárják, ki az, aki nem tudja állampolgárságát bizonyítani. Őket rendre kitoloncolták az ország területéről – közöttük sok olyat, aki a Trianon előtti Magyarország azóta elcsatolt területein született.

Fischmann Sámuel leveléhez mellékeltek egy hozzátoldást: Kisbári község bírája és lakossága kijelentette, hogy „nekünk Fischmann Sámuel és nejének Kisbári községben való további tartózkodása ellen semmi kifogásunk nincsen, sőt tőlünk telhetőleg nevezettek eltartásáról is gondoskodunk.” A levelet több helybeli is aláírta.

Kisbári mindössze 200 fős kis település volt, ahol öt zsidó élt csak; feltételezhető tehát, hogy mindenki ismerte – és a levél alapján szerette – az öreg, hadirokkant Fischmann Sámuelt és nejét, azért is vállalták az eltartását. A holokauszt embertelen világában a kisbári lakosság összezárása az emberiesség egy kis cseppje volt.

Katonai érdemek, hajlott kor, hazaszeretet és a közösség támogatása mit sem számított azonban a bürokrácia olajozott fogaskerekeivel szemben. 1939. szeptemberi végleges kiutasítása után Fischmann hontalan útlevélért folyamodott. Ez átmenetileg megoldást jelenthetett volna a helyzetére; és bár az iratok nem tartalmaznak információt arról, hogy megszerezte-e, valószínűleg sikerrel járt, ugyanis 1941-ben a KEOKH levele arra szólította fel a sátoraljaújhelyi főszolgabírót, hogy kötelezze Fischmannt rendszeres személyes jelentkezésre. Itt már nem „zsidóként” hivatkoztak rá, hanem „külföldiként”, elhárítva a teljes felelősséget a közigazgatástól – hiszen aki más állam polgára, annak sorsáról nem mi tehetünk.

A főszolgabíró 1941 decemberében azt a jelentést küldte a KEOKH-nak, hogy „az idevonatkozó rendeletek alapján Fischmann Sámuelt és feleségét f. évi július hó 23-án Lengyelországba való eltávolításuk végett a kőrösmezői m. kir. rendőrség határvidéki kapitányságához toloncoltattam. Mivel nevezettek ide vissza nem érkeztek, az eltávolításuk megtörtént.” Tudjuk azonban, hogy az 1941 nyarán Kőrösmezőre toloncolt „hontalan” zsidókat onnét Kamenyec-Podolszkijba vitték át, ahol Friedrich Jäckeln SS-tábornok alakulata legyilkolta őket. Fischmann Sámuel és felesége további sorsa ismeretlen.

Forrás: MNL-BAZML IV.2411/b Sátoraljaújhely járás főszolgabírója iratai, 1051/194